Úgy néz ki, megtapasztalják a németek, milyen érzés, amikor rájuk száll a Politico

És tegyük hozzá – az ominózus cikk URL-jét elolvasva –, hogy a szerző valószínűleg a „náci gyökerek” szókapcsolattal tette volna még ütősebbé a címet, de végül győzött az öncenzúra, vagy ez már a szerkesztőnek is túl sok volt… Pedig a cikk bevezetése egész elfogadható, hiszen csak a szemére veti Berlinnek, hogy nyomást gyakorol Európára a szintetikus üzemanyagok elfogadása miatt, amit megmagyaráz a németek energiafüggetlenségre való évszázados törekvése.  

Ugyanakkor a szerző az írása elején rögtön erősen kezd, a németek jelenlegi törekvéseit összeköti Hitler problémájával, ami Sztálingrádnál lett nyilvánvaló, mármint hogy a serege kifogyóban van az üzemanyagból. Idézi Hitler egyik titokban rögzített beszédét, ahol a finn hadsereg legfőbb parancsnokához szólva hihetetlennek nevezi azt, amit a Luftwaffe és a páncéloshadosztályaik lenyelnek. „A fogyasztás jóval meghalad minden várakozást. Az országom az importtól függ” – mondta anno a Führer.

„A Führer és csatlósai kezdettől fogva tudták, hogy Németország korlátozott nyersanyagkészletei nem képesek kielégíteni egy villámháborút. A németek egyik legmodernebb világháborús találmánya, az úgynevezett ersatz vagy szintetikus üzemanyag a reményeik szerint tökéletes megoldást jelentett. Ez azonban megfoghatatlannak bizonyult” – írja a szerző, majd előre ugrik 90 évet, utalva arra, hogy Németország ismét a szintetikus üzemanyagok álmát kergeti.

Azt azért a cikkíró hozzáteszi – az objektivitás látszatát keltve –, hogy Berlin ezúttal nem egy kontinens leigázásáért küzd, hanem a belsőégésű motor, az ipari gazdaságának megmentéséért. Majd megemlíti a német koalíció elmúlt hetekben vívott utóvédharcait a 2035-ben életbe lépő új uniós szabályok tompítása érdekében. Ezek gyakorlatilag betiltanák a fosszilis üzemanyaggal működő autók új nyilvántartásba vételét, hogy ezzel is ösztönözzék az elektromos járművek eladását.

Berlin nagy ötlete a robbanómotor megmentésére: a szintetikus üzemanyag

„A nácikkal ellentétben, akiknek a terve a szén cseppfolyósítása volt, a jelenlegi német kormány egy tisztább technikát támogat, amelynek lényege, hogy vízből hidrogént vonnak ki, és azt szén-dioxiddal kombinálva üzemanyagot állítanak elő. Mindkét módszer középpontjában az úgynevezett Fischer–Tropsch-szintézis áll, amelyet két német kémikus, Franz Fischer és Hans Tropsch fejlesztett ki az 1920-as években” – írja a szerző, összemosva a német vegyészetet a nácizmus korabeli politikai „sikereivel”. Majd egy okos csúsztatással próbálja beszűkíteni a szintetikus üzemanyag mellett kardoskodók mozgásterét, amikor azt írja: „nem valószínű, hogy sok mai német (vagy Brüsszelben tárgyaló) ismeri ezt a történetet. Pedig a másoktól való energiaellátásra való támaszkodásban rejlő kockázat több mint egy évszázada beleégett Németország kollektív tudatalattijába.”

Ezek után kapunk egy beszámolót arról, hogy a németek számára nem idegenek a külföldi energiafüggőség veszélyei, az első világháború brit blokádjától kezdve egészen az Északi Áramlat, a Balti-tenger alatti csővezetékek közelmúltbeli megsemmisítéséig, amelyek olcsó orosz gázt szállítottak a német otthonokba és az iparba. Mindenesetre a szerző itt egy felelőtlen hibát követett el. Mert bár van párhuzam a blokád és a vezeték felrobbantásának hatása között, ez könnyen arra ösztökélheti a figyelmetlen olvasót, hogy még az elkövetők között is párhuzamot vonjon.

A szerző a helyzetelemzésében már nem téved nagyot, amikor azt írja, hogy az első világháborúban elszenvedett német vereséget követő években Fischer és Tropsch ugyanazt a függetlenségi vágyat kergette, amely ma is vezérli az ottani energiapolitikát, kezdve Berlin ambiciózus megújuló energiaforrásokra való átállásától, az Energiewendétől a helyettesítő üzemanyagokkal való legújabb kacérkodásig. A német vezetők a modern szintetikus üzemanyagokat, amelyeket gyakran e-fuels (elektroüzemanyagok) néven emlegetnek, a benzin és a dízel tiszta alternatívájának tekintik, amely megőrizheti a Mercedeseket és a BMW-ket generációkon át működtető belsőégésű motorjaikkal együtt. Ráadásul a belsőégésű motorok megtartásával Németország (sőt egész Európa) kevésbé függne az elektromos járművek gyártásához nélkülözhetetlen lítium és más ásványi anyagok importjától.

Természetesen a cikk írója hozzáteszi, hogy Hitler hasonló kihívással nézett szembe, ugyanis az 1930-as évek elején a szintetikus üzemanyagokat gazdaságtalannak tartották, különösen, amikor a nagy gazdasági világválság közepette zuhantak az olajárak.

Ennek ellenére Hitler (elődeihez hasonlóan) arra törekedett, hogy a Harmadik Birodalom kevésbé függjön az amerikai és brit termelőktől származó külföldi olajtól – írja a szerző minden szuverén ország törekvését, természetesen ismét összemosva ezt a nácikkal. Arról már kegyesen hallgat, ahogy az angolszász hatalmak vért és verejtéket nem kímélve, jobban mondva mások vérét és verejtékét nem kímélve, azóta fokozatosan megszerezték az irányítást a fosszilis energiaforrások nagy része felett világszerte.  

Ezek után ismét visszatér a történelemhez, és elmeséli, hogy alig egy évvel a nácik hatalomátvétele után Hitler kormánya megállapodást kötött az I.G. Farben vegyipari óriáscéggel a szintetikus üzemanyag nagyszabású gyártásának támogatásáról. És a következő években több mint két tucat úgynevezett hidrogénező üzemet nyitottak, hogy a Németországban bőségesen található szenet üzemanyaggá alakítsák. Ahogy a kőolaj iránti globális kereslet fellendülése az 1930-as években a nyersolaj árát egyre magasabbra emelte, a hazai szintetikus üzemanyag nem is tűnt annyira halott ötletnek.

A rövid kitérőben az I.G.Farben-kiemelés lehetőséget teremtett a szerzőnek arra, hogy megemlítse a német vegyipari vállalat részvételét a náci gázkamrákban tömeggyilkos fegyverként használt Zyklon B rovarirtó gyártásában is.

Érdekesség, hogy miután a második világháborúban nem sikerült a németek törekvése a Közel-Keleten és a Kaukázusban lévő olajmezők elfoglalására, 1943-ra Németország az üzemanyagának mintegy felét cseppfolyósított szénből nyerte. 

Így büszkélkedett Hermann Göring, a Luftwaffe főnöke a háború alatt: „Tudtuk, hogy nincs elég üzemanyagunk, ezért megépítettük azokat az üzemeket, amelyek ezt biztosítják számunkra. Ma már minden eszköz a birtokunkban van, amire szükségünk van az ellenség legyőzéséhez.”

Persze azt már tudjuk, hogy a németek itt is eltaktikázták magukat, valahogy nem számoltak azzal, nem hittek abban, hogy mélyen a frontvonalak mögött a gyárak könnyű célpontjai lehetnek a szövetséges bombázásoknak. Miután az amerikai bombázók 1944 májusában megsemmisítették a németek fő szintetikusüzemanyag-gyárait, a vezető nácik tudták, hogy végük van. Nem véletlen, hogy néhány héttel a bombázások után, a D-napon a szövetséges csapatok partra szálltak Normandiában.

Tehát már nyolcvan esztendeje is Németország Achilles-sarkának bizonyult a megbízható hazai energiaforrások hiánya, Európa többi részének megkönnyebbülésére – hangsúlyozta a szerző, majd hozzátette a napjainkra vonatkozó igazságot: „Lehet, hogy Németország Európa ipari erőműve, de a motor működtetéséhez olaj- és gázimportra van szüksége.”  

Ezek után odaszúr még egyet, ezúttal a német autóiparnak. Beszámol arról, hogy decemberben a Porsche kísérleti üzemet nyitott Chile szélfútta déli csücskében, ahol szélenergiát használnak fel szintetikus üzemanyag előállítására. Természetesen előtte fényképpel illusztrálva kontextusba helyezi a sportautógyártó vállalatot, amelyet Hitler kedvenc mérnöke és a VW Bogár atyja, Ferdinand Porsche alapított.  

Írása végén még beszámol a német lobbistákról, akik szorgalmasan tolják az e-üzemanyagok szekerét Brüsszelben. És természetesen az ötlet legjelentősebb támogatójáról, Christian Lindnerről, 

Megsimogatja a szabadpiaci liberális Lindnert, aki a háború utáni Németország demokratikus hagyományainak ádáz védelmezője, majd oda is csap, amikor megemlíti, hogy minisztériuma ugyanabban az épületben található, amely a háború alatt Göring főhadiszállásaként szolgált.