Kína és Oroszország katonai összeborulása a háború miatt inkább politikai, semmint gyakorlati jellegű. Egyelőre.
Révész Béla Ákos írása a Makronómon
Az a fajta együttműködés, ami katonai téren megmutatkozott a hidegháború alatt a két kommunista gigász, Oroszország és Kína között, 2014 után felgyorsult és szerteágazóbbá vált. A legjobban az Egyesült Államok feje főhet: bár az ukrajnai háború pillanatnyilag kizár egy esetleges éles együttműködést, az USA-nak folyamatosan monitoroznia kell a jeleket, és felkészülnie arra az eshetőségre, hogy a két ország egyesíti erejét vele szemben.
Az orosz–kínai katonai együttműködés meglehetősen hullámzónak hat, ha az egyes területeket külön vizsgáljuk. Ami a haditechnikai és a közös gyakorlatok szegmensét illeti, az elmúlt pár év csökkenő tendenciát mutat. A politikai párbeszéd és a katonadiplomácia azonban folyamatosan erősödik. Az utóbbi húsz esztendőben a két ország számos intézményt alakított ki a párbeszédes kooperáció szorosabbá fűzése érdekében. Ezek közül a legfontosabbak a Putyin és Hszi Csin-ping közötti személyes tárgyalások, illetve az évente megrendezett bilaterális biztonsági konzultációk.
2014-ben, a Krím annektálása után a kétoldalú kapcsolatok érezhetően szorosabbá váltak. A Nyugat egyre fenyegetőbb magatartása a feleket arra késztette, hogy egymás régiós geopolitikai álláspontját is beépítse a párbeszédbe – Kína esetében természetesen Tajvan, míg Oroszország esetében Ukrajna a prioritás. Ezzel párhuzamosan megszülettek azok a megállapodások is, amelyek a közös haditechnikai fejlesztésekre, például rakétarendszerekre vonatkoztak.
Kína és Oroszország 2017 óta ötéves tervekben rögzíti a katonai együttműködést. A legutóbbit 2021-ben fogadták el, és 2025-ig tart, ám az ukrajnai háború miatt nyilvánvalóan sok minden nem valósul meg belőle. Alig pár nappal a háború tavalyi kirobbanása előtt történt az egyik legfontosabb találkozó a két vezető között: a mindenre kiterjedő és korlátlan együttműködés, amelyet bejelentettek, a közös biztonsági aggodalom leképezése volt.
A közös probléma forrásaként egyértelműen az Egyesült Államokat, illetve a NATO-t jelölték meg,
és ha a háború nem egy gazdasági szankciós kereszteshadjáratot eredményezett volna Moszkva ellen, a megoldására tett kísérletek a konkrét katonai-műszaki együttműködés brutális erősödésében is megmutatkoztak volna. Így azonban Kína – a felszínen – a diplomáciai vonalat erősítette. Hszi Csin-ping a mai napig nem hajlandó elítélni az orosz inváziót, és cseppet sem visszafogott módon az Egyesült Államok erőszakos NATO-politikáját teszi felelőssé a konfliktus előidézésében.
A hidegháború vége nagy lökést adott orosz–kínai haditechnikai együttműködésnek. Mintegy tizenöt éven át az orosz technika dominált a kínai hadseregben. A kereskedelem létfontosságú volt Pekingnek, hiszen a hidegháború utáni korszak nagy részében védelmi ipara messze elmaradt az oroszétól, a Nyugattól viszont értelemszerűen nem tudott fegyvereket vásárolni.
Az orosz fegyverszállítások azonban egy idő után lelassultak. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy Moszkva is észrevette azt a robbanásszerű ipari és gazdasági fejlődést, amely révén ma Kína ott tart, ahol, ezért egyre kevésbé volt lelkes legújabb technológiai fejlesztéseinek átadásában. (Inkább olyan fegyvereket szállított, amelyek kisebb fenyegetést jelentenek Oroszország, és nagyobbat az Egyesült Államok számára.) Másrészt
a kínai fegyvergyártás ekkorra jutott el arra a szintre, hogy elkezdjen önmagára építkezni.
Míg a fegyvereladások csökkentek, a közös technológiai projektek látványos fejlődésnek indultak. Számos kooperációs fejlesztés indult be, a katonai emelőhelikopterektől kezdve a taktikai rakétákon át egészen a mesterséges intelligencia alkalmazásáig. Ugyanakkor az együttműködés a szó fizikai értelmében kissé egyoldalú volt: az orosz fél sokkal nagyobb részt vállalt belőle, mint Kína. Ezt kompenzálhatta Peking 2014 után, amikor a szankciós politika felbecsülhetetlenné tette Moszkva számára a kínai alkatrészeket. Ezt az ukrajnai háború új szintre emelte: bár Kína nyíltan nem támogatja Oroszországot a szankciók megsértésével, a kettős felhasználású alkatrészek kereskedelmével egyértelműen segíti Moszkvát annak katonai erőfeszítéseiben. Ezzel egy időben Peking gátlástalanul, ám teljesen jogosan pályázta meg Oroszország helyét a globális fegyverkereskedelmi piacon: a moszkvai, egyre csökkenő eladásokat több okból is Kína tudja a leghatásosabban pótolni.
Mérvadó a két ország katonai kapcsolatában a közös hadgyakorlatok és kiképzési események száma. A 2010-es években ezen a területen is fejlődés volt tapasztalható: a közös gyakorlatok nem csak gyakoribbá, de egyre komplexebbé is váltak, közös parancsnokság alatt integrálva egymás haditechnikáját. Kína óriásit profitált ezekből a hadgyakorlatokból.
Pekinggel ellentétben Oroszország nagyon is valós harci tapasztalatokkal rendelkezik, a szíriai és ukrajnai hadműveletekben szerzett tudása pedig felbecsülhetetlen értékkel bírt a kínai hadsereg számára, amely az orosz eljárásrendeket és taktikákat saját stratégiájába beépítve tudta kompenzálni a műveleti tapasztalatok hiányát.
A közös gyakorlatok egyben erőteljes jelzésértékkel is bírtak a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok felé: Kína és Oroszország együtt képesek lesznek megroppantani az USA globális hegemóniára irányuló törekvéseit.
Ahogyan a fegyverszállítások, úgy a közös gyakorlatok száma is jelentősen lecsökkent az elmúlt három esztendőben, köszönhetően a COVID-járványnak, majd az ukrajnai háború kitörésének. Ez azonban csupán a mennyiségre vonatkozik, nem a minőségre: a tervezés során egyre összetettebb és nagyobb szabású műveleteket hajtott és hajt végre a két ország hadereje, beleértve a Kínának érthetően oly fontos közös tengeri és légi járőrözést, amely papíron még mindig gyakorlatnak számít, a valóságban azonban óriási súllyal bír a tajvani feszültség miatt.
A közös nyilatkozatok és egymás geopolitikai erőfeszítéseinek elismerése nyilvánvalóan az erő benyomását keltik. Természetesen az operatív képességek együttes fejlesztése és a szimbolikus, de egyre erősebb kommunikáció a stratégiai, korlátok nélküli kooperációról elsősorban.
Oroszországnak kedveznek a háború kitörése óta: a nagy testvérrel a háta mögött joggal kérdőjelezheti meg a Nyugat céljait és orosz elszigetelődésről szóló propagandáját. A folyamatos, csúcsszintű találkozók utáni nyilatkozatok egyértelműen arra szolgálnak, hogy rámutassanak a Nyugat szeparációs céljainak kudarcára.
Kína eközben labornak használja az ukrajnai háborút. Mindent alaposan elemez és értékel, hiszen azok eredményeit be tudja építeni egy lehetséges tajvani konfliktus tervezésébe.
Ami azt illeti, ezen a ponton nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan Peking várta: a kínai hadvezetés nyilvánvalóan az eredményes taktikát szerette volna tanulmányozni, az oroszok azonban az ukrán fronton ebben meglehetősen felemás eredményt produkáltak. Bár nincsenek erre utaló közvetlen jelek, de az elhúzódó háború és a sima moszkvai sikerek elmaradása kétségeket ébreszthet a kínai vezetésben az orosz hadsereg felkészültségével kapcsolatban, így a közös gyakorlatok során is erősödő szkepticizmussal állhat a partnerország elképzeléseihez.
Bármennyire szorosnak is tűnik az együttműködés, a valóságban mindkét fél még mindig bizonyos fokú óvatosságot tanúsít a másik iránt. A kooperáció távol áll az amerikai modelltől, amelyben az USA európai és ázsiai szövetségeseivel közös parancsnokságokat hoz létre, sőt közös bevetéseken vesz részt az egységes védelmi politika kialakítása érdekében.
Oroszország és Kína ezeket a NATO-rendszerre jellemző megoldásokat teljesen figyelmen kívül hagyja: közös műveleti központokat csak a gyakorlatok idejére hoznak létre, egymás katonai létesítményeit pedig a háború előtt is csak eseti jelleggel használták.
A konkrét hadgyakorlatokat kivéve nem biztosítanak egymásnak hozzáférést egymás logisztikai rendszeréhez, és nem tárolnak haditechnikát sem a másik területén. A NATO-tól eltérően együttműködésükben nyoma sincs a közös védelmi politika kialakításának, nincsenek (vagy csak kezdetleges szinten fordulnak elő) kötelezettségvállalások és konkrétan megfogalmazott távlati célok.
Mindezek alapján a két ország védelmi együttműködése minden kommunikációs panel ellenére sem tekinthető veszélyesen előrehaladottnak. Bár Kína és Oroszország hadserege valóban óriási erővel bír, konkrét jelei egyelőre nem mutatkoznak egy jól szervezett, közös elveken alapuló szervezet kialakulásának.
Csakhogy.
A két ország katonai együttműködésében meghatározó lesz az elkövetkezendő néhány esztendő. Rengeteg múlik azon, hogy Peking miként viszonyul a továbbiakban a katonai és kettős felhasználású termékek szállításához, és mennyi gyakorlati segítséget nyújt Oroszországnak háborúja megnyeréséhez. Sok múlik azon is, hogy a felek a közös gyakorlatokat földrajzilag kiterjesztik-e. Árulkodó jel lehet, ha provokatív helyszíneken, a Balti-tengeren vagy éppen Tajvan közelében hajtanak végre gyakorlatot. A fentebb említetteknek megfelelően vészcsengő lesz az is, ha bármelyik fél hosszabb távú hozzáférést biztosít a másiknak saját katonai létesítményeihez.
Ezek a jelek mind a két ország katonai együttműködésének fenyegető erősödésére utalnának, feladva a leckét az Egyesült Államok hadműveleti tervezőinek. Sokkal beszédesebbek lesznek a közös csúcstalálkozó után kiadott nyilatkozatoknál, és sokkal fenyegetőbbek annál a kommunikációs háborúnál, mint ami jelenleg zajlik a Nyugat és Kína között.
Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat/Kreml/Pool/Pavel Birkin
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Jevhen Magda mindenkit óva int attól, hogy túlzottan bizakodjon Magyar Péter választási győzelmében.
Az amerikai Kína-szakértő figyelmeztet, hogy azonosítatlan drónfenyegetés jelent meg az amerikai bázisok fölött.
Aki hisz Krisztus feltámadásában, képes a helyi értékén kezelni az olyan véges dolgokat is, mint a politika – véli Blanckenstein Miklós. Húsvéti beszélgetés elmélyülésről, odaszentelt figyelemről és az önsajnálat ellenszeréről.
Ha Zelenszkijék nem teljesítik a követeléseket, súlyos retorziókkal számolhatnak.
A Kreml szóvivője szerint a tűzszünet helyett a tartós békére kellene törekedni.
Egyre feszültebb a viszony.
Átlátnak az álmagyarkodáson: egyre több meghatározó nemzeti radikális szerint a Tisza Párt győzelme „katasztrófával” érne fel, ezért összefogásra szólítanak fel.
Több alkalommal edzettek együtt a kétezres évek elején.
