A bizalmatlanság végzi ki az amerikai–kínai tudományos sikersztorit

Mao Ce-tung és Richard Nixon 1972-es történelmi találkozója ágyazott meg annak az együttműködésnek, amelyet aztán Jimmy Carter és Teng Hsziao-ping kötött meg 1979-ben az amerikai–kínai tudományos kapcsolatokról. A paktum aláírása jóval nagyobb horderejű volt, mint azt akkor bárki gondolta volna: a gazdaságilag nem kicsit lesajnált Kínáról senki nem feltételezte volna azt a sebességet, amivel aztán az elsők közé küzdötte magát.  

Az együttműködés látványos terepet kínált a fagyos viszony kiolvasztására, bár tény, hogy a két ország egészen más okokból írta azt alá: Kínát valóban a kutatási és fejlesztési lehetőségek hirtelen kitáruló kapuja érdekelte, sőt: a paktum segítségével építette ki napjainkra virágzó felsőoktatási rendszerét a maga 3000 egyetemével (a megállapodás megkötése óta egyébként mintegy 3 millió kínai diák tanult az Egyesült Államok egyetemein, 2021-es adatok szerint az amerikai egyetemek több mint 8000 doktori fokozatot ítéltek oda kínai hallgatóknak), és használta fel a kutatási eredményeit a gazdasági csoda néven is emlegetett fellendüléshez. Az Egyesült Államok céljai akkoriban nyilván nem a világszínvonalú kínai eredményekhez vezető technikák elsajátítása volt. Egyszerűen csak lazítani akart a szovjet – kínai kapcsolatokon. 

Kölcsönös bizalmatlanság 

A paktumot utoljára 2011-ben újította meg Obama elnök tudományos tanácsadója, illetve a kínai technológiai miniszter – hangsúlyozva, hogy az abból származó előnyök nem pusztán a két ország számára, de globálisan is érezhetőek. A negyvenöt évvel ezelőtt megkötött megállapodást napjainkban azonban az erózió és a lassú kimúlás fenyegeti. Az Egyesült Államok és Kína közötti megállapodás megújítása az egyre romló bizalmi légkörben folyamatosan csúszik:  

Bár kommunikáció szintjén mindkét fél a folytatásról beszél (rövid távra meg is hosszabbították, de nem újították meg az együttműködést), történelmi léptékű kutatási projektekkel és diákcsere-programokkal, a háttérben és a felsőbb politikai döntéshozói szinteken a kölcsönös vádaskodás felfedi a valós helyzetet: a megállapodás valójában bármikor véget érhet, egyszerűen azért, mert az egyik fél kilép belőle. Ez – ahogyan a Nature szinte indulatosan rámutat cikkében – katasztrofális és ostoba lépés lenne: a feszültségek élezése helyett mindkét fél részéről a pragmatikus gondolkodásnak kell érvényesülni. 

A romlás virágai 

A tudományos kapcsolatok romlása (minden egyébbel együtt) Donald Trump elnökké választása után kezdődött. Az egyre erősödő Kína-ellenes retorikán csak súlyosbított a Covid-járvány miatti mutogatás, végül megkezdődtek, és elég rövid idő alatt fel is gyorsultak a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok lazulási folyamatai – mindez természetesen a tudományos és kutatási együttműködésre is kihatott. Biden elnöktől mindenki a racionális újraszervezést várta, ám legnagyobb meglepetésre nem hogy nem lazított a Trump által egyébként is feszesre húzott gyeplőn, hanem tovább szorította azt.  

A hidegháború legszebb pillanatait idézte meg, amikor kiderült, hogy kutatókat figyelnek meg (oda-vissza), vagy amikor Floridában bejelentették, hogy az egyetemek több államot is szankcionálnak, és nem fogadnak onnan kutatókat. Kína természetesen köztük volt.  

Ezzel párhuzamosan Peking is elkezdett „megszorító intézkedéseket” bevezetni. 2020-tól, ha nem is tiltotta meg, de erősen ajánlotta saját kutatóinak, hogy ne publikáljanak külföldi, főként amerikai tudományos fórumokon és szaklapokban – természetesen a szellemi tulajdon védelmére hivatkozva. (Ami azt illeti, erre a területre valóban ráférne némi reform. Nem csak Kína aggodalma az, hogy a kutatók különböző projektvégrehajtóknak és startupoknak kaparják ki a gesztenyét, amelyek anyagi források bőséges hátterével egyszerűen lenyúlják az ötleteket, és gyakorlatba ültetik azokat.) Az utóbbi években Kínában egyre inkább előtérbe kerülő „önellátási terv” szintén nem a szoros együttműködés mellett érvel.  

Ezernyi lehetőség úszik el  

Tragikusan komikus a történetben, hogy a két ország éppen a legnagyobb horderejű tudományos és kutatási területen tud vagy tudott mintaszerűen, hatalmas eredményeket produkálva együttműködni. A közös környezetvédelmi projektek, amelyek például a levegő és víz minőségjavítását, vagy az elektromos hulladék mennyiségének csökkentését célozták, egyértelműen olyan együttműködések, amelyekből valóban globálisan lehet profitálni. Olyannyira, hogy  

Az enyhülés legjelentősebb platformja éppen a klímavédelem volt. Ehhez két kivételes szakmai karizmával rendelkező figurára is kellett: a 2022-ben beállt fagyban John Kerry, a Fehér Ház klímamegbízottja és kínai kollégája, Hszie Csen-hua játszották a hordozható radiátor szerepét, és remek együttműködésről tettek tanúbizonyságot. Azóta mindketten távoztak posztjukról, ami némi aggodalommal tölti el a pártatlan nézőket, akik azért drukkolnak, hogy a két vezéregyéniség kiesése ne legyen egyenlő diplomáciai hagyatékuk megsemmisülésével.  

De említhetjük a nukleáris energia ügyét is, amelyben a két ország kutatói és politikusai meglepő rugalmassággal tudtak együttműködni – a közös cél persze közös érdek is: hogyan lehet bizonyos országokat úgy bevezetni az atomenergia felhasználási trükkjeibe, hogy közben eszükbe se jusson fegyverkezési célokra használni azt. Ez volt a 2009 óta tartó közös projekt, amely a nagy, urándúsítással járó reaktorok helyett minierőműveket állított a középpontba, amelynek technológiája kizárja, hogy atomfegyverekhez használják fel.  

Az egyiknek sikerül 

Érdekes, de a Kínával újabban egyre zavarosabb viszonyt ápoló/elutasító Németország a kutatási együttműködés területén határozottan pragmatista álláspontot képvisel. Míg a „kockázatmentesítés” kifejezés Berlinben is (néha megbolonduló) iránytű, a tudományos területen az akadémiai ajánlások az együttműködés kockázatainak és előnyeinek figyelembe vételével kifejezetten az egyensúlyra törekednek, a jelenlegi német vezetéstől eltérő módon hangoztatva a kapcsolatok reálpolitikai megközelítést, amely gyakorlati és nem ideológiai megfontolásokon alapul.  

A német tudományos élet pontosan azt mondja, amit a gazdasági élet szereplői is: döntsék el a leginkább érintett szervezetek, hogy milyen kapcsolatban állnak Kínával: ahogyan az autógyártók az intés ellenére fokozzák kínai beruházásaikat, az egyetemeknek is szabad kezet kell biztosítani abban, hogy milyen tudományos együttműködési formákat alakítanak ki Pekinggel.  

A kockázat mindig fent áll – írja a Nature –, különösen egy olyan szituációban, amikor különböző politikai rendszerek kutatói működnek együtt. Ennek megoldása azonban nem a megállapodások felrúgása, az együttműködések meg nem újítása, inkább a kockázatok felmérése és helyes kezelése, illetve mérséklése kell hogy legyen.  

Jelenleg Kína és az Egyesült Államok negyvenöt évnyi tudományos együttműködést kockáztat. Látva a múlt eredményeit és a német példát, valóban ostobaság lenne kukába dobni a jövőt a tudomány átpolitizálásával. A két ország lehetőségei annyira erősek, hogy egy kiegyensúlyozott együttműködést feltételezve számos globális kihívásra választ adhatnak. Jimmy Carter és Teng Hsziao-ping 1979-ben döbbenetesen jó logikával kötöttek egyezséget. Amennyiben a tudomány és a kutatás területén is elkezdődik a blokkosodás, az egész világ veszít majd vele, nem csak a két nagyhatalom. Márpedig nem azokat az időket éljük, amikor kényelmesen kibírunk néhány évtizednyi új hidegháborút.  

Kapcsolódó:

Fotó:  
Hszie Csen-hua, Kína és John Kerry, az Egyesült Államok klímavédelmi különmegbízottja az ENSZ 28. nemzetközi éghajlatváltozási konferenciájának (COP28) kétnapos csúcstalálkozóján Dubajban 2023. december 2-án. 
MTI/EPA/Ali Haider 

*** 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.