Amikor egy ország kereskedelmét a külpolitika kezdi el diktálni, az rövid távú célok elérésére talán alkalmas, de gazdaságilag teljesen hamis narratívára épül, vagyis az alkalmazása törvényszerűen bukni fog. Ám addig is jóvátehetetlen károkat okoz.
A szerző a Makronóm újságírója.
Végtelen hosszú azon közgazdászok sora, akik egyre hangosabban hívják fel a figyelmet a gazdasági kapcsolatok átpolitizálásának veszélyeire. Hangjukat a növekvő hidegháborús hangulat orkánja messzire fújja, nyugatról a globális dél felé (ahol meg sem kell hallaniuk, annyira tisztában vannak a kockázatokkal és a lehetséges veszteségek mértékével), míg a Washington által irányított tömb egyre makacsabbul ragaszkodik a szankciók, büntetővámok és protekcionista megoldások rövid távon hatásos, a világgazdaságra nézve azonban súlyos rizikót jelentő megoldások rendszeréhez.
Az Egyesült Államokban a republikánusok és a demokraták gyakorlatilag semmiben nem értenek egyet, a kereskedelmi filozófia agresszívvá váltásában azonban igen. Kína folyamatos hibáztatása egyre nagyobb méreteket ölt, de a hamis narratíva csupán ideig-óráig fogja eltakarni a problémák valódi forrását: az elhibázott belső gazdasági lépéseket. A bűnbak keresése és megtalálása magában rejti a ragaszkodást a hamis úthoz, a hibás gazdaságfilozófia tragikus eredményeinek szőnyeg alá söprését – és a semmit nem tevés művészetét, amelyet pusztán addig lehet művészetként eladni, amíg bele nem roppan a globális kereskedelem, rántva magával mindent, amit csak lehet.
„Elmúltak azok az idők – és nem csak az Egyesült Államokban –, amikor a globális gazdasági növekedést és jólétet tekintették a legüdvösebb célnak. Gyászolom a veszteséget, és azt jósolom, hogy a világ szomorúan fog visszaemlékezni a 20. század végére és a 21. század elejére. A geoökonómia új korszaka szűkülő növekedést és instabilitást fog eredményezni” – kesereg a Bloomberg közgazdasági rovatvezetője legutóbbi írásában, a mellett érvelve, hogy a kereskedelem átpolitizálása a külpolitikai célok elérése érdekében gazdasági szempontból objektíve elhibázott lépés – mégis megteszik, mert a külpolitikai érdekek felülírják a globális együttműködés jótékony hatásait.
Gondolataival maga a geoökonómiai elmélet megalkotója, Edward Luttwak is egyetértene, aki magát a fogalmat is a háborúk hátteréhez hasonlítja. Szerinte a kereskedelem nagyon is zéró összegű játszma, vagyis az államok a nyereséget kizárólag maguk számára igyekeznek maximalizálni, és még akkor sem veszik figyelembe a globális érdekeket, ha tevékenységük a többi állam számára katasztrofális eredménnyel jár. A geoökonómiai megközelítésű politika nem jár globális haszonnal, éppen ezért nemcsak a gazdasági konfliktusok velejárója, de előidézője is.
Vagyis abban a pillanatban, hogy a kereskedelmi konfliktusok nemzetközi politikai krízist okoznak – lásd Kína és az Egyesült Államok egyre feszültebb viszonyát –, a kereskedelem maga problémamegoldónak hitt fegyverré válik.
Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van a gazdasági eszközök használatának a külpolitikai célok elérésében, ám a huszadik század utolsó és a 21. első részében alapvetően a globalizációs folyamatoknak megfelelően a külpolitika és a gazdaságpolitika távolodni kezdett egymástól. Ennek eredményeképpen globális viszonylatban is emelkedni kezdett az életszínvonal, a gazdasági integráció folyamata pedig egyre jobb eredményeket produkált a világgazdasági folyamatokban.
Egészen az elmúlt évtizedig. A Kína-fóbia túl kézenfekvő megoldásnak tűnt a belső gazdasági hanyatlás palástolására ahhoz, hogy ne éljenek vele. A világjárvány alatt az ellátási láncok összeomlása csak táplálta a Kína-ellenességet, ám az már csak megerősítette az addig is létező jelenséget. Az első csapást még Donald Trump mérte Pekingre, amikor alapvetően geopolitikai okokból, de gazdaságival indokolva kivetette a lavinát elindító büntetővámokat a kínai exportcikkekre. Munkáját Joe Biden vitte tovább, aki – a várakozásokkal ellentétben – sokkal brutálisabb eszközöket alkalmazott, mint azt Trump valaha is tervezte. Protekcionista rendeletekkel korlátozta a külföldi befektetéseket, szankciókat vezetett be Kína ellen, egyben felpörgette a vámtarifákat is – a kínai elektromos autókra például 100 százalékosat vetett ki, úgy gondolva, ezzel megakadályozza, hogy az ázsiai gyártók egyáltalán betegyék a lábukat az Egyesült Államokba az olcsó és az amerikaiakénál lényegesen jobb termékeikkel.
Ezt is ajánljuk a témában
Egyre durvább a Kína-ellenes hangulat az Egyesült Államokban. Utoljára ekkora politikai gyűlölettel az 1950-es években találkozhattunk, a célpont akkor (is) a kommunizmus volt. Ám míg a hidegháború 1.0-t ésszel vívták, napjainkra a tények helyét a feltételezések vették át. Az amerikai rettegés sokba kerülhet még a világnak.
A kereskedelem átpolitizálásának az útja nemcsak a globális gazdaság, de a biztonságpolitika szempontjából is szakadékba vezet. Steven Roach, a Morgan Stanley Asia volt elnöke egy podcastben az amerikai megközelítést úgy jellemezte, mint olyan gazdaságpolitikát, amely „politikailag célszerűen hamis narratívára épül”. Mint mondta, e hamis narratíva használatára mindkét ország alapból hajlamos, a Fehér Ház jelenlegi és volt lakója pedig hatalmas lépéseket tett annak fokozása érdekében.
A kapcsolat még nem visszafordíthatatlanul mérgeződött meg, de Kína és az Egyesült Államok jó úton jár a felé, hogy úgy legyen. Az együttműködés, amely a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején még a kölcsönös bizalomra és előnyökre épült, mára éppen a bizalmatlanságon alapul. Innen már csak egy lépés egy olyan eszkaláció, amely fegyveres konfliktushoz vezet – ahogyan Henry Kissinger nem kis kétségbeeséssel az utolsó interjújában rámutatott: egy I. világháborút megelőző klasszikus pillanatban vagyunk, ahol a legkisebb tévedés is katasztrofális következményekkel járhat. Roach szerint pedig a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok lezüllesztése miatt olyan közel járunk egy háborúhoz, mint az 1961-es kubai rakétaválság idején, ezért az amerikai vezetés elsődleges szempontja a Kínával való kapcsolatok újragondolása kellene, hogy legyen, elkerülve ezzel a fegyveres konfliktus lehetőségét.
A washingtoni vezetés ezzel szemben úgy gondolja, hogy éppen Kína az, amely geoökonómiai alapon zéró összegű játszmává tette a kereskedelmet (például az Egy övezet, egy út globális projekttel), az Egyesült Államoknak tehát minden joga megvan ahhoz, hogy ugyanezt tegye. Azonban Washington hagyományosan izomra és szankciókra épülő külpolitikájának gazdaságivá formálása hosszú távon tragikus következményekkel járhat a külföldi gazdasági kapcsolatok kiépítésére – és főként azok fenntartására. A kormányszeszélyen és hamis narratíván alapuló gazdaságpolitika eredménye a növekedés lassulása lesz, nem beszélve arról az erkölcsi tőkéről, amit az Egyesült Államok máris jól láthatóan elherdál mint a világ biztonsági garanciájának első számú letéteményese.
Nem vitatkozva azzal a ténnyel, hogy igenis vannak olyan szituációk, amikor a kereskedelem átpolitizálása egy nagyobb, világviszonylatban is kiemelten fontos cél elérése érdekében történik (az olyan szankciók bevezetése, amelyeket egyértelműen egy ország globális veszélyeket magában rejtő magatartása miatt hoznak, éppen ez a kategória), egyre nehezebb értelmezni az Egyesült Államok „nemzetbiztonsági aggályait” Kínával kapcsolatban. Amikor a Huaweitől kezdve az elektromos autókon át a kikötői darukig mindent és mindenkit szankcionálni akar az amerikai kormányzat Kínával kapcsolatban, azt nem lehet nem politikai támadásnak vélni, és ennek semmi köze a nemzetbiztonsághoz. Azt pedig, hogy mi számít nemzetbiztonsági kérdésnek, mindig a Fehér Ház ura dönti el, legyen szó megalapozott gyanúról vagy önkényes hasra ütésről.
Pedig a szankciós politika veszélye éppen Washington szeme láttára tárulkozott ki teljes pompájában. Az agyonbüntetett Oroszország gazdasága minden várakozás ellenére egyáltalán nem omlott össze, a kereskedelmi büntetések miatt viszont Moszkva a globális dél (elsősorban Kína és India) felé fordult, és új piaci kapcsolatokat kiépítve éppen gyorsítja a geopolitikai átrendeződés amúgy sem lassú folyamatát. Az Egyesült Államok rövid távon (tekintve elsősorban azt, hogy Európa első számú energiaellátójává lépett elő) gazdaságilag nyer ugyan, hosszabb távon azonban éppen azt a hegemóniát veszíti el, amelyhez a szankciók révén (is) annyira ragaszkodik.
Az Egyesült Államokban a zéró összegű játszma megközelítése lett az uralkodó kereskedelmi filozófia. Trump ígérete a 10 százalékos vámokról a levegőben lóg ugyan, ám nagy valószínűséggel szelektív büntetőrendszert fog alkalmazni, vagyis lesznek államok, amelyek mentesülnek majd alóla. Hogy Kamala Harrisnek milyen céljai vannak a gazdaságot illetően, arról egyelőre nagyon keveset tudunk, de tekintve, hogy Biden örökségét viszi tovább, sok illúziónk nem lehet a szándékait illetően. A kampányban egyébként is gyanúsan kevés szó esik a gazdasági növekedés lehetőségeiről. Mint arra a Bloomberg idézett elemzője rámutatott, valószínűleg azért, mert az amerikaiak még nem élték át az európaiak által már fájdalmasan jól ismert, hosszan tartó gazdasági lassulást. Amennyiben azonban folytatódik a gazdaság és a kereskedelem teljes átpolitizálása, a geoökonómiai folyamat drasztikussá tétele, hamarabb megtapasztalják, mint gondolják.
Amit aztán törvényszerűen az egész világ nyögni fog.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Hszinhua
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
A politikai aktivista mondata megható örökséggé vált.
újságírókkal szembeni erőszak, lökdösődő ellenzéki politikusok, kommentlincselés és most egy tragédia.
Több szemtanú is érezte még tragédia előtt, hogy valami nincs rendben.
A lisszaboni Gloria siklóvasút egyik kocsija szerda délután siklott ki, a balesetben 15-en vesztették életüket.
Szinte felfoghatatlan felelőtlenség vezetett egy kisgyermek halálához egy temesvári óvodában.
Az Európai Tanács elnöke úgy hazudtolta meg az Európai Bizottság elnökét, mint Tarr Zoltán Magyar Pétert.
A történteket Volodimir Zelenszkij ukrán elnök sem hagyta szó nélkül, szerinte nem véletlen akció volt.
Magyar Péter már tavaly tavaszi első országjárásán sem lelkesedett egy új alkotmányért.
