Kissinger szerint a világ – Reálpolitika, erkölcs és érdek

A május 27-én 100. születésnapját ünneplő amerikai ex-külügyminiszterrel, Henry Kissingerrel a The Economist készített óriásinterjút. Négyrészes sorozatunkban a legfontosabb gondolatait válogattuk ki, amelyeket többek között az USA–Kína konfliktus, az ukrajnai háború, a pragmatikus gazdaságfilozófia és a politikai kultúra jelenlegi állapotával kapcsolatban fogalmazott meg. A harmadik részben az Egyesült Államok globális viszonyrendszereit tekintve elhibázott öndefiniálásáról is beszél.

Kissinger az interjúban elmondta: ha van jelenleg a világon olyan politikai vezető, amelynek felfogása a lehető legközelebb áll az övéhez, akkor az az indiai külügyminiszter. Az indiai pragmatikus megközelítés egyensúlyban tartja az ország globálishoz való viszonyulását, egyben rengeteg választási lehetőséget kínál – érdeksérelmek nélkül. Az indiai viszonyrendszerek középpontjában az az elv áll, amely egyben meg is újította az ország külpolitikai kultúráját: nem állandó, masszív és bebetonozott partnerségi struktúrákban gondolkodnak, hanem rugalmas, laza akár rövid ideig tartó, minden fél számára eredményeket hozó szövetségekben, amelyekhez csupán addig kell ragaszkodni, ameddig mindenki általános megelégedésére funkcionál, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásával.

Kissinger szerint ez az a pragmatikus módszer, amelyet az USA – politikai beidegződése miatt – nagyon nehezen fog elsajátítani, mivel görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy külföldi beavatkozásai során – legyenek azok bármilyen jellegűek – a világot a saját értelmezése szerinti módon a saját képére próbálja formálni. 

Megkövesedett múlt

Kissinger több könyvében kifejtette már a reálpolitikai és a politikai moralizmus közötti kényes egyensúly megőrzésének fontosságát, ahogyan azt is, hogy a rossz politikai döntések mögött éppen e kettő „vagy-vagy” alkalmazhatatlansága áll egy adott aktuális esemény logikus értelmezése kapcsán. Világrend című kötetében utal Bush elnök 1991-ben elmondott beszédére, amelyben az az államok reálpolitikai érdekek mentén működő együttműködése helyett egy sziklaszilárd, törvények által irányított globális rendszert vizionált – természetesen az USA irányításával. Ő ezzel szemben elfogadja azt, hogy a különböző geopolitikai szereplők egymástól időnként abszolút különböző célokkal és érdekekkel lépnek a világszínpadra, ennek tiszteletben tartása nélkül pedig csak a konfliktus borítékolható, nem pedig az együttműködés. 

Az Egyesült Államok világnézete – írta már több helyen – a kivételesség elvére épül, amely alapján

Történelme folyamán sokáig kívül maradt a világhatalmi játszmákon, a fordulat aztán az 1. világháborúban következett be, ahol fennállása óta először ő maga is világhatalomként avatkozott be a történésekbe. A Roosevelt-féle külpolitikai megközelítés volt az utolsó, amely a nagyhatalmak érdekeinek össszefésülésével, a (liberális) államok geopolitikai érdekeinek figyelembevételével és azok érdekérvényesítésével foglalkozott. Az ezt követő elnökök külpolitikai iránya azonban már nem foglalkozott hatalmi egyensúllyal, helyette a mai napig jól ismert amerikai demokráciaexportot és USA-vezérelt értékközvetítést tűzte zászlajára – háborús konfliktusokkal terhelt eredményekkel. 

Erkölcs és érdek

Kissinger problémája éppen az, hogy az erkölcsbe bújtatott ideológia túl gyakran kényszeríti rá magát a reális érdekekre, ráadásul gyakran teljesen eredménytelenül, vagy az addiginál is nagyobb káoszt idézve elő. Mélységesen hisz az emberi jogok védelmében, abban azonban nem, hogy a problémákat egy másik államra rákényszerítve, akár fegyverrel meg lehet oldani. (Legjobb példa a közelmúltból a szavaira talán Afganisztán, ahol az amerikai kivonulással gyakorlatilag minden olyan eredmény azonnal füstbe ment, amelyet magukkal hoztak a bevonuláskor.) A kényszerítés és a saját érdekek figyelembevételével hozott szabad döntés felajánlása között szakadéknyi a különbség, nem csak módszereiben, de hatásosságában is. „Körömszakadtáig ragaszkodunk valamihez, aminek egyáltalán nem gondoljuk végig a politikai következményeit” – mondta Kissinger, ismét az indiai példát hozva fel. 

Az amerikai pragmatizmus próbatétele

India „soft power” ereje annyira hatásosan működött, hogy végül regionális hatalommá és a világ ötödik legnagyobb gazdaságává tette az országot. Nem engedte, de nem is erőltette másokra az amerikai „hard power” modellt, ezzel olyan pragmatikus alapokra helyezte politikáját, amelyben minden kényszer vagy megalkuvás nélkül tudja hangsúlyozni saját érdekeit.

India rendkívül fontos lett az Egyesült Államok számára. Nem csak gazdasági ereje révén vált kulcsfontosságú tényezővé a régióban, de azért is, mert az egyetlen olyan ország, amely Kína geopolitikai, egyre növekvő hatalmát valamelyest egyensúlyozni tudja. Kissinger maga is a kapcsolatok még szorosabbra fűzését javasolja az Egyesült Államoknak, ugyanakkor rámutat, hogy az indiai belpolitika, közélet és a szabadságjogok területén olyan súlyos problémák merülnek fel a mai napig, amelyek éles ellentétben állnak az USA által képviselt és minden alkalommal másra kényszeríteni próbált értékekkel.

Szerinte ez lesz az amerikai demokráciaexport pragmatizmusának egyik nagy szakítópróbája, vagyis kiderül, hogy az USA meddig hajlandó elmenni morális alapokra épülő külpolitikájának erőltetésében vagy éppen megváltoztatásában, hajlandó lesz-e visszakanyarodni Roosevelt útjára, amely még a geopolitikai érdekek figyelembevételével definiálta Washington viszonyait, vagy megpróbál – pusztán saját érdekeit tekintve – vezetői pozíciót kialakítani egy olyan régióban is, ahol sem Kína, sem India nem érdekelt a status quo drasztikus megváltoztatásában.

Fotó: Joe Biden amerikai elnök és Narendra Modi indiai miniszterelnök