Azt már tudjuk, miért buknak el nemzetek, de mitől sikeresek?

„The economy, stupid.” Bill Clinton kampánytanácsadójának elhíresült mondása szerint a politikai siker kulcsa a gazdasági teljesítmény. „The institutions, stupid.” Daron Acemoğlu, James A. Robinson – akik Miért buknak el nemzetek? című könyvük által váltak ismertté –, valamint Simon Johnson, az intézményi közgazdaságtan képviselői kapták a 2024-es közgazdasági Nobel-díjat „az intézmények jólétet alakító és befolyásoló tanulmányozásának” elismeréseként. Az ítélőbizottság ezzel a közgazdaságtan egyik, napjainkban népszerű áramlatának azt az üzenetét húzta alá, hogy a gazdasági sikerek és a fejlettek táborába emelkedésének titkát a megfelelő intézmények jelentik, melyek közül a legfontosabbak a verseny, az inkluzív – vagyis a gazdaság hasznát széles rétegek körében szétterítő – szakpolitikák, a jogállam, a demokrácia, a szabadság és a magántulajdon. Sokak szerint már régóta esedékes volt a díj odaítélése. A globális Dél viszont úgy véli, ezzel a zsűri a nyugati intézmények felsőbbrendűségét legitimálta.

Az intézményes közgazdaságtan cáfolata

Ven Ji, a Sanghaji Csiao Tung Egyetem tagintézményeként működő Antai Közgazdasági És Üzleti Főiskola professzora részletes tanulmányában az embrionális fejlődés elméletével bizonyítja, hogy 

Nyugaton a világ népességének kevesebb mint 
13 százaléka jutott a fejlettek táborába a gyarmatosítás kezdetétől közel ötszáz év alatt, a Kínai Népköztársaság pedig megalakulásától alig több mint hetven év alatt a világ népességének 20 százalékát emelte a nyugati életszínvonal közelébe, de legalábbis a globális középosztályba – mindezt a nyugati politikai rendszer átültetése nélkül. Sem az intézményi köz­gazdaságtan, sem a földrajzi adottságokra, a kulturális hipotézisre vagy egyéb tényezőkre alapozó más növekedési elméletek nem adnak kizárólagos magyarázatot Kína növekedésére. 

Az elmélet szerint a magasabb rendű fajok embrionális fejlődésük során megismétlik az előttük lévő alacsonyabb rendűek alapvető szakaszait. Például az emberi embrió egysejtűből többsejtűvé, gerinctelenből gerincessé, majd csecsemővé fejlődik. Az ember tehát nem mechanikusan, a kialakult felnőtt szervek átültetésével áll össze, mint ahogyan az intézményes közgazdaságtan szerint kellene kialakulnia, hanem egymásra épülő fázisok során növekszik.

Az embrionális fejlődés elmélete 

Ven Ji ennek analógiájára egy ország fejlődésének öt egymásra épülő szakaszát határozza meg.

1. Nemzetépítés. Az első, amivel Európa kitűnt, hogy képessé vált a piac megszervezéséhez szükséges erő kifejtésére, aminek alapja a nemzetállamok létrejötte volt. A folyamat Európában háromszáz éven át tartott, 1450-től 1750-ig, és ez idő alatt a négyszáz fejedelemségből, feudális monarchiából és városállamból létrejött Európa húsz erős nemzetállama.

2. Piacteremtés. A nemzetállamok létrejötte megteremtette annak lehetőségét, hogy Európa nagyhatalmai megszervezzék piacaikat és a biztonságos szállítási útvonalakat. A világ első, mai sztenderdek szerint szerveződő gazdasági társaságai, a brit és a holland kelet-indiai társaságok a fókuszált nemzetállami erőkifejtés eszközei voltak. Az állam vezette a tengerentúli gyarmatok kiterjesztését és a tengeri hegemónia kiépítését. Az európai országok közötti verseny arra kényszerítette a gyarmatosítás számos későn érkező országát, például Nagy-Britanniát, hogy a gyártó nemzet útjára lépjen. A gyáripar nagyszámú munkaerőt igényelt, a termékeket pedig a likviditás és a tőke felhalmozásának elérése érdekében folyamatosan szállítani kellett szerte a világon. A gazdag kereskedők felfedezték saját országuk hatalmas munkaerő-feleslegét, ami a műhelymunka (kézművesipar) fellendülését és a primitív iparcikkek piacának fejlődését eredményezte. Csak egy hatalmas, egységes világpiac kialakulása indíthatta el az ipari forradalmat.

3. Az első ipari forradalom. A piacok megszervezése után az ipari forradalom révén sikerült a nagy jövedelemrugalmasságú termékek – vagyis a mindenki által szükségszerűen vásárolt árucikkek – piacát letarolni olcsó (jó ár-érték arányú) termékekkel. Az egyik első termékinnovációs példa erre a pamutfonal gyártása gyapjú helyett. Ez mind az öt feltételt teljesíti, ami ahhoz szükséges, hogy tarolni lehessen: termékinnováció, olcsó alapanyag, olcsó munka­erő, alacsony energiaigény és hatalmas piac.

4. A második ipari forradalom. A széles körben vásárolt, olcsón előállított termékek akkor válnak megfizethetőbbé, ha kedvező áron szállíthatók. Ven Ji szerint a második ipari forradalom az olcsó szállíthatóság megszervezéséről szólt. A gőzgép, a vasút, az aszfaltozott út, a teherautók, a nagy teherszállító hajók, egyszóval a nehézipar megjelenése tette lehetővé az első ipari forradalom tömeggyártott termékeinek olcsó célba juttatását. Következésképpen azok az országok, amelyek erőltetett nehéziparosításba és infrastruktúra-fejlesztésbe kezdenek anélkül, hogy kontrollálnák a tömegesen megtermelt és nagy fogyasztói bázisú alapvető élelmiszerek és iparcikkek piacát, másoknak teremtenek piacot.

5. Az utolsó szakasz a posztindusztriális jóléti társadalom létrejötte. Tartósan csak az első és a második ipari forradalom bázisára építkezve lehet kitörni a közepes jövedelmű országok csapdájából. Ezért volt stratégiailag helyes döntés a 2010-es évek elején célul kitűzni Magyarország újraiparosítását. Ven Ji szerint egy magas termelékenységű ország akkor képes tartósan rendelkezni a jóléti társadalom fenntartásához szükséges pénzügyi erőforrásokkal, ha az alapvető termékeinek és szolgáltatásainak piacai fölött megfelelő kontrollal bír. Ekkor tud inkluzív, széles rétegeket bevonó növekedést elérni, széles közép­osztályt kiépíteni. A professzor úgy véli, középosztály híján a demokrácia mindenképpen hanyatlásnak indul. Ezért 

A Nobel-díjas „the institutions, stupid” állítás tehát csak akkor állja meg a helyét, ha az intézmények a honi szereplőknek teremtenek piacokat. Még két olyan kicsi, demokratikus országban is, mint Ausztria és Svájc, kevés babér terem külső szereplőknek a hagyományos piacokon. Magyarország 1990-es évekbeli piacgazdasági átmenete pedig megmutatja, hogy ha mások számára hozzuk létre a piacgazdaság intézményeit, akkor annak vagy visszaesés lesz a következménye, vagy évtizedekben mérhető megrekedés a közepes jövedelmű országok csapdájában. A közgazdászok és a gazdaságpolitikusok által évtizedeken keresztül sikeresnek beállított magyarországi piacgazdasági átmenet – nekünk sikerült a legrövidebb idő alatt, a legmélyebb átalakítást végrehajtva átváltani piacgazdaságra – elsősorban az akkor erőfölénnyel rendelkező német, francia, osztrák kiskereskedelmi láncoknak, német, olasz és amerikai élelmiszeripari vállalatoknak, valamint osztrák, német, francia és svájci építőipari vállalkozásoknak teremtett piacot. Azokat a közgazdászokat, akik már az 1990-es években jelezték, hogy nem lesz ez így jó, legjobb esetben kiközösítették, part­vonalra tették, rosszabb esetben idegengyűlölettel vádolták. Keserű vigasz lehet számukra, hogy igazuk volt, igazuk lett.

Hiszen ha az intézmények előbb jönnek létre, mint a belső képesség a piacok megszervezésére és a termelésre, akkor az ország a globális piacokat költséghatékonyságuknál – méret­gazdaságosságuknál, az erőforrások megszervezésének képességénél, az elsőként lépők előnyénél – fogva uralni képes multinacionális cégeknek hoz létre befogadó intézményeket. A piacokat a lépéselőnyben lévő országok vállalatai fogják uralni, ahogyan az történt a kommunizmusból a piacgazdaságba való gyors, sokkterápiás (gyors privatizáció, dereguláció, liberalizáció) átalakulást végrehajtó országokkal is. Ez pedig garancia a közepes jövedelmű országok csapdájában ragadásra.

Hogyan lehet korrigálni? 

A fentiekből megérthető és levezethető a 2010 óta tartó magyar politikai korszak számos politikai-gazdaságpolitikai intézkedése. Ezért olyan 

Ezért kell megérteni, hogy a nemzeti, a helyi érdeket képviselő, zászlajára tűző helyi erő nélkül semmilyen nemzetközi és belső politikai rendszerben nincsen esélye egy országnak a fejlettek táborába emelkedni.

Amennyiben van ilyen, nemzeti akaratot kifejező erő, akkor lehet megszervezni a honi piacokat, amihez címszavakban az alábbiakra van szükség.

1. Nemzetközi jó gyakorlatok lemásolása. Meg kell értenünk, máshol miért tud megjelenni a helyi termék a kiskereskedelmi láncok polcain, miért a szomszédos kis farmgazdaság termékei kaphatók – megfizethető áron – a helyi étteremben, miért tudnak működni a kis faluszéli gyárak.

2. Gazdaságvédelem. Amennyiben lehetséges, saját platformokat, saját piacokat szükséges fejleszteni. Erre Magyar­ország esetében jó példa a szerencsejáték-piac szabályozása, amellyel sikerült hazai kézbe venni ezt a sajátosan globalizálódó és globális szerencsevadászok által letarolt piacot.

3. Importhelyettesítés. Ahol csak lehetséges, a kritikus fontosságú alapanyagok és termékek területén ki kell tudni váltani az importot, legyen szó élelmiszerről, energiáról, építési alapanyagról és a hozzájuk kapcsolódó gazdasági tevékenységekről.

4. Ahogyan azt a fejlett országokban tapasztaljuk, ezeken a kritikus piacokon a hazai szereplőknek a külső szereplőkkel szembeni együttműködésére, de egymás közt versenyre késztető kultúrára és szabályozásra van szükség.

5. Széles, fogyasztani képes és nemzeti, helyi elköteleződésű középosztályra van szükség.

A világpiacot globális cégek uralják. A belső piacok meg­szervezése mellett pragmatikusnak, okosnak, leleményesnek és bátornak kell lenni, amikor alkut kötünk a világgazdaság nagy szereplőivel. Ez alapján két fő feladatunk van. Egyfelől a globális értékláncokba való becsatlakozás: külföldi tőkére van szükség ott, ahol ez segíti a közvetett vagy közvetlen belépést a globális piacokra, legyen szó a hazai vállalatokba való külföldi tőkebefektetésről vagy külföldi működő tőkéről. Érdekeltté kell tenni a nemzetközi szereplőket Magyarország sikerében. Van egy másik lehetőség is: a világgazdaság működtetéséhez szükséges tudást egyre nehezebb előállítani és megszerezni; azok a régiók, amelyek erre képesek, versenyelőnybe kerülnek. Jelentős előrelépés, hogy 2018 után megkezdődött a magyar tudományos, innovációs és egyetemi világ újjászervezése és összekapcsolása a világ vezető tudásközpontjaival és a honi vállalkozásokkal.

Másfelől pedig szükséges a globális réspiacok felfedezése és magyar multik építése. A hazai képességek és a globális megatrendek monitorozásával megtalálhatók azok a rés­piacok, ahol a magyar vállalkozásoknak van keresnivalójuk. 

Miért érdekes mindez? Az új intézményi közgazdaságtan képviselői éppen most kaptak Nobel-díjat, ezáltal kizárólagossá válhat egy olyan közgazdasági nézet, amely félreviheti a döntéseket és a cselekvést. A közgazdászoknak nem kellene újra eljutniuk oda, hogy a pontatlanul felírt orvosi rendelvénnyel félrekezelik a pácienst, tovább rontva a helyzetén.

A szerző a gazdaságstratégiai feladatokban való szakmai közreműködésért felelős kormánybiztos

Nyitókép: Sanghaj belvárosa. A Kínai Népköztársaság megalakulásától alig több mint hetven év alatt a világ népességének 20 százalékát emelte a nyugati életszínvonal közelébe
Fotó: MTI/EPA/Alex Plavevski