Egyre több, korábban lelkes külföldi beruházó hagyja el Kínát. Bár nem egyszerű döntés áthelyezni más országba a termelőeszközöket, de még az egyelőre maradók közt is felmerül, hogy máshol jobban megtalálnák a számításaikat. Az Economist szerint Ázsia más részei kiváló lehetőségeket kínálnak a Kínát elhagyó nyugati vállalatoknak.
Pósa Tibor írása a Makronómon.
Egy éve, az orosz–ukrán háború kitörését követően számos elemző arról cikkezett, hogy vége a globalizációnak: a világfalu végére értünk, erre már nem vezet tovább út. Harminc-negyven év sikertörténete lezárult, a szabadpiac dicsőséges időszaka után másra kell felkészülnünk.
A globalizáció megszűnését azonban nem úgy kell elképzelni, mint egy színielőadás végét, hogy legördül a függöny. A játék a valóságban még jó ideig folytatódik: esetleg a színen nem várt cselekményszál bonyolódik, még az is megeshet, hogy újabb fordulatok történnek, és még a korábban halottnak hitt szereplő is feltámadhat.
Van, aki abban bízik, hogy a jelenlegi közjáték után a világpolitikában minden – esetleg más szereplőkkel, de – zavartalanul folytatódhat tovább. Az Economist brit gazdasági hetilap a liberális gondolkodásmód szószólója, de ettől még lehetnek olyan felvetései, amelyek elgondolkodtatóak. Például egy minapi cikkében a globalizáció kérdéseit boncolgatta az újság, benne Kína és az ázsiai térség más szereplőinek helyét.
Az biztos, hogy a Kínába kitelepült külföldi cégeken egyre növekszik a kereskedelmi és politikai nyomás, amelynek hatására közülük számosan azt fontolgatják, hogy máshova teszik át termelésüket. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, bár ilyenre is van példa, hogy kompletten bedobozolják a gyárat, és irány egy másik földrész. Ez pénzbe, méghozzá jó sokba kerül, alapos tervezésbe, szervezésbe, szakértők is kellenek hozzá. És még egy, idő: legalább jó pár év, mire egy nagy, nehézkesen döntő multinacionális vállalat a szándékától a tettek mezejére lép.
A Kínából való kimozdulásra az amerikai cégeknek az első ösztönzőt Donald Trump volt elnök nyújtotta, mégpedig azzal, hogy megpróbálta hazacsábítani a vállalatait, amelyet utódja, Joe Biden is folytatott. Ám ez keveseket hatott meg annyira, hogy csomagoljanak, és mindenestül hazatérjenek az Egyesült Államokba.
Most sem jellemző ez a módszer a nagy nyugati vállalatokra, annak ellenére sem, hogy az anyaországi kormányok még jelentős pénzügyi támogatást is adnak annak a cégnek, amely a hazaköltözés mellett dönt.
Inkább
Az elmúlt három évben – az Economist cikke szerint – a japán vállalatok száma Kínában 13600-ról 12700-ra csökkent. Közel ezer cég döntött úgy, hogy hazatér vagy máshol keres hasonló lehetőségeket. A Sony a napokban jelentette be, hogy Kínából Thaiföldre helyezi át a Japánban és Nyugaton értékesített fényképezőgépei gyártását. A Samsung a 2013-as csúcslétszámról kétharmadával csökkentette a kínai alkalmazottak számát. Viszont időközben a dél-koreai számítástechnikai óriás Vietnamban vált az ország legnagyobb külföldi beruházójává.
Az amerikai Dell IT-gyártó 2024-ig fel akar hagyni a chipek Kínában gyártásával. Az Apple Indiában építi a kínaihoz mérhető, nagy összeszerelő üzemét. A tajvani befektetőkre is hatott az idők szava: a Foxconn, a Pegatron és a Wistron annak ellenére, hogy Kínában vannak a legnagyobb leányvállalataik, most Indiában építenek hatalmas gyárakat.
Csakúgy, mint a francia autóipar, amely a közelmúltban fordult el Kínától. A Renault és a Stellantis (Peugeot, Citroen, Chrysler, Fiat együttműködése) is a kontinensnyi államban képzeli el a jövő nagy összerelő üzemeit. A gépkocsigyártók ráadásul arra számítanak, hogy az itt gyártott autók többsége helyi, indiai tulajdonosokhoz kerül, ugyanis annyit nő a középosztály számaránya és anyagi lehetőségeik.
Az egyik érv kétségtelenül az, ha a kínai munkaerő árát nézzük, ma már az ország egyáltalán nem számít olcsónak. Az elmúlt évtizedben a jelenlévő külföldi cégek számára a munkabérre kifizetett összeg megduplázódott. A brit hetilap szerint a kínai munkás egy óra munkáért átlagosan 8,27 dollárt (bő 2900 forintot) visz haza. Ha ezt az összeget összevetjük az Indiában, Malajziában, Fülöp-szigeteken, Thaiföldön vagy Vietnamban fizetendő átlagbérrel, akkor a beruházóknak még a felénél is kevesebbet kell kifizetniük. Ugyanis ez az összeg óránként három dollár, alig több, mint ezer forint körül van.
Kínában ugyanakkor évtizedes gyakorlata van a képzésnek, hogy egy feldolgozóipari munkás be tudjon állni a szerelőszalag mögé, de ha új üzemet hoznak létre, akkor ott is a nulláról kell indulni.
Ha az egész ázsiai térséget nézzük, akkor a demográfiai tényezőt sem szabad szem elől téveszteni.
India ez év elején lett a Föld legnépesebb országa. Első alkalommal fordult elő, hogy a lakosság létszámban megelőzte Kínát, és valószínűleg erről a címről a belátható jövőben nem fog lemondani. Egy zömében fiatal indiai társadalom áll szemben az egyre korosodó kínaival. Ha végigtekintünk azokon a nagyvárosokon, amelyek a jövőben vezető helyet fognak betölteni a világgazdaságban, az első tíz között olyan indiai településneveket találunk, amelyekről Európában azt sem tudják, hogy hol vannak. Bármennyire csodálkozunk, negyven-ötven év múlva ezek lesznek a meghatározók.
Ha összevetjük ennek a területnek számait a szárazföldi Kínáéval, bizony Altázsia győz. Ha a munkaerőt nézzük, akkor az alternatív Ázsia munkaképes korú lakossága 1,4 milliárd, míg Kínában ez a szám alulról karcolja az egymilliárdot.
Altázsiában a 25 és 54 éves közötti korosztályban 154 milliónyian vannak a diplomások, Kína 145 millió felsőfokú végzettségűvel büszkélkedik.
Ám érdemes tudni, hogy nemcsak Peking exporthatalom, hanem az egész térség is kiválóan teljesít a külkereskedelemben: tavaly csak az Egyesült Államokba 634 milliárd dollár értékben értékesítettek árut, míg Kína 614 milliárdot ért el. Tavaly Ázsiában a legnagyobb mértékben India nemzeti összterméke nőtt, több mint nyolc százalékkal, miközben a nagy vetélytársnak, Kínának be kellett érnie három százalék körüli eredménnyel.
Vajon van-e lehetőség olyan integrált ellátási lánc létrehozására, amellyel Kína rendelkezik? Peking nagy ereje pont ebben rejlik, hogy nem több államból áll, hanem többnyire azonos szabályok érvényesülnek az egész hatalmas országban. Nem kell átlépni országhatárokat, hogy összehangolják a gyártók, a beszállítók, az alkalmazottak érdekeit. Ráadásul Kína megbízható infrastruktúrával rendelkezik.
A széttöredezett ázsiai államalakulatok jó pár nemzetközi gazdasági együttműködés révén próbálják megtisztítani az utat, amely egységes piac felé vezet, de még nagyon az elején járnak. Itt az előny – méghozzá jelentős – kétségtelenül Kínáé.
Ami mégis a Kínából való távozásra ösztökéli a külföldi cégeket, az az egyre jobban érződő nyugati politikai nyomás, amelynek lenyomata Peking és Washington viszonya, a két ország közötti állandósuló kereskedelmi háború.
Donald Trump elnökségének idején kezdődött, hogy immár az amerikaiak nemcsak észlelték azt, hogy ők teszik naggyá a fő vetélytársat, Kínát, hanem ettől kezdve gazdaságpolitikájukkal megpróbáltak ennek gátat vetni.
A kereskedelmi háború nem váltott ki osztatlan sikert, az amerikai cégek többsége maradt Kínában, esetleg új beruházásait a világon máshol valósította meg.
Joe Biden százszázalékosan követi elődje politikáját abban, hogy Pekinget – legalább a legérzékenyebb ágazatokban, a csúcstechnológiákban – bármi áron fel kell tartóztatni.
A Fehér Ház a tavaly létrehozott csomagtól vár csodát: az 52 milliárd dolláros (mintegy 18500 milliárd forintos) hazai beruházásokat támogató kezdeményezésnek vélhetően nagyobb lesz a ösztönző ereje, mint a korábbi tiltó rendelkezéseknek, és ennek már vannak biztató előjelei. Ez az amerikai beruházási program a csúcstechnológia krémjét, a mesterséges intelligencia kísérleteket és a nagy teljesítményű chipek kínai gyártását érinti. Különösen a megszerzett tudás hadiipari felhasználása izgatja Washingtont, ezért kell elérni azt, hogy Peking minél kevesebbet tudjon ellesni az amerikai techmoguloktól.
Ez harmada a csúcséves befektetéseknek. Ebben kétségtelenül szerepet játszott az a zéró Covid-politika, amelyet Peking közel három esztendeig a járvánnyal szemben alkalmazott, gyakorlatilag karantén alá helyezte a hatalmas országot.
De más is elgondolkodtatja azokat, akik korábban Kínába akarták áthelyezni termelésüket. Hongkong helyzete, az állandó feszültség Tajvan körül, Peking fellépése az ujgurokkal szemben, és most az időjárási léggömbök ügye, hogy ne legyen megnyugvás az amerikai–kínai kapcsolatokban.
Ezek mind együttesen azt sugallják a külföldi vállalkozóknak, hogy talán hanyagolni kellene azt a tervet, hogy dollármilliárdokat fektessenek be ilyen ingoványos talajon.
Emellett nyugati vállalatok közt hódít a „jófejség érzete”, de ezt nevezhetnénk szereptévesztésnek is: mi nem ruházunk be olyan térségbe, ahol a demokrácia vívmányai nem érvényesülnek, ugyanis mi törődünk a fogyasztóink véleményével, mi ügyelünk arra, hogy a különböző társadalmi problémákra milyen választ ad a jövőbeni partnerország. Ezekben a körökben ma „ciki” befektetni Kínában, de Vietnamban lehet.
A brit lap egy tavaly tavaszi cikkében boncolgatta azt az erkölcsi kérdést is: milyen felelőssége van a Nyugatnak abban, hogy az önkényuralmi rezsimekben végrehajtott beruházással hozzájárult azok kiépüléséhez, megszilárdulásához, továbbéléséhez? Erre egyszerű a válasz: nagy. Ezzel el kéne számolni, de az érintettek inkább félre néznek, és fütyörészve mennek tovább.
Ami most folyik, az az emberarcú kapitalizmus vonzó színekkel történő lefestése. Az Economist cikke is ennek része. A nagytőkések között már nem menő Kína, helyette ott van Altázsia. Igaz, hogy még kihívásokkal küszködik, de jó lesz az a globalizáció folytatására. Így az előadásnak még koránt sincs vége.
Címlapfotó:123.rf.com
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A forrásokat valahogy meg kell oldani, különben Ukrajna még rosszabb helyzetbe kerül a tárgyalások során.
A beruházásoknak köszönhetően új munkahelyek jönnek létre Magyarországon.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
A kínai gyártók egyre inkább vezető szerepet töltenek be azokban az ágazatokban, amelyeket a közelmúltig német vállalatok uraltak – és ez mostanra a németeknek is feltűnt.
A rangsor figyelembe veszi a katonák létszámát, a hadsereg finanszírozását, a fegyverzet meglétét és az ország stratégiai helyzetét.
A két ázsiai ország kapcsolata hetek alatt olyan mélypontra zuhant, amilyet évtizedek óta nem láttunk. Tokió katonai választ helyezett kilátásba, Peking erre visszahívta a nagykövetét.
Magyarországnak sikerült érvényesítenie az akaratát, de Brüsszel továbbra is támogatja a háborút.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
