Az EU és Kína harca Észak-Afrikáért

A klímaváltozás kedvezőtlen hatásai egyre nyilvánvalóbbak, így mind sürgetőbb a fenntartható energiaforrásokra való átállás, nem véletlen, hogy az elmúlt években az akkuk, a napelemek, a szélturbinák gyártása a korábbi sokszorosára nőtt. Mindehhez persze elengedhetetlenek az olyan zöldátmeneti ásványok (green transition minerals, GTM), mint a lítium, a kobalt, a nikkel, a ritkaföldfémek és a foszfát, amelyek – a fentieken kívül – az elektromos járművek (EV-k) alapvető alkotóelemei – kezdi az elemzését az Afripoli.org szakportál. 

Az ezek iránti globális kereslet növekedése geopolitikai és gazdasági nyomást gyakorol a kormányokra és az iparágakra a fenntartható ellátási láncok biztosítása érdekében.  

Az ország bányászati exportjának 25 százalékát ezek az ásványok adják, a GDP 10 százalékához hozzájárulva és több mint 49 ezer embernek biztosítva munkát. 

Az EU, az USA és Kína is érdekelt 

Marokkó geopolitikai helyzete, az EU-hoz való közelsége, az USA-val kötött szabadkereskedelmi megállapodása, stabil politikai környezete és a megújuló energiaforrásokra irányuló jelentős beruházásai vonzóvá teszik a külföldi tőke számára. Az unió és Kína eltérő megközelítésekkel, de jelentős mértékben fektet be Marokkóba, miközben az ország a nyersanyagexportőriből a feldolgozó és gyártó központi szerep felé mozdul el. Az elemzésben azt vizsgálták meg, hogyan találkozik az EU, valamint Kína bányászati és zöldenergia-politikája Marokkóban, és milyen lehetőségeket kínálhat egy háromoldalú együttműködés. 

Az évtizedes partnerség új szintre lép 

Marokkó és az EU kapcsolata évtizedekre nyúlik vissza. Az 1969-es kereskedelmi megállapodástól kezdve az 1995-ös, úgynevezett barcelonai folyamaton át a 2000-es EU–Marokkó társulási megállapodásig, a két fél közötti együttműködés folyamatosan mélyült. (A barcelonai folyamat, más néven az euromediterrán partnerség az EU és a Földközi-tenger déli partján fekvő országok közötti politikai, gazdasági és kulturális együttműködést célzó kezdeményezés volt, amely Marokkóval is szorosabb kapcsolatokat épített ki.) 2008 után Marokkó az Európai Szomszédsági Politika keretében „kiemelt státuszt” kapott, amely szorosabb piaci és politikai integrációt tett lehetővé. Majd 2022-ben a kapcsolat új szintre lépett az első zöldpartnerség elindításával, amely a klíma- és energiapolitikára, a környezetvédelemre, valamint a zöldgazdaság fejlesztésére fókuszál.  

A magántőke is beszállt 

A fentiekben az EU magánszektora is jelentős szerepet játszik: a TotalEnergies 100 GW kapacitású zöldhidrogén- és ammóniaprojektet indított el, az Engie és az OCP Group 17 milliárd eurós beruházással zöldenergia-infrastruktúrát, ammóniagyártást és vízszűrő rendszereket fejleszt. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 13,6 millió eurós hitelt nyújtott energiahatékony foszfátbányászati eszközök beszerzésére, míg a Glencore és a Managem Group etikus kobaltellátási láncot épít ki a Bou Azzer bányából. Az OCP Group, a Mohammed VI Politechnikai Egyetem (UM6P) és a Rainbow Rare Earths közötti együttműködés a foszforgipszből történő ritkaföldfém-kitermelésre fókuszál, amelyet az EU SecREEts projektje is támogat – idézi fel az elemzés.  

Kína belépése: az ipari tudás 

Marokkó és Kína kapcsolata 1958-ban kezdődött, de az áttörést a 2016-os stratégiai partnerség és az afrikai országnak a 2017-es Egy övezet, egy út (BRI) kezdeményezéshez való csatlakozása hozta meg, amelynek keretében Kína gyorsaságot, tőkét és ipari szakértelmet kínál. A Guchen Hi-tech például 6,4 milliárd dolláros elektromosjármű-akkugyárat épít a főváros, Rabat közelében, a CNGR Advanced Material és az Al Mada közös vállalatot alapított Jorf Lasfarban lítium-vas-foszfát előállítására, míg a BTR New Material Group katódgyárat létesít Tangier Tech Cityben. Egyes cégek, mint a China Nonferrous Metal Mining Group és a China Machinery Engineering Corporation, a bányászati kapacitások bővítését és az ipari létesítmények fejlesztését támogatják. Azonban a kínai beruházásokat gyakran éri kritika az alacsonyabb környezeti és közösségi sztenderdek miatt. 

Az EU és Kína eltérő megközelítései 

Az EU és Kína különböző stratégiát követ Marokkóban – emlékeztet az anyag. Az unió a magas környezetvédelmi, szociális és kormányzási (ESG) sztenderdeket, a hosszú távú partnerségeket és a kapacitásépítést helyezi előtérbe. Ezzel szemben Kína a gyorsaságra, a méretre és az ipari know-how-ra fókuszál, amit erősít a BRI keretében nyújtott finanszírozás és a diplomáciai támogatás. Az EU a globális klímacélok és a stratégiai autonómia érdekében diverzifikálná az ellátási láncokat, míg Peking a nyersanyagok hosszú távú biztosítására és afrikai befolyásának növelésére törekszik. Marokkó számára a kihívás az, hogy a két nagyhatalom közötti geopolitikai feszültségeket kezelje, miközben előmozdítja a saját iparosítási céljait is. 

Mint említettük, Rabat célja, hogy a nyersanyagexportőri szerepből regionális feldolgozó és gyártó központtá váljon. A helyi Nemzeti bányászati stratégia 2030-ig a szektor GDP-hozzájárulásának a megduplázását célozza, miközben a Green Morocco Plan a megújuló energiaforrások és a fenntartható bányászat fejlesztésére fókuszál.  

A Tanger–Med logisztikai korridor, valamint a több milliárd dolláros nap- és szélenergia-projektek tovább erősítik az ország pozícióját. A Morocco Offer kezdeményezés egymillió hektárt jelölt ki zöldhidrogén-kitermelésre, ami Németország érdeklődését is felkeltette.  

Háromoldalú lenne az igazi szinergia 

Jelenleg az EU és Kína közötti együttműködések nem működnek, a zöldprojektek Marokkóban inkább párhuzamosan, mintsem integrált formában zajlanak. Nem véletlen, hogy a szakértők egy ötlépcsős, háromoldalú keretrendszert javasolnak a szinergiák kihasználására: 

• Marokkó–EU–Kína-GTM-munkacsoport: egy olyan semleges koordinációs testület létrehozása az Energiaátmeneti Minisztérium alatt, amely összehangolja a beruházásokat és elősegíti az információcserét. 
• GTM-ipari zónák: dedikált ipari térségek kialakítása Tangier Tech City közelében, amelyek ösztönzik a kínai és az európai cégek közös beruházásait, technológiatranszferét és a helyi beszállítók bevonását. 
• Fenntarthatósági charta: az uniós CRMA- és Kína Green BRI-elveit ötvöző charta kidolgozása, amelyet független auditok ellenőriznek, biztosítva az ESG-sztenderdek betartását. 
• Északnyugat-afrikai GTM-korridor: regionális folyosó létrehozása az AfCFTA keretében, amely összekapcsolja Marokkó kikötőit és ipari zónáit más, ásványkincsekben gazdag országokkal, például Guineával és a Kongói Demokratikus Köztársasággal. 
• Helyi GTM-felhatalmazási törvény és zöldszakképzési intézet: törvény megalkotása a helyi munkaerő és beszállítók előtérbe helyezésére, valamint egy intézet létrehozása a bányászati és zöldtechnológiai készségek fejlesztésére. 

Összességében tehát Marokkó stratégiai helyzete és ásványkincsei egyedülálló lehetőséget kínálnak a fenntartható iparosításra az EU és Kína közötti kiegyensúlyozott partnerség révén. A jelenlegi, párhuzamos együttműködések helyett egy integrált, háromoldalú keret lehetővé tenné a beruházások, a technológiák és a szabályozások összehangolását, elősegítve a helyi értékteremtést és a globális klímacélokat. Marokkó vezető szerepe e keret kialakításában nemcsak az ország ipari bázisát erősítené, hanem példát mutathatna más fejlődő országoknak is, hogy miként lehet a geopolitikai versenyt fenntartható, minden fél számára előnyös partnerséggé alakítani. 

Forrás: Afripoli

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: MTI/Dzsalal Morsidi

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.