Hiába játszik a Nyugat a szavakkal, a mögöttes jelentés ugyanaz

Néhány hónappal ezelőtt az USA vezetésével az Európai Unió kibontotta a legújabb háború zászlaját, amelyre nagy betűkkel hímezte az „Elszakadni Kínától!” jelmondatot. Az ukrajnai háború villámgyorsan változtatja nem csak a globális gazdasági helyzetet, de a politikai döntésekkel együtt járó véleményezést is, így az EU is hamar rájött, hogy annak, amit mond, az égvilágon semmi értelme. Ursula von der Leyen ezért retorikai taktikát váltott, az új mágikus szó pedig a „kockázatmentesítés” lett, ami nagyjából annyit tesz, hogy a Nyugat úgy próbál meg fokozatosan megszabadulni kínai kereskedelmi függőségétől, hogy közben nem szakítja meg kereskedelmi kapcsolatait Pekinggel. Biden elnök, aki általában először lő, aztán kérdez, nem örült annyira az új kifejezésnek, ám magára erőltette mosolyát, és maga is ezt kezdte használni, hogy aztán a hirosimai csúcson papíron is szentesítsék az új stratégiát: „Kínával, Kína ellen”.  A csúcs zárónyilatkozatában a vezetők azt vállalták, hogy a gazdasági biztonságot a „partnerségek diverzifikálásával és elmélyítésével, valamint a kockázatok megszüntetésével, nem pedig a függetlenítéssel érik el”.

A világ vezetői hamar beletanultak az új kifejezésbe, és egymás után adták az interjúkat, mondtak beszédeket, amelyek középpontjában a „kockázatmentesítés” szerepelt, hangsúlyozva, hogy eszük ágában sincs keresztbe tenni Kína gazdasági fejlődésének, mindössze szeretnének beleszólni, hogy Peking milyen eszközöket engedhet meg magának céljai elérése érdekében. 

Mi is a kockázat?

Ahhoz, hogy mentesíteni lehessen, először meg kell állapodni abban, mit ért a Kínától szabadulni igyekvő Nyugat kockázaton.  Nos, tulajdonképpen mindent, ami összefüggésben van a globális kereskedelemmel. Egyszerre próbálja megcsonkolni saját exportját azzal, hogy bizonyos alkatrészeket és (katonai felhasználásra is alkalmas) csúcstechnológiás termékeket nem szállít Pekingnek, valamint megszabadulni attól a függőségtől, amelyet a pekingi egyeduralom okoz az elektromos akkumulátorgyártáshoz nélkülözhetetlen nyersanyagok piacán. 

Ugyanakkor a Nyugat ugyanezt a taktikát kívánja követni a kínai övezetbe tartozó területeken is: a tajvani chipkereskedelmet éppúgy megpróbálja magáról lerázni, és B-terveket dolgoz ki arra az esetre, ha Pekingnek mégis eszébe jutna egy invázióval rendezni a nézetkülönbségeit a szigettel. Ennek a kockázatmentesítésnek a legbőkezűbb példája az USA chiptörvénye, amely 52 milliárd dolláros támogatást nyújt amerikai chipgyárak létesítéséhez. (Más kérdés, hogy a csúcstechnológiás félvezetők exporttilalma tulajdonképpen okafogyottá teszi az USA gyárépítési felbuzdulását, miután a világ legnagyobb piacától vágja el magát – ahogyan arra az Nvidia vezérigazgatója igen ingerülten rámutatott.)

A kockázatmentesítés árnyoldalai

A moralizálásra épülő kereskedelmi filozófia azonban – amellyel az Egyesült Államok saját hegemón törekvéseit csomagolja be az egypólusú világrend visszaállítása érdekében – igen ritkán találkozik az európai országok vállalati érdekeivel. A legfrissebb példa erre a német ipar prominenseinek egyöntetű kiakadása, amiért a Scholz-kormány megpróbálja vállalataikat a „kockázatmentesítés” útjára terelni. A cégvezérek azonban – különösen az autógyártási területen – inkább úgy döntenek, még több befektetést eszközölnek Kínában, mert eszük ágában sincs az eddigieknél is jobban lemaradni a világ legnagyobb piacán. 

A bőszen hangoztatott kockázatcsökkentés ráadásul társas játék. Annyiban mindenképpen, hogy ha az egyik fél lép, értelemszerűen a másik is fog. Márpedig elég rizikós dolog Kínával úgy játszani, hogy azt hisszük, mi diktáljuk a szabályokat, pláne úgy, hogy a parti villámgyorsan véget érhet, ez pedig egyik fél számára sem kedvező opció. Ahogyan a napokban egy nyugati diplomata elég frappánsan összefoglalta: „30 évünkbe telt, hogy kialakítsuk a Kínától való függőségünket a kritikus ásványok és ritkaföldfémek tekintetében. Ugyanennyi időbe fog kerülni megszabadulni tőle”. 

Terminológiai vita

Kínát nem az érdekli, hogy minek nevezi a Nyugat az ellene létrehozott stratégiát, számára a lényeg az, ami történik. Márpedig az ő értelmezésében a Washington vezette tömb ki akarja lassan véreztetni. „A kockázatmentesítés nem más, mint függetlenedés, csak más köntösbe csomagolták” – állítja a hivatalos pekingi narratíva. Erre erősített rá Csin Kang kínai külügyminiszter egy egészen abszurd németországi sajtótájékoztatón, amikor kifejtette:

Miután a feszültség terminológiai szintre emelkedett, az elemzők nem győzik megmagyarázni a fogalmak közötti különbséget. Peking ragaszkodik a nyers jelentéshez. Fu Kong, Kína európai uniós nagykövete egy napokban adott interjúban a kockázatmentesítéssel kapcsolatban azt mondta: „Ez egy nagyon homályos kifejezés. Az európai vezetőknek el kell magyarázniuk nekünk, a nyilvánosságnak, hogy pontosan mit is takar. De ha azt jelenti, hogy Kínát ki akarják venni a globális ipari és ellátási láncból – különösen a kulcsfontosságú technológia területén –, akkor határozottan ellenezzük.”

Amiről a jelentések kavalkádjában egyik fél sem beszél, az az, hogy mindez a szózsonglőrködés teljesen értelmét veszti, amennyiben a kínai hadsereg valóban megszállja Tajvant. Abban az esetben ugyanis nincs az a vállalatvezetői ellenállás, amely elég erős lenne ahhoz, hogy a nyugati cégek Kínában maradjanak. Egy újabb szankciócunamit pedig a kínai vállalatok igen, de a Kínával előkelő pozícióból kereskedő nyugati cégek már nem fognak túlélni anyagilag. Igaz, ha az USA és Kína között fegyveres konfliktusig fajulna a feszültség, akkor az említett nyugati diplomatának lenne igaza, aki azt mondta: „Ha kitörne a háború, akkor annak a világ autópiacára gyakorolt hatása lesz a legkisebb problémánk”. 

Fotó: MTI/AP/Susan Walsh