A középosztály forradalma és Einstein biciklije – György László a Mandinernek

Az interjú készítője a Makronóm Intézet elemzője

Miért lett ennyire kiemelt cél a középosztály megerősítése, a társadalmi szerkezet megváltoztatása?
Arisztotelész már 2300 évvel ezelőtt felhívta rá a figyelmet: azok a demokráciák működnek jól, amelyek széles középosztályra épülnek. Ez az a társadalmi réteg, amely folyamatosan épít, ezért, mivel van veszítenivalója, erős a felelősségtudata. Ebből következően a saját életét és a közösségének sorsát érintő döntéseit e felelősségtudat birtokában hozza meg. A mai napig romantikus lelkesedéssel fordulok a második világháború utáni nyugati fejlődés felé, amikor létrejött a klasszikus, széles középosztály az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Ennek a rétegnek a sajátossága egy olyan politikai verseny iránti igény is, amelyből kinőtt a jóllét fenntartható növelésének a szándéka a politikai programokban. Amit most látunk nyugaton, az – tisztelet a kivételnek – a globalizáció hatásaként a középosztály lezüllése és elsorvadása. Nekünk, magyaroknak azonban van egy lokális megoldásunk a globális problémára.

Most megjelent könyvében ezt a megoldást többek között a tudás- és teljesítményalapú társadalmi modell legmagasabb szintű megközelítésével magyarázza.
A kötet alcíme ezért lett Meritokratikus stratégia a 21. századra. Merthogy Magyarországnak van lokális válasza erre a nyugati világot érintő globális problémára, vagyis a középosztály elsorvadására, az identitásválságra és az egymás iránti bizalom eltűnésére. Hazánkban ugyanis a középosztály 2011 és 2021 között több mint másfélszeresére bővült. A globalizáció káros mellékhatása abból adódik, hogy a dolgozó és gyermeket nevelő családokat cserben hagyta a politikai elitjük a fejlett nyugati országokban az 1970-es évektől. Jogosan érzik becsapva magukat azok az emberek, akik az előttük járó nemzedékek példájából kiindulva abban bíztak, hogy a saját erejükből, a saját teljesítményükre építve tudnak egyről a kettőre jutni. A globalizáció során először szembefordították őket a felemelkedő ázsiai középosztályokkal, most pedig – miután a helyzetük rosszabbra fordult – a mozgalmi identitáspolitika jegyében egymással fordítják őket szembe. Teszik mindezt azért, mert a globalizáció győzteseinek ez viszonylag kevés pénzébe kerül.

Mondhatjuk, hogy egyfajta taktikát alkalmaznak? Mi jellemzi ezt?
A globális cégek a be nem fizetett adójuk század-, ezredrészéből rózsaszínre vagy feketére festik a logójukat egy-egy hónapra, és támogatják ezeket az identitásképző mozgalmakat. Mindeközben a haladárok, az úgynevezett progresszív közgazdászok azt javasolják, hogy vegyük el a gazdagoktól a globalizáció során felhalmozott többletet, és adjuk oda a szegényeknek. Egyik sem meritokratikus. Az előbbi kényelmes, a vállalatoknak olcsó, de veszélyes a társadalmi rend fenntarthatósága szempontjából, és olyan pattanásig feszült helyzetekhez vezet, mint amilyet ma látunk az Egyesült Államokban. Egy friss felmérés szerint az amerikaiak 40 százaléka szerint öt éven belül polgárháborúra kell felkészülniük. Az utóbbi közgazdasági elgondolás pedig népszerű, de demagóg, és ugyancsak fenntarthatatlan. Elég lenne csak a posztkommunista országokat megkérdezni a „vegyük el a gazdagoktól és adjuk oda a szegényeknek” kérdésről.

Mitől egyedi a magyar modell? 
Attól sajátosan meritokratikus a magyar kontex­tushoz illeszkedő gazdaság- és társadalompolitika, hogy a hiperglobalizáció során kialakuló igazságtalan jövedelmi egyenlőtlenségekre nem egy újfent igazságtalan recepttel válaszol. Nem azt mondja, hogy vegyük el a gazdagoktól, és adjuk oda a szegényeknek, hanem a járadékvadászoktól csoportosít át a magáért tenni akaró középosztálynak. Ezzel pedig kultúrát, divatos szóhasználattal identitást is teremt, miközben számokkal alátámasztottan a szegényekért is a legtöbbet teszi. Mivel mi éltünk kommunizmusban, nem szeretnénk oda visszamenni. A magyar modell a különadókból, az államadósság kamatterheinek csökkentéséből, a gazdaság fehérítéséből és a foglalkoztatás bővítéséből képződő többletet a dolgozó, gyermeket nevelő és vállalkozó családoknak csoportosítja át adócsökkentések és családtámogatások formájában, valamint a rezsi kordában tartásával. Az átcsoportosítás a GDP évi 3-5 százalékát érinti, ami jelentős, ha belegondolunk abba, hogy a fejlett országokat tömörítő OECD tagállamai átlagosan a GDP-jük 3,4 százalékát költik köznevelésre.

Miért éppen a meritokrácia a társadalmi modellek legjobbika? Számos kritika éri: egyesek szerint annyira utópisztikus, hogy meg sem valósítható, mások szerint megvalósítható, de csak kérészéletű lehet.
Teret adok annak a véleménynek, hogy utópisztikus, de csak azért, hogy cáfolhassam. Valahogy úgy tűnik, hogy az érdemek alapján szerveződő társadalmak működőképesebbek, hosszú távon fenntarthatóbbak, mint bármely más berendezkedés. A könyvemben példaként említem Szingapúrt és Dániát, de Magyar­ország meritokratikus évtizede is a számok nyelvén bizonyította létjogosultságát.

A meritokratikus alapokon bővülő középosztály azonos világszemléletet is feltételez a tagjaitól?
Alapigazság, hogy 

A skandináv államok alapvetően meritokratikus modellt működtetnek igen erős és széles középosztállyal. Miért működik? Mert aki például rászorult a nagyvonalú munkanélküliségi támogatásra, mindent megtett azért, hogy minél előbb visszakerüljön a munkaerőpiacra. Szégyen volt nem dolgozni vagy éppen visszaélni az adófizetők pénzével, vagyis senki nem vette igénybe mások kárára a jóléti szolgáltatásokat. Ha azonban potyautasok jelennek meg a társadalomban, könnyen megkezdődik az erózió. A nemzetállami válasz, amelyet a könyvemben bemutatok, a nyugati világ most zajló, ilyen jellegű értékválságára is rávilágít. 

ebbe pedig nemi, faji, vallási, etnikai hovatartozástól függetlenül bárki beleérthető. Amennyiben azonban megjelennek olyan csoportok, amelyek ezzel szögesen ellentétes álláspontot képviselnek, vagyis a szerintük alanyi jogon járó támogatási rendszer miatt akarnak tagjai lenni egy társadalomnak, hamar felborulhat az egyensúly. Jó példa erre Svédország, amelynek kimagasló innovációs és vállalkozási kultúrája volt, majd a kétmilliós migránsáradat egy új társadalmi csoportot hozott létre a határain belül. Mára Európa egyik legnagyobb bűnözési rátájú országa lett. A migránsok segélyezési rendszerének a terhe is a középosztályt sújtja, amely lassan összeomlik.

Ha már a skandináv országok: mérhető egy gazdaság jólléte a középosztály erősödésén keresztül?
Most már igen. A könyv harmadik fejezetében a Makronóm Intézetben dolgozó kutatótársaimmal közösen kidolgozott harmonikus növekedési indexet (HNI) ismertetem, amely a tisztán GDP-alapú számításoknál sokkal kifinomultabb és reálisabb képet tud festeni a jóllét fenntartható növekedéséről, változásáról. A HNI hat fő dimenzió – köztük a munka- és tudás­alapú társadalom – alapján vizsgálja a jóllétet és a fenntarthatóságot. Az erős középosztálynak az identitásából eredő egyik kedvező hatása az, hogy olyan politikai légkört teremt, amelyben a versengő politikai erők gyakorlatilag kénytelenek a jóllét fenntartható növekedését szolgáló intézkedéseket a programjukba bevenni és azt bizonyítani, hogy alkalmasak a megvalósításukra. A harmonikus növekedési indexszel azt lehet mérni, hogy mennyire sikerült a jóllét fenntartható növekedését szolgálni egy országban.

Könyvében az önmagáért tenni akaró állampolgárról beszél mint a sikeres társadalom zálogáról. Vagyis az egyénben rejlő cselekvőképességet és erőt kell jól becsatornázni rendszerszinten?
Einstein mondta: „Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.” A meritokratikus társadalom azzal, hogy tiszteli a munkát, a tudást és a műveltséget, folyamatosan arra ösztönzi az állampolgárait, hogy fejlődjenek. Ez a szűnni nem akaró haladás adja a rendszer alappillérét. Ha úgy tetszik, a folyamatos mozgás maga a stabilitás.