A háború utolsó, az összeomlás első éve

Három évvel ezelőtt Európa teljes pánikban fetrengett. Az idei február 24-én még inkább. Az orosz támadás Ukrajna ellen azonnal reflektorfénybe állította az akkor még csak kérdésesnek nevezett EU-s védelmi képességek hatékonyságát. Mire a harmadik évforduló bekopogtatott, a válasz is megérkezett: a kontinens biztonságpolitikája egyetlen tényezőn, az Egyesült Államok hadseregén alapul, a NATO 5. cikkelye pedig a védelmi biblia alfája és ómegájaként funkcionált, hogy a jóléti államok egy kávét kérve legyintsenek: az amerikaiak majd megoldják, azért ők a legnagyobbak. Tényleg megoldja, csak nem éppen így.  

Biden elnök Brüsszellel karöltve végighazudta ezt a három évet. Történelmi bűnt követtek el nemcsak Ukrajna, de egész Európa ellen. Most, amikor a Trump-kormányzat fénysebességgel dolgozik a második világháború óta legvéresebb konfliktus lezárásán, és világosan értésére adta mindenkinek, hogy nincs szándékában Amerika egyik újabb végtelen háborúját folytatni, Európa az idegösszeomlás szélére került. Nem csak azért, mert az amerikai „kivonulás” a maga meztelenségében mutatja meg szánalmas védelmi képességeit, nem csak azért, mert Trump üzleti béketerve figyelemre sem méltatja a brüsszeli centralista érdekeket, még csak nem is csak azért, mert a konfliktus lezárásának módja gyakorlatilag geopolitikai törpévé zülleszti a magát óriásnak beállítani igyekvő Európai Uniót. A pánik elsődleges oka az, hogy kiderültek a hazugságok, a brüsszeli buboréklét legnyilvánvalóbb trükkjei, a felnőttet játszó óvodások piszkos kis módszerei.  

A szlogen („Addig támogatjuk Ukrajnát, ameddig csak szükséges”) mindig is csonka volt. A mondat bideni értelmében azt jelentette: ameddig az Egyesült Államok érdekében áll. Pedig amerikai kormányzati tisztviselők ki is mondták néhányszor: kell-e nagyobb ajándék, mint úgy meggyengíteni Oroszországot, hogy közben nem amerikai, hanem ukrán vér folyik? Ez volt az oka, hogy az Egyesült Államok három éven át mindig patikamérlegen porciózta a fegyversegélyeket, hogy  

Trump színre lépésével vége lett a hazugságoknak, kipukkant a buborék. Az elnök szemére azt vetik, hogy üzleti alapokra helyezte a háborút és a béketárgyalásokat is. Igazabb nem is lehetne a vád, a különbség csupán annyi a Biden-féle politikához képest, hogy Trump egyrészt valóban békét akar, másrészt elődjével ellentétben egy pillanatig sem titkolja, hogy az America First szellemében a lehető legtöbbet próbálja kisajtolni a békéből az Egyesült Államok számára. Emiatt meg sem próbálja azt a gyomorforgató, szolidaritásnak álcázott érdekviselkedést folytatni, amit Biden és leghűségesebb fegyverhordozója, Ursula von der Leyen produkált az elmúlt három esztendőben. Sőt. Elhatárolódását egy mind politikailag, mind gazdaságilag, mind katonailag egyre súlyosabb mélyrepülést produkáló Európai Uniótól igen jól jelzi, hogy elnöki beiktatása óta nem volt hajlandó szóba állni Brüsszellel. Amikor Európa egyik leghipokritább politikusa, Kaja Kallas (immár az EU külügyi főképviselőjeként) meghívta Marco Rubiót az európai külügyminiszterek tanácskozására, hogy „fejtse ki gondolatait az Egyesült Államok várható szerepvállalásáról”, Washingtonban egyszerűen nem vették fel neki a telefont, e-mailjeire pedig szűkszavúan a „jelenleg nem tervezünk külföldi utazást” mondattal válaszoltak. Aztán amikor Hegseth védelmi miniszter és J. D. Vance alelnök először ellátogattak a szövetségeseikhez Európába, kő kövön nem maradt. Ha a látogatás eredményét egyetlen jelenetbe kellene sűríteni, bizonyára az a szánalmas kép lenne, amikor a müncheni biztonságpolitikai konferencia elnöke J. D. Vance kőkemény beszéde után pityeregve próbált megszólalni. Európa könnyei, a hazugság könnyei, a néma beismerés könnyei. 

Mosógépek háborúja 

Az európai pánik egyben arra is rávilágít, hogy az ukrajnai háború mennyire nem Ukrajnáról szólt a külföld részéről. Az USA proxyháborúja Európa hazugsággyárává vált. Az elszántság, egység és szolidaritás soha nem létezett szimbólumává, egy retorikai blöffé, amely a brüsszeli liberális rend kiterjesztett centralizációját szolgálta. Amikor Biden vagy Ursula von der Leyen (Kallas, Borrell, bárki Brüsszelből és csatolt államaiból) meglátogatta az éppen aktuális lelkiállapotát élő Zelenszkijt Kijevben, soha nem az ukrán elnök volt a főszereplő. Ő csupán statisztált a hatalmi mámorban saját hazugságaikba egyre jobban belebonyolódó, de a spirálból kiugrani már nem tudóknak.  

Emlékszünk az akkori külügyi főnök, Josep Borrell frenetikus sikerű mondatára, amikor mindössze két hónappal a háború kitörése után arról beszélt, hogy Oroszországot a harctéren kell és lehet megverni? Ursula von der Leyen zöldségeire 2022 szeptemberében arról, hogy az orosz gazdaság annyira lezüllött a szankcióknak köszönhetően, hogy már a mosógépekből kiszerelt chipeket használnak a rakétákban? Az „Oroszország ipara tönkrement” mondatokra, amikkel az európai ipar haldoklását próbálták palástolni? A pátosszal átitatott beszédekre, amelyek arról szóltak, hogy a cél immár nemcsak az ukrán győzelem, hanem a Putyin-rezsim megdöntése, „mert az oroszok immár biztosan az elnökük ellen fordulnak”? 

Mark Rutte NATO-főtitkár, aki holland miniszterelnökként képtelen volt elérni (nem is akarta) a katonai tömb által előirányzott 2 százalékos GDP-kiadást védelmi célokra, két hónappal ezelőtt már arról beszélt, hogy  

Majd arra utalt, hogy az európai országoknak a szociális kiadásokhoz, a nyugdíjakhoz, a társadalombiztosítási összegekhez, az egészségügyi finanszírozásokhoz kell hozzányúlniuk ahhoz, hogy fegyverkezzenek, fegyverkezzenek és fegyverkezzenek. Miért kell az állam biztonságot adó részeit lerombolni? Mert az új narratíva szerint Oroszország záros határidőn belül meg fogja támadni Európát. Ez a gondolat akkor kezdett el szárba szökni, amikor Brüsszel számára kezdett világossá válni, hogy Ukrajna nemhogy nem fogja megnyerni a háborút, de minden jel szerint még egy „tisztességes” békekötést sem tud majd kialkudni. A lényeg természetesen megint nem Ukrajna volt a történetben, hanem a brüsszeli tévedhetetlenség eszméjének megmentése: nem ismerhették be, hogy tévedtek, ezért egy újabb tévedéssel palástolják a háromévnyi elhibázott, gazdaságot, egységet és bizalmat romba döntő politikát. Oroszország immár az EU-ra feni a fogát – mondják. Ha bárki is érez némi ellentmondást abban, hogy Moszkva még Ukrajnával sem tudott mit kezdeni, de éppen Európát készül megtámadni, jogosan érzi. Ám a brüsszeli elitet még saját kommunikációjának üvöltő ellentmondásai is hidegen hagyják. A lényeg a hatalom megtartása, amikor pedig egyik hazugság a másik tévedésre épül, teljesen mindegy egy idő után, hogy mit mondanak. A lényeg, hogy mondják. Messze kerültünk az orosz gazdaság „mindjárt összeomlik” kiáltásoktól, már ott járunk, hogy mindjárt nyakunkon a harmadik világégés. Az oroszok valahonnan beszerezhettek még néhány millió mosógépet. 

Mint egy darab rongyot 

Biden egyik legkiszámíthatóbb, egyben legócskább húzása az volt, amikor elnöksége utolsó heteiben – minden mindegy alapon – feloldotta az amerikai rakéták oroszországi célpontok elleni használatának tilalmát Ukrajnában, majd összekapart még annyi fegyvert, amennyit csak tudott, hogy Kijevnek küldje. Mindezt megfejelte egy olyan olajszankcióval, amelynek feloldásához kevés lesz a jelenlegi elnök egyedül, a törvényhozásra is szüksége lesz az enyhítéshez. Az erő mutatása volt a célja, valójában egy haldokló Amerika-modell haldokló világrendjének utolsó, erőtlen nyögése volt csupán. Trump tempóját lelassította, de nem törte meg: az új elnök maga is arra törekszik, hogy jól körülhatárolható geopolitikai célok és vonalak mentén új világrendet alakítson ki, ahol az Egyesült Államok nem a világ csendőre többé, hanem protekcionista filozófiájú szuperhatalom.  

Ebbe pedig nem fér bele az ukrajnai háború, az egykor azonos értékrendtől elforduló, egykori önmagának csupán árnyékaként vegetáló Európa pedig még kevésbé. Trump kérdésére (Mégis mit akartok kezdeni egy háborúval, amit nem lehet megnyerni, ellenben tönkretesz benneteket?) csak frusztrált hörgés a válasz, majd jön a gőgös-dacos kiáltás: „megoldjuk egyedül”. És ebben a két szóban benne van az egész ukrajnai három év minden elhibázottsága:  

De Brüsszelt még ez sem téríti észhez. A Kaja Kallasok, Von der Leyenek dáridója addig tart, amíg fejükre nem omlik a hazugságokra épült ideológiatető. És igen, rántják magukkal az egész Európai Uniót, hacsak Európa (egykor) erős emberei észhez nem térnek végre, és el nem zavarják őket a történelmi szemétdombra maradék ideológia után kapirgálni.  

Ha Európa (Brüsszel) úgy dönt, hogy önmaga szerencsétlenkedésében is folytatni akarja a háborút, ha akadályokat gördít Trump békefolyamata elé, ha továbbra is makacsul üvöltözi, hogy nélküle nem lehet békét kötni, valóban azt kockáztatja, amit a régi/új elnök már többször beígért: az amerikai védelem és biztonsági garanciák elvesztését. Ezzel aztán valóban Oroszország elé lökné Ukrajnát, nesze, felzabálhatod. Mást nem is tudna tenni. A kétségbeesés legnevetségesebb jele volt, amikor Macron pánikcsúcsot hívott össze a kiválasztottaknak, hogy aztán az égvilágon semmiben ne jussanak közös nevezőre, és egység helyett még inkább a törésvonalakat mutassák meg országnak-világnak, Amerikának, Moszkvának. De Brüsszel még ekkor is meg akarta mutatni az izmait, és éppen meg akarja szavaztatni a tizenhatodik szankciós csomagot, nesze neked, orosz alumínium, ezzel jól térdre kényszerítjük Oroszországot. Újra. Végre. Valahára. 

Európa tehetetlen az Egyesült Államok nélkül, de gőgje még mindig nem engedi, hogy beismerje vereségét. Békefenntartók küldéséről csacsog, repkednek a csak papíron létező haditechnikai eszközök, tüzérségi lövedékek és nemzetközi csapatok az egyre inkább játéktermekre emlékeztető tárgyalószobákban, és még mindig nem érti, hogy nemcsak a pakli új, de a szabályok is. Feltételeket akar szabni, és nem hajlandó felfogni, hogy a csend lenne az egyetlen megoldás, hogy egyáltán odaengedjék kibicnek a játékhoz.  

Oroszország nem siet. Trumpot a saját ígérete nyomja. Láthattuk: abban a pillanatban, hogy Zelenszkij kerékkötőjévé kezdett válni a tervének, az egész amerikai kormányzat új választások kiírását kezdte követelni Ukrajnától. A brüsszeli elit azonban dacol, rettegve attól, hogy az ukrán elnökhöz hasonlóan ő is feláldozhatóvá vált. És milyen igaza van.  

Ukrajna majd újjáépül, Európát most rombolják le.  
Ez az igazi végjáték. 
Ennyire ostobán ér véget.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

KAPCSOLÓDÓ:

Címlapfotó: Szerhij Dolzsenko/MTI/MTVA

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.