A hangsúly tehát inkább azon lesz, hogy ki ülteti először a gyakorlatba a technológiát. A klasszikus kettős feltalálást látjuk élőben: a műszaki megoldás létezik, de egyelőre nem tudunk vele mit kezdeni.
Azért ne tartsd vissza a lélegzeted!
Miért nem örül felhőtlenül mindenki a Toyota nagy ívű bejelentéseinek, a Volkswagen kísérleteinek? A válasz egyszerű: a zöldátállás most zajlik, nem pedig akkor kezdődik, amikor a szilárdtest-technológia készen áll majd a sorozatgyártásra. Ilyen szempontból a Toyota évenkénti bejelentkezése a „jövőre kész leszünk” mondattal többet árt, mint használ. Kivárásra készteti azokat, akik egyébként hajlanának a belső égésűt végre a garázs mélyén hagyni, és egy elektromossal útnak indulni, de úgy döntenek, inkább hagynak időt, forrja csak ki magát az új technológia, és ha végre piacon lesz, ők is belevágnak a zöldkalandba.
A gond az, hogy fogalma sincs senkinek, pontosan mikor jön el ez az idő. Most minden kicsiben történik, ellentétben a valós gyártással, ahol minden óriási méretekben valósul meg. És ezen a ponton merül fel a legnagyobb probléma: az ellátási láncok kiépítése, benne a legkritikusabb szakasszal, a nyersanyag-finomítással. A legfontosabb tényező azonban mégis az, amit a legtöbben figyelmen kívül hagynak:
a szilárdtestrendszerek nem váltják le a mostani lítiumion-technológiát. Nem valami helyett, hanem valami mellett fognak működni.
Az elektromosjármű-piac soha nem fog technológiai egyeduralom alapján működni. A párhuzamos technológiáké a jövő, amelyben fénysebességgel folynak a fejlesztések: egy új elemzés szerint rá lehet mutatni, hogy a szilárdtest-technológia éves szinten 31 százalékkal javul, de ugyanazon a lapon meg kell említeni azt is, hogy a lítiumionos pedig 30,5 százalékkal. A különbség, hogy az utóbbi a gyakorlatban tarol, míg előbbi az út legelején van még.