Így omlott össze egy év alatt a brüsszeli mesterterv

Az idei év brüsszeli kifejezése (az „ameddig csak szükséges” mellett) a „kockázatmentesítés”. A szó alapvetően az energiaátálláshoz szükséges kínai nyersanyagoktól és nagyjából az ottani kereskedelemtől való EU-s függetlenedési szándékot jelzi (csak a ritkaföldfémek esetében az unió 98 százalékban a kínai rakományoktól függ), legalábbis a brüsszeli terminológia szerint. Peking egész másképp látja a dolgot: határozottan egy kereskedelmi háború előjelét, illetve a blokkosodás szándékát véli felfedezni benne, és cseppet sem nyugtatja meg, amikor Ursula von der Leyen mosolyogva kijelenti, hogy csupán a diverzifikáció kissé erősebb szinonimájáról van szó. 

A brüsszeli terv valóban ambiciózus: 2030-ra Európának a kritikus nyersanyagok 10 százalékát saját bányászatból, 15 százalékát pedig újrahasznosításból kellene előteremtenie úgy, hogy a feldolgozás 40 százalékát is az unióban végzik.  

Csakhogy van valami a brüsszeli palacsintában, aminek nagyon nem kellene ott lennie. A nyersanyagellátás diverzifikációja érdekében az Európai Bizottság több fronton is támadásba lendült, kezdve a blokk határain belüli bányászat fellendítésétől egészen az új kereskedelmi partnerek felkutatásáig és megpuhításáig, de így év vége felé már kijelenthető: VDL – ha nem is vallott totális kudarcot – nem tud felmutatni semmilyen eredményt, amelyet a kockázatmentesítés mérföldköveként (vagy akár csak út menti kavicsaként) lehetne emlegetni. 

Korrupcióba fulladva 

Ami a belföldi bányászatot illeti, az Európai Bizottság első körben a bürokratikus engedélyezési folyamatok lerövidítését és a munkálatok mihamarabbi megkezdését tűzte ki célul. A kérelmek beadásától az első csákányvágásig terjedő, jellemzően 8-10 éves procedúrát a lehető legkevesebb időre igyekszik csökkenteni, ahogyan a kitermelési folyamatok szerződéskötéseit is – a jellemzően lomha bürokráciára épülő rendszer hirtelen megváltoztatásába azonban rögtön az elején beletört a bicska. 

António Costa portugál szocialista miniszterelnök a közelmúltban kormányával együtt bukott bele abba a korrupciós ügybe, amelyet az ország északi részén folyó lítiumbányászat koncesszióival kapcsolatos vizsgálat tárt fel. Az eset éppen a gyorsított és átláthatatlan engedélyezési eljárások építette kiskapukat világította meg óriási fényszórókkal, újabb sziklatömböt görgetve a kockázatmentesítés brüsszeli vándorai elé az úton. 

A portugál lítiumkitermelési projektek 23,5 milliárd eurós beruházásként indultak, Ursula von der Leyen pedig maga is a diverzifikáció egyik alappillérének vélte az uniós saját készletek tekintetében.  

a sietség miatt pedig a munkálatokat már régen megkezdték, mire kiderült, hogy a pénzek haveri szétosztogatásán túl nemcsak a portugál lítiumkészletek minősége hagy kívánnivalót maga után, de többek között a környezeti károkra és azok helyrehozatalára sem készültek előrejelzések és komolyan vehető tervek.   

Nem véletlen, hogy az ottani lítiumbányászatra mért csapást komoly figyelmeztető jelként értelmezték a befektetők és a potenciális bányászországok: az előbbieknek gyorsan elment a kedve befektetni olyan üzletekbe, ahol a pénzük a kivitelezési bizonytalanságok és a korrupció miatt ennyire nincs biztonságban, utóbbiak pedig (például Svédországban és Spanyolországban) a hasonló projektek újragondolását fontolgatják.  

Az ügy – túl azon, hogy tőrdöfés volt Ursula von der Leyen számára – az egész EU-s bányászat új koncepciójának a hitelességét ásta alá, ilyen formában pedig messze túlmutat önmagán, hiszen egy most bevezetett rendszer gyengeségére mutatott rá, a lehető legkegyetlenebb formában. 

Még a testvér is ellenség 

Joggal feltételezhető, hogy a globális nyugat országai kereskedelmi tekintetben is egy húron pendülnek, vagyis olyan megállapodásokat tudnak kötni egymással, amelyek gyors és hatékony megoldást kínálnak a kockázatmentesítő törekvésekre. Az Európai Unió csillogó reménye Ausztrália volt, amely a világ legnagyobb lítiumkészletét tudhatja magáénak, így gyakorlatilag tálalva volt egy olyan win-win szituáció, amelyben mindkét fél degeszre ehette volna magát.  

Az Európai Bizottság azonban csupán az előételig jutott, ugyanis az idén sikerült ezt is elrontania. Ausztrália az EU-s piaci ajtó tágabbra nyitását kérte Brüsszeltől, elsősorban a marha- és a juhhús exportmennyiségét szerette volna növelni az uniós piacra, ám Brüsszel éppen annak védelmére hivatkozva utasította vissza a javaslatot. (A szabadkereskedelmi megállapodás fényévekre.) Ezzel nem is lenne semmi gond, a belső piac óvása az egyik legfontosabb dolga az EB-nek, ám a visszautasítással párhuzamosan az EU egyrészt nyersanyagért, másrészt befektetési lehetőségekért nyújtotta a markát Ausztrália felé. Az eredmény borítékolható volt. 

A vita odáig fajult, hogy végül az utolsó esély is elúszott: a tárgyalások eredménytelenül és (a mostani brüsszeli garnitúrával) végérvényesen lezárultak, legközelebb ugyanis már csak a jövőre esedékes uniós választások után lehet újra megkezdeni azokat.  

Ami Canberrát illeti, annyira feldühödött az EU-s hozzáálláson, hogy bejelentette: a tárgyalások kudarca után inkább az eddig kiaknázatlan délkelet-ázsiai gazdaságoknál próbál szerencsét, ám Brüsszel igazi megalázást mégis az jelentette, amikor Hszi Csin-ping kínai elnök és Anthony Albanese ausztrál miniszterelnök november elején bejelentették, hogy a két ország feszült kapcsolatainak további enyhítése érdekében javítani kezdik a kereskedelmi kapcsolatokat. 

A kellemetlen felsülés erőteljes jelzés volt Brüsszel részére: még egy baráti ország is bármikor keresztbe tehet a diverzifikációs terveinek. Újabb döfés volt ez az európai kockázatmentesítés kocsonyaként remegő testébe, de még mindig nem ez volt az Európai Bizottság legnagyobb mellényúlása az idén. A végső csapást a dél-amerikai országok jelentették, amelyek vezetői a mai napig a szemüket forgatják, ha eszükbe jut az a rendkívül kellemetlen találkozó, amelyen a nyáron voltak kénytelenek részt venni.  

Geopolitikai szereptévesztés  

Júliusban rendezték meg az Európai Unió és a CELAC, a Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége csúcstalálkozóját, amelynek elsődleges célja az interkontinentális kapcsolatok megerősítése volt. Lefordítva: a CELAC (Ausztráliához hasonlóan) az európai piacot szeretné megcélozni, az EU-nak pedig a „kockázatmentesítés” elérése érdekében a dél-amerikai országok kritikus nyersanyagaira fáj a foga. Ismét mindenki jól járhatott volna, de Brüsszel ebben az esetben sem hazudtolta meg önmagát, és gyakorlatilag már akkor vesztes helyzetet teremtett, amikor még el sem kezdődött a találkozó. 

Az utolsó ilyen jellegű csúcsot 2015-ben rendezték, azóta az EU-t nem nagyon izgatta az együttműködési rendszer kidolgozása (Kínával ellentétben, amely kihasználva a brüsszeli közönyt, bevásárolta magát a legjelentősebb latin-amerikai ipari szegmensekbe, elsősorban az elektromosautó-gyártáshoz nélkülözhetetlen nyersanyagok megszerzése érdekében), az csak a kockázatmentesítés álma óta lett újra kiemelten fontos. 

A randevúajánlat terve azonban már az elején majdnem összeomlott: Brüsszel jóval a találkozó előtt átküldött egy 16 oldalas dokumentumot a CELAC-államoknak, úgy vélve, hogy az tökéletes lesz az esemény közös zárónyilatkozatának. A CELAC egyáltalán nem gondolta úgy, és vissza is küldte az erősen megcsonkított és átírt szöveget. Teljesen abszurd módon az Európai Unió bürokratáinak – miközben a nyersanyagokat igyekezett megszerezni – az volt a legnagyobb gondja, hogy a CELAC ítélje el a nyilatkozatban Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. A pragmatista gazdaságfilozófiát képviselő déli államok újra kifejtették, hogy nincs közük az amerikai–orosz–ukrán–EU-konfliktushoz, és nem is akarják beleártani magukat semmilyen módon. Éppen ezért azt is mereven visszautasították, hogy Zelenszkij elnök szózatot intézzen hozzájuk a csúcstalálkozó nyitányaként.  

Ursula von der Leyen pályafutása egyik csúcspontjaként könyvelhetett volna el egy zsíros kereskedelmi megállapodást a CELAC-on, illetve a Mercosur-blokkon (EU, Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay) belül. Ám – amint arra Brazília elnöke, Lula da Silva nyomatékosan rámutatott: az unió már megint gyarmatosító megoldásokban gondolkodik, és a kereskedelmi tételek megvitatása helyett újabb és újabb (elsősorban zöld)feltételeket támasztott a tárgyalásokon. Aggódunk amiatt, hogy az EU az általa hangoztatott környezetvédelmi érveket összemossa a kereskedelem akadályozásával” – fogalmazott a vezető, dühösen jelezve, hogy nem tűri a zsarolást. 

A kétnapos tárgyalások végül sehová nem vezettek.  

A legkegyetlenebbül (nem mellőzve némi szadista örömöt) Gustavo Martínez Pandiani, az argentin gazdasági miniszter egyik bizalmi tanácsadója fogalmazott: „Nem nyersanyag-beszállítók, hanem partnerek akarunk lenni. Ha csak beszállítók szeretnénk lenni, akkor biztosan nem Európát választjuk. Akkor ott van rögtön Kína”. 

A pokolba vezető út és a kövek 

Így festett az EU kockázatmentesítésének mesterterve 2023-ban. Az átpolitizált kereskedelmi hozzáállás, az Európai Unió geopolitikai súlyának totális félreértelmezése, valamint a gyakorlati megoldások diktátumszerű javaslata klasszikus zsákutcába vezették Brüsszelt. A leghihetetlenebb az, hogy még most is ott toporog a végében, és mindenáron tovább akar menni. Látja ugyan, de nem hajlandó tudomást venni az orra előtt tornyosuló falról.  

A Kínától való fokozatos elszakadás hosszú és meredek emelkedőjén Brüsszel az elmúlt egy évben csak rossz lépéseket tett, egészen addig, amíg egyensúlyát vesztve vissza nem bucskázott a startvonalra.  

Alternatív és hosszú távú megoldást nem sikerült kidolgozni: a hazai bányászat éppen korrupcióba fulladt, Dél-Amerika jobb esetben kiröhögi Brüsszelt, rosszabb esetben tárcsázza Kínát ás Ázsiát, ahogyan azt az ausztrálok is tették.  

Az Európai Bizottság elégedett lehet. Remek módszert választott arra, hogy megmutassa a világnak, hogyan lehet először telelocsolni a házat benzinnel, aztán magabiztos, „úgysemleszbaj” mosollyal leülni és rágyújtani egy cigire.  

*** 

Fotó: MTI/EPA/Julien Warnand 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.