Vannak országok, amelyek az Oroszország elleni szankciók élharcosai. De bármit is tesznek a szakítás érdekében, az energiaellátásuk mindig egy másik országtól függött a múltban és függ majd a jövőben is. Németország történelmileg éppen ilyen.
Az orosz-ukrán háború több, időnként megrázó tényre hívta fel a figyelmet Európa energiafüggőségéről. Az egyik éppen Németországot érinti rendkívül érzékenyen: nem lehet Oroszországra örökös partnerként tekinteni, ha fosszilis energiaimportról van szó. Igaz ez még akkor is, ha az Északi Áramlat 2-t éppen Németország zárta el, válaszképpen az orosz agresszióra. Van-e valós megoldás, hogyan tud kitörni Németország a saját maga által épített energiabörtönből? Jelenleg ugyanis éppen visszamegy az időben: most, hogy az orosz energiahordozókra kivetett szankciók egész Európát energiahiányba és az árak horrorba váltásának csapdájába taszították, és senki nem írja már felül a hő- és szénerőművek újraindítását, Németország extra fokozatba kapcsolt a szénégetésben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden újítás és innováció ellenére az ország energiatörténelmét saját farkába harapó kígyóként lehet ábrázolni.
Helen Thompson, a Cambridge-i Egyetem politikai gazdaságtan professzora kiváló áttekintést nyújtott az európai – különösen a német – energiafüggőség abszurd és néha megoldhatatlannak tűnő történelmi leckéiről. Mint írja, Nyugat-Európa felemelkedésének kulcsa a szénalapú iparosítás volt, ám
Ennek egyetlen fő oka volt: a romániai és a galíciai területeken kívül senki nem bukkant olajra Európában. A szűkölködő országok – köztük Németország és az Egyesült Királyság is – a Közel-Keletre koncentráltak, nem csoda, hogy az első világháború idejére a terület a véres geopolitikai játszmák kiemelt célpontjává vált.
A szövetségesek győzelmével azonban semmi nem oldódott meg. A győztes hatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország nem tudta biztosítani a közel-keleti olaj folyamatos utánpótlását, ezért változatlanul az Egyesült Államokból, sőt a Szovjetunióból importálta az energiahordozó hiányzó mennyiségét. Németország – vesztes félként – még kétségbeejtőbb helyzetben találta magát. A Közel-Keletről esélye sem volt importálni, ezért teljes mértékben kiszolgáltatottá vált az USA-tól és az oroszoktól vásárolt olajnak. A második világháború alatt aztán az Egyesült Királyság és Franciaország egyre nagyobb mértékben függött az Egyesült Államokból származó olajtól, míg a németek megtámadták a Szovjetuniót, hogy aztán a bukással még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljenek.
A második világégés után az európai országoknak nem sok választási lehetősége maradt. Az USA a felfokozott belföldi kereskedelem miatt csökkentette az olajexport mennyiségét, miközben folyamatos nyomás alatt igyekezett tartani Európát, hogy az gyakorlatilag szankcionálja az orosz kőolajat. (Ha a helyzet ismerősnek tűnik, az nem a véletlen műve.) A nyugat-európai országok ismét a közel-keleti forrásokra kezdtek támaszkodni, ám az amerikai térhódítás már ott is olyan erős volt (Szaúd-Arábiában például), hogy joggal érezhették, bármerre fordulnak, az USA-ba ütköznek. Mindeközben az olaj kérdése – a villamosenergia-fogyasztás növekedése miatt – belső piacok hiányában egyre égetőbbé vált, annyira, hogy kezdett uralkodóvá válni a félelem a gazdasági lemaradás árnyékától.
amelyben az Egyesült Államok végül akkorát csapott az asztalra, amely majdnem romba döntötte a két európai ország gazdaságát, egyben világossá téve, hogy ki az úr a globális olajpiacon.
Nyugat-Európa számára ekkor fogyott el a levegő. Két út állt előttük: olajat importálni a Szovjetunióból és fokozott figyelmet fordítani az atomenergiára, mint alternatív forrásra. Az addigi, energiaellátással összefüggő, egymáshoz láncszerűen kapcsolódó események ekkor értek el arra a szintre, amely tulajdonképpen a mostani válság kialakulásához és Németország totális függőségéhez vezetett. Az olaj mellett immár a földgázszállítás megoldása is egyre sürgetőbbé vált, de míg több ország (például Norvégia, Hollandia) elkezdett a saját lábára és kitermelésére támaszkodni, a németeknek esélye sem volt erre. Így Willy Brandt akkori szövetségi kancellár a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vett egy nagy levegőt, és
A dolog működött, még a Szovjetunió felbomlása után is. Moszkva igyekezett a legjobb arcát mutatni a Nyugat felé, a kapitalizálódó Oroszország és a nyugat-európai energiacégek kapcsolata pedig kifejezetten kiegyensúlyozott volt. Mindezt csak erősítették az új évezredben kirobbant közel-keleti konfliktusok és az ottani olajtól való függés kockázata, így el kellett telnie néhány évnek, hogy Nyugat-Európa erős országa rájöjjön: a helyzet nagyon is rizikós a számára. Már ha rájött egyáltalán.
Ukrajna és Oroszország egy darabig békésen (vagy legalábbis annak becézhető módon) működött együtt az Európába irányuló gázszállításban. Ez a kapcsolat először 2005-ben, a narancsos forradalom után és az új ukrán vezetés politikai ambíciói következtében romlott meg. Az évekig tartó, tranzitdíjakról, kifizetésekről, sőt gázlopásokról szóló, perlekedésekkel tarkított patthelyzet a 2009-es, Magyarországot is nagyon komolyan fenyegető földgázválságban csúcsosodott ki, amikor Moszkva egyszerűen elzárta az Ukrajnán áthaladó vezetékek csapjait. Európa rögtön megértette: Oroszország nem csak Ukrajnának, de neki is üzent.
Németország nem habozott sokat: eléggé el nem ítélhető módon elsősorban saját érdekeit nézte, így aláírta a Balti-tenger fenekén húzódó, Oroszországból egyből a német partokhoz vezető gázszállításról szóló szerződést. A megoldás jelentős tranzitbevételtől fosztotta meg Ukrajnát, egyben – Putyin terveinek megfelelően – valóban csökkentette az európai kormányok elkötelezettségét Ukrajna felé az energiavitákban.
Míg az USA egyre inkább a saját lábára állt az alternatív kitermelési módokban, Európa nem nagyon élt hasonló lehetőségekkel, például a palagáz kiaknázásával. A 2010-es évekre nyilvánvalóvá vált a nyugat-európai országok, elsősorban Németország függősége. Ami igazán furcsa volt, hogy
Olyannyira, hogy az oroszokkal közösen megépítette az Északi Áramlat 2-t, ezzel végképp kiszolgáltatva magukat a Kreml szeszélyeinek. Európa kettészakadt, az érdekvonalak immár a nyugati energiacégek és a Gazprom között húzódtak, egyre nagyobb feszültségek közepette.
A jelenlegi helyzet megoldására egyetlen kifejezés létezik: minden, ami megvalósítható. Akár az Egyesült Államokból, akár a Közel-Keletről, de Nyugat-Európának gázt és olajat kell szereznie addig, amíg pontosan újra nem tudja definiálni céljait és azok megvalósítási módjait. Természetesen a klímacélok háború miatti aktuális felülvizsgálata, a nukleáris energia „átmenetileg” zöldnek nyilvánítása előtérbe helyezi a legkézenfekvőbb lehetőséget. Csakhogy Németország ezen a téren sem fejlődött együtt a többi tagállammal.
A szuezi válság után a francia kormány erőteljes nyomására és segítségével létrejött egy közös nyugat-európai stratégia az atomenergia-felhasználás érdekében. 1957-ben megalakult az EURATOM, a Európai Atomenergia Közösség. A franciák elképzelése az atomenergia-kutatások összehangolása és a közös piac létrehozása volt az atomenergia termelését érintő összes területen, céljukat azonban nem érték el.
Az 1950-es évek elejéig a világ Szovjetunión kívüli uránkészletének szinte teljes mennyisége Kongóban volt. A hatvanas-hetvenes évektől az Egyesült Államok már saját, nagyipari uránbányászattal rendelkezett, Franciaország egykori gyarmatáról, Nigerből szerezte az uránt, Nyugat-Németország pedig...nos, ismét függőségi helyzetbe került, és szinte a teljes dúsított uránmennyiségét a tengerentúlról kezdte importálni.
A franciák mindig is atompártiak voltak. Ma a villamosenergia-fogyasztásuk 75 százaléka atomerőművekből származik, az energiaválságra válaszul pedig Macron elnök a közelmúltban tizennégy új reaktor építését jelentette be, a francia nukleáris ipar újjászületését ígérve. Németország belpolitikai okok miatt teljesen más pályát járt be. Nyugat-Németországban az atomenergia-projektek már a hetvenes évek végére komoly ellenállásba ütköztek. Olyannyira, hogy ebből a polgári ellenállásból született meg a Zöld Párt, amely újraírta a német növekedési és energiafogyasztási egyenleteket. A csernobili katasztrófa csak erősítette a Zöldek támogatottságát, így amikor 1998-ban először koalíciós kormánypárttá váltak,
Csakhogy az energiaválság és a háború teljesen összekuszálta a prioritást. Németországot a jelenlegi helyzet döbbentette rá teljes kiszolgáltatottságára. Az eredeti elképzelés szerint idén zárták volna be az utolsó két atomerőművet, ám a sors furcsa fintoraként éppen a Zöld Párt által delegált alkancellár és gazdasági miniszter, Robert Habeck jelentette be szeptember elején, hogy a végleges „leszerelést” 2023 áprilisára tolják. Addig üzemeltetik, és beindítják a szénerőműveket – hogy teljes legyen a helyzet zöld groteszksége. Ebben a helyzetben jelentette be Putyin elnök a részleges mozgósítást és az ukrán területek annektálási szándékát, amire válaszul az Európai Bizottság azonnal elkezdte előkészíteni a nyolcadik szankciós csomagot.
Az atomenergia szankcionálása nem lehet és nem is lesz része az újabb büntetőbatyunak. Bár Lengyelország és a balti államok erősen lobbiznak a teljes orosz nukleáris ipar szankcionálása érdekében, a zöld átállás pedig alapból feltételezte az atomreaktorok leállítását, a dolog megszavazásának már az előkészítése is több sebből vérzik. Nem csak azért, mert Magyarország – amely éppen csúcsra pörgette az orosz technológiával épülő Paks 2 építését – azonnal vétózna, de azért is, mert vannak olyan országok (klasszikus példa Bulgária), amelyek a szintén orosz technikával és alkatrészekkel működő atomerőműveikből más országokba is exportálnak energiát, így egy szankciós lépés dominó-effektust indíthatna el, amely teljes régiók gazdasági összeomlásához vezetne. Az atomot javaslat szintjén sem említik majd, igaz, Németország erre a maga részéről a vállát vonja: ahogyan Habeck fogalmazott, a kormány kitart az úgynevezett energiapolitikai fordulat mellett, vagyis felhagy az atomenergia használatával, mert a technológia vállalhatatlanul kockázatos, a radioaktív hulladék kezelése pedig több nemzedéket sújtó teher. És itt sétál bele az újabb függőségi csapdába.
Az ambiciózus német tervek a szél- és naperőművekről újabb függőségi viszonyba taszítják az országot, amely Európában talán a legtöbbet küszködött az energiaellátásával az olajkorszak berobbanása óta.
A német ipar gondolkodásmódját jól jelzi, mennyire nem akarja tudomásul venni például azt a paradigmaváltást, amely a belsőégésű motorok és az elektromos járművek között éppen zajlik. Az Európai Unió 2035-től betiltja a belsőégésű motorokat a területén, de a német autóipari óriások a mai napig nem az e-fejlesztéseken, inkább a nulla kibocsátású szintetikus üzemanyag megalkotásán fáradoznak. Eközben Kína világelső lett az elektromos járművek piacán, beleértve az eladott járművek számát és a teljes akkumulátorgyártás-kapacitást is. Megkerülhetetlen tényező, amely okos húzással vásárolt fel szerte a világon (különösen Afrikában) szinte minden olyan bányaterületet, ahol az elektromos autógyártáshoz, napenergia vagy szélenergia előállításához szükséges ritkaföldfémeket bányásszák.
Pedig a lehetőség adott az atomenergia legszélesebb körű kihasználására, de a német kormány nem kíván élni a legegyszerűbb lehetőséggel, inkább beindítja a már bezárt szénerőműveit is. A kérdés, meddig bírja velük, hiszen az importszenük 50 százaléka is a háború előtti Oroszországból származott. Kemény döntések várnak úgy a német, mint minden európai kormányra.
Németországot pedig a hazai erőforrások korlátai törvényszerűen ismét külföldi országok felé terelik az energiabiztonság rögös útján, ezúttal egy új szereplő, Ázsia hathatós közreműködésével.
Vissza a jövőbe.
Szürreális jelenetek zajlottak le a fővárosi közgyűlésen, amikor a nyugdíj adóztatási tervükről kérdeztük a Tisza Párt képviselőit. Riportunk.
Berlini politikusok attól tartanak, hogy az Ukrajnából Németországba érkező férfiak számának hirtelen emelkedése csökkenti a Kijevnek nyújtott katonai támogatás iránti lelkesedést.
Hollandia is a bevált recepthez nyúlhat.
Ez már rég nem vicc: Európa örökre megváltozott, a migráció lényegében aláásta a biztonságot Nyugat-Európában.
Ezúttal is rengetegen jöttek el a rendezvényünkre. Ilyen volt a Mandiner Klubest Székesfehérváron.
A Faktum elemzése szerint szeptember közepén Berlinben plakátok toboroztak önkénteseket az Ukrán Nemzetközi Légió nevében, miközben a kampány eredete és jogszerűsége homályos maradt.
Ha az ember főnöke elveszti a józan ítélőképességét, nem követni kell őt a pszichózisban, hanem fel kell mondani.
Miközben Zelenszkij további európai segítséget sürget, a fronton napról napra átrendeződik a helyzet. Orbán Viktor Washingtonba utazik: ez lehet a békefolyamat új fejezete?
