Az EU egymillió darab lőszert szállítana egy év alatt Kijevnek, ám a közös beszerzés terve már az előkészítés szakaszában megtorpant. Ki gyárthat, és ki nem, ki kapja a legzsírosabb szerződéseket? Erről szól a vita.
Hetekkel ezelőtt villámgyorsan előkészített egy határozatot az Európai Unió az Ukrajnát sújtó egyre súlyosabb lőszerhiány ügyében. A tagállamok döntése értelmében (Magyarország befizeti a ráeső összeget, de élni kíván a konstruktív tartózkodás jogával) kétmilliárd euróval duzzasztják fel a háborús alappá változtatott Európai Békekeret összegét, amelyből két különböző, de egyirányú tervet finanszíroznak, a fő cél pedig az, hogy a következő 12 hónapban egymillió lőszert tudjanak küldeni Kijevnek.
A lázas sietségnek nyomós oka volt. Az ukrán fegyverkészletek apadóban vannak, a nyugati szállítmányok pedig nem képesek olyan gyorsan pótolni a tüzérségi lövedékeket, mint amilyen iramban az ukrán hadsereg elhasználja azokat.
A legnagyobb problémát a 155 mm-es lövedékek jelentik, amelyek a leghatásosabbnak bizonyultak eddig az immár egyértelműen tüzérségi háborúban. A gyártói kapacitások azonban meglehetősen szűkösek (Ukrajna egy hónap alatt lövöldözi el az USA éves gyártási mennyiségét), ráadásul felbukkant egy olyan probléma, amely jelentősen csökkenti a potenciális mennyiséget: a fegyvergyártók az óriási befektetési kockázat miatt ragaszkodnának a hosszú távú szerződésekhez, ilyeneket azonban sem az USA-ban, sem az Európai Unióban nem szívesen írnak alá a kormányok. Ezen fakadt ki ingerülten Németország legnagyobb hadiipari cége, a Rheinmetall vezére is. Armin Papperger szerint csak úgy lehet kapacitást növelni, ha a kormányok sokkal mélyebben a zsebükbe nyúlnak, és hosszú távra kezdenek lőszert rendelni. „Szerződés nélkül semmit nem gyártok” – mondta, a vita pedig éppen ezen folyik jelenleg is az EU-n belül.
Az említett Európai Békekeretből egymilliárd euró azon országok számára van fenntartva, amelyek saját hadseregük haditechnikájából küldenek Ukrajnának fegyvereket és lövedékeket. Az összeg kompenzációs célt szolgál, hogy a segítséget nyújtó államok abból tudják az elajándékozott eszközök helyett maguknak másikat rendelni. E területen máris kitört a zűrzavar, amikor kiderült, hogy Észtország tolla enyhén szólva is vastagon fogott, amikor benyújtották Brüsszelnek a számlákat.
Kaja Kallas kormánya példátlan gyorsasággal adja át régi, szovjet érából visszamaradt, lestrapált fegyvereit, majd kiállít egy számlát, amelynek összege köszönőviszonyban sincs a segélyként adott technika értékével, az így megfialt pénzt pedig modern haditechnikára költi. A szabályozás hiánya miatt Kallas trükkje nem törvénytelen, ám a tény, hogy eddig 134 millió eurót zsebelt be az európai adófizetők pénzéből saját nemzeti hadseregének fejlesztésére, nem csak súlyos morális problémákat vet fel, de jól tükrözi a brüsszeli tettvágy átgondolatlanságát, koncepciótlanságát és a kiskapuk szándékos vagy véletlen nyitva felejtését.
A másik egymilliárd euró már sokkal bonyolultabb, mint túlszámlázni az elajándékozott ócskavasakat. A közös lőszerbeszerzési projektben ugyanis az az ország nyer, amelyik a legzsírosabb megrendeléseket kapja. A gyártási kapacitások szűkössége miatt már az ötlet megfogalmazásakor az volt a legnagyobb probléma, hogy egy ekkora EU-s pénzügyi húsosfazékhoz hozzáférhetnek-e nem EU-s tagállamok gyártói is. A támogatók szerint igen, hiszen a cél most minden eszközt szentesít, a legfontosabb pedig az, hogy Ukrajna megkapja az egymillió lőszerét, egyben erejének teljében tudjon megmutatkozni az Európai Unió közös, „mindenben egységes” akarata.
Nagy akarásnak általában nyögés a vége, itt is ez történt. Néhány tagállam Franciaország vezetésével mereven elutasítja azt az ötletet, hogy a közös piacon túlról vonjanak be hadiipari cégeket a folyamatba. Macron elnök azzal érvel, hogy ha az európai adófizetők pénzével újra harmadik országokat kezdenek hizlalni, az egyfelől semmit nem tesz hozzá az európai hadiipar fejlesztéséhez, másfelől súlyosan romboló következményekkel járhat az EU-s belső piacra. Bár a franciák nem mondanak neveket, nyilvánvaló, hogy elsősorban az USA-ra, Kanadára és Törökországra gondolnak, nem mellesleg pedig a saját hadiiparukat próbálják előtérbe tolni.
A jól ismert „egységes széthúzás” tehát már most, a kezdetek kezdetén megakasztotta a nagyvonalú terv kivitelezését. A közös lőszerbeszerzés kulcskérdésében egyelőre semmilyen előrelépés nem történik, hiába gyűltek össze néhány napja újra az uniós tagállamok képviselői, hogy megvitassák ezt a kérdést.
A 155 mm-es lövedékek sorsa bizonytalan, mindenki arra vár, hogy megegyezés szülessen a legendásan lomha reakciók földjén. Addig a gyártók dühöngenek, az ukránok dühöngenek, Brüsszelben dühöngenek, az USA-ban dühöngenek.
Keleten a helyzet változatlan.
Fotó: MTI/AP/Kin Cheung
Hosszas elemzésben sajnálkozik a Politico, hogy Bart De Wever, akit ezúttal „egy jobboldali flamand nacionalistának” neveztek, nem lett meggyőzve a kellő biztosítékokkal.
A legforróbb vitapontban nem jutottak egyetértésre az uniós vezetők, elnapolták a döntést; Zelenszkij is reagált a fejleményekre.
A Tisza Párt október 23-i rendezvényének résztvevőit a budapesti békecsúcsról és az újságírók elleni erőszakról kérdeztük. Riportunk.
A Mandiner megkísérelte megkérdezni az ukrán elnököt a magyar kisebbség ügyéről.
Az október 23-án induló Mesterterv című műsorunkban elmondjuk, hogy politikai szempontból ki is nyerte a napot.
Minden eddiginél frissebb és részletgazdagabb adatokkal teli gimnáziumi rangsorral jelentkezik az MCC az Oktatási Hivatallal együttműködve. Mitől jó egy iskola? Hol van egy gimnázium lelke? S miért hősök a pedagógusok? Többek között erre igyekeztek választ adni a MCC-OH Országos Gimnáziumi Rangsora kiadvány sajtótájékoztatóján.
„Így legalább mindenki pontosan tudhatja, mi a fontos ezeknek...” – tette hozzá a publicista.
Björn Höcke a jobboldali formációt Putyin kémjeinek tituláló szocialista belügyérnek is üzent.
