A nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és konstruktivista iskolái egy új hidegháborút vetítenek előre. A gyakorlati diplomácia egész mást mond erről.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet szakértőjének írása a Makronómon.
A február végén kirobbant konfliktus óta a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és konstruktivista iskolái egységesek abban, hogy egy új hidegháború van kialakulóban. Ami ebben érdekes – azon túl, hogy az elméleti iskolák közt egyetértés van – az az, hogy ezt az újfajta hidegháborút nem két, hanem három hatalom között azonosítják: az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország között. Ezeket az előrejelzéseket azonban érdemes kellő kritikával kezelni, hiszen egyrészt a történelem során többször fordult már elő, hogy az ezekhez hasonló elméleti előrejelzéseknek végül közük nem volt a valósághoz, másrészt a nemzetközi politikát nem az elméleti iskolák, hanem sokkal inkább a gyakorlati diplomácia és a nemzetállami érdekek határozzák meg.
Az elméleti iskolák területén maradva – habár kellő kritikával kell kezelni őket – érdemes figyelemmel kísérni a fő állításaikat a hidegháborútól kezdve.
A hidegháború végével és a Szovjetunió 1991-es felbomlásával ezek az elméleti iskolák – a mostani helyzethez hasonlóan – a lényegben nagyrészt egyetértettek. Az elméletek szerint a nagyhatalmak a hidegháború végével és az egypólusú Amerika-centrikus világ beköszöntével kompromisszum-orientált kapcsolatokat fognak ápolni egymással, illetve a felmerülő nézeteltéréseiket fegyveres konfliktusok nélkül, a tárgyalóasztalnál fogják rendezni. Az elméleti iskolák ennek az együttműködő magatartásnak ugyanakkor más-más okot tulajdonítottak.
A realista elméleti iskola – amely a hatalmat helyezi gondolkodásának homlokterébe – szerint a bipoláris és azt követő Amerika-centrikus világrend is olyan szinten egyszerű rendszerekből állt, amelyek kellő információ hiánya nélkül nem kezdenek fegyveres konfliktust, másrészt a nukleáris fegvyerek egy olyan elrettentő erőként szolgáltak, amelyek növelik a konfliktusok költségeit, éppen ezért elképzelhetetlen a fegyveres konfliktus.
A liberális elméleti iskola – amely többnyire optimista hangot szokott megütni – azt állította, hogy a hidegháborút követően a nagyhatalmak azért nem indítanak fegyveres konfliktust, mert az olyan ok-okozati változók, mint az egymásrautaltságnak, a demokrácia eszméjének, valamint annak intézményeinek van egy olyan együttes hatása, amely ösztönzi az együttműködést, illetve enyhíti a fegyveres konfliktus kirobbanásának esélyét.
Nem véletlen jöttek létre óriási nemzetközi intézmények, számos megállapodással (ENSZ, WTO stb.), amelyek egyfajta fórumot biztosítottak a nagyhatalmak számára a békés rendezésre. Emellett a liberális iskola szerint a gazdaság globalizációja jelentősen megemelte a háborús konfliktus költségeit, illetve – az egészet leöntve egyfajta „ideológiai mázzal” – megjegyzik, hogy a demokráciák kevésbé hajlamosak a háborúra, amit mutat, hogy az elmúlt 70 év demokratizálódási hullámai békésebb hellyé tették a világot.
A konstruktivista iskola szerint a békésebb nemzetközi környezet alapját az új normák, ötletek és identitások jelentik. Szerintük ezt jól bizonyítja az emberi jogi normák térhódítása, valamint a tömegpusztító fegyverek korlátok közé szorítása, amelyek korlátozzák a háború kitörésének esélyeit.
Mindezekkel szemben, ha megnézzük a nemzetközi politikát 1990 óta konfliktusok szempontjából, akkor azt láthatjuk, hogy az elméleti iskolák előrejelzései, már akkor sem váltak be. Az egypólusú világrend is tele volt háborús konfliktusokkal és az a liberális téveszme sem állja ki a valóság próbáját, hogy attól, hogy egy adott állam demokrácia-e vagy sem kevésbé lenne hajlamos a konfliktusok kirobbantására. Vegyük csak sorra az Amerikai Egyesült Államok részvételével zajló háborúkat!
Először az 1990-1991 közt zajló Öbölháború Irakkal szemben, amelyben részt vett az USÁ-n kívül a nyugati demokráciák közül az Egyesült Királyság, Kanada és Franciaország. Hasonlóképp a Szomáliai polgárháborúban (1992-1995) részt vett az USÁ-n kívül az Egyesült Királyság, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Németország, Franciaország, Kanada, Belgium és Ausztrália is. Ilyen volt Haiti megszállása (1994-1995) is, ahol az USÁ-n kívül még Lengyelország vett részt – habár újabban a mainstream a lengyeleket nem tekinti demokráciának. Ami a délszláv háborút (1991-2001) illeti, ebben valamennyi nyugati demokrácia részt vett, mint NATO tagállam.
A fegyveres konfliktusok sorozata a 21. században is folytatódott: a 2001 és 2014 közti Afganisztáni háború amerikai részvétellel, az iraki háború 2003 és 2011 között amerikai, brit, lengyel és ausztrál részvétellel, a líbiai intervenció 2011-ben számos nyugati demokrácia (USA, Egyesült Királyság, Svédország, Spanyolország, Románia, Hollandia, Olaszország, Görögország, Franciaország, Dánia, Kanada, Belgium) részvételével, de az Iszlám Állam elleni háború is illik a sorba.
Ezek után érdekes azt állítani liberális oldalról, hogy a demokráciák kevésbé hajlamosak a fegyveres konfliktusra, realista oldalról, hogy a nukleáris fegyverek, valamint a kellő információk hiánya miatt nem kezdenek háborút, konstruktivista oldalról pedig, hogy pusztán az emberi jogi normák terjedése és a tömegpusztító fegyverek korlátozása csökkentené a fegyveres konfliktus kirobbanásának valószínűségét.
Az ténykérdés, hogy az eddig ismert egypólusú Amerika-centrikus világrend a szemünk láttára bomlik fel: ezt egyrészt érzékelteti az orosz-ukrán háború, másrészt Kína és több regionális erőközpont (India, Japán, Indonézia, Dél-Afrika, Brazília) felemelkedése.
Azt azért érdemes leszögezni, hogy továbbra is az Amerikai Egyesült Államok a világ vezető hatalma, de katonai, illetve gazdasági erőben Kína egyértelműen követi, Oroszország pedig a legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkezik a Földön jelenleg. Mindeközben Európa nem tekinthető globális játékosnak, ki kell mondani: Európa, az Európai Unióval hanyatlik és egyre csökken a befolyása.
Az elméleti iskolák a jelenlegi helyzetben azt jósolják egyöntetűen, hogy egy újabb hidegháborús korszakkal kell szembenéznünk a jövőben az eddigi hegemón Amerikai Egyesült Államok, a feltörekvő Kína, valamint Oroszország között, több konfliktussal párhuzamosan.
Az alábbi ábra a vásárlóerő-paritáson számított GDP-ből való részesedését mutatja az egyes országoknak:
Forrás: IMF
Jól látható, hogy megtörni látszik az USA vezető szerepe, sőt Kína részesedése más jóval meg is haladja az amerikai részesedési arányt. Az USA és Kína a többi regionális erőközponttal összességében a vásárlóerő-paritáson számított GDP, mintegy 70 százalékát birtokolja, Európa pedig nem képes az előrelépésre.
De ebben az esetben is érdemes kritikával állni ezekhez az elméletekhez.
A realista iskola szerint alapvetően az egyik ok, amiért valószínűleg meg fognak szaporodni a fegyveres konfliktusok az a multipoláris világrend instabilitásában keresendő. Kellő információk hiányában egy ilyen többpólusú rendszer nagyobb eséllyel indít háborút, amire az első világháborút hozzák fel iskolapéldának. Ezt azzal támasztják alá, hogy azért instabilak a többpólusú rendszerek, mert egy nagyhatalomnak több lehetséges ellenfél miatt kell aggódnia.
Ezen kívül a realisták szerint ilyen rendszerekben nagyobb az esélye annak, hogy a nagyhatalmak alábecsülik az ellenfél erejét, így téves számításokra alapozva könnyebben indítanak háborút. A realisták éppen ezért figyelmeztettek az orosz-ukrán háború kitörésekor, hogy a háború könnyen átterjedhet a NATO-ra – ami végül nem következett be és egyre kisebb ennek az esélye. Ugyanerre figyelmeztettek Tajvan, valamint az iráni nukleáris program vonatkozásában is.
A másik dolog, amire a realisták felhívják a figyelmet az az erőviszonyok megváltozása, hiszen egyszerre hanyatlik az USA és emelkedik fel Kína, ami szerintük szinte biztosan konfliktusokhoz vezet.
Itt aggodalomként ismét felhozzák a demokráciák és az autokratikus rendszerek közti ellentétet, attól tartva, hogy az autokratikus rezsimek hajlamosabbak az agresszióra és a fegyveres konfliktusra – ezt a fentiekben már megcáfoltam.
A realista iskola aggodalmát fejezi ki a nukleáris fegyverek eddigi elrettentő hatásával kapcsolatban is egyrészt a haditechnika fejlődése miatt, másrészt pedig az Ukrajnában kirobbant háború miatt, ami – szerintük – minden eddiginél közelebb hozta a nukleáris háború kirobbanásának valószínűségét. Felhívják a figyelmet jelenleg zajló a negyedik ipari forradalom lehetséges hatásaira is.
Itt párhuzamot vonnak a második világháborúval, ahol a harckocsik és a repülőgépek előnyt jelentettek a támadó félnek. Jelenleg az aggodalom fő okát az jelenti a realisták számára, hogy az új technológiák, mint a mesterséges intelligencia, a kvantumszámítástechnika, a kommunikáció, az additív gyártás, a robotika, a hiperszonikus rakéták egy részét Kína is birtokolja. Ezek pedig szintén átalakíthatják az erőviszonyokat.
Az általában optimista liberális iskola is borúsan látja a jövőt, viszont továbbra sem hajlandók elengedni az immár többszörösen megcáfolt ideológiával átitatott demokrácia-autokrácia kettősségét. A liberálisok kitartanak amellett, hogy az egymásrautaltság, a demokrácia és annak intézményei a liberális világrenden belüli együttműködést ösztönözte és hozzáteszik, hogy az USA demokratikus szövetségesei Észak-Amerikában, Európában, valamint Kelet-Ázsiában minden eddiginél egységesebbek. Ugyanakkor a liberális iskola a létrehozott nemzetközi intézményeket tekinti a konfliktusok új színtereinek mert ezekben nem demokratikus államok is képviseltetik magukat (Kína, Oroszország).
Szerintük ezek az államok beszivárogva próbálják kijátszani egymás ellen a demokratikus államokat. Ez az állítás sem állja ki a valóság próbáját, hiszen egyrészt erre nincsenek konkrét gyakorlati bizonyítékok, hogy ezek az államok így cselekedtek volna, másrészt pedig a liberális iskolának, illetve azok híveinek végre meg kellene érteniük, hogy az egyes országok a gyakorlatban nem demokratikus vagy autokratikus mivoltuk szerint cselekednek.
A gyakorlat itt is ellentmond. Igaz, hogy a nyugati világ felismerte a kínaiaktól és az oroszoktól való túlzott gazdasági függését (nyugati cégek Oroszországból való kivonulása, új jogszabályok Kínával szemben stb.) és igyekszik leválni, de ez nem megy egyről a kettőre. A másik oldalról viszont a nyugati országok több nem demokráciával is jó kapcsolatokat ápolnak, amelyeket nem Kínának és nem Oroszországnak hívnak, hanem mondjuk Szaúd-Arábiának. Érdekes ez a kettős megközelítés annak fényében főleg, hogy Joe Biden szerint a nemzetközi rendszer fő törésvonala jelenleg a demokráciák és az autokráciák harca, ami egy tipikus liberális közhely – és nehezen is tartható.
A konstruktivista iskola szerint a jelenlegi feszült helyzet azt bizonyítja, hogy az eddigi univerzálisnak titulált normák, ötletek és identitások nem univerzálisak. De ez az iskola is beleesik a demokrácia-autokrácia dichtómia hibájába azzal a különbséggel, hogy a kormányzás helyett az életmód felől közelítenek a kérdéshez.
A fentiekből a cáfolatokkal együtt kitűnik, hogy az elméleti iskolák és a gyakorlati cselekvés rendkívül távol áll egymástól. Az elméleti iskolák bizonyos szempontból hasznosak lehetnek, de nem szabad úgy tekintenünk rájuk és az általuk tett előrejelzésekre, mint amelyek kőbe vannak vésve, hiszen a hidegháborút követően is teljesen félrediagnosztizálták a helyzetet és bizonyos jelek arra utalnak, hogy jelenleg is ezt teszik. Rendkívül károsnak tartom, hogy a nagyhatalmak gondolkodását beárnyékolják az ideológiai kérdések és a demokrácia-autokrácia kettőssége. A gyakorlati diplomácia bizonyítja, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem ezek az ideológiai kérdések mozgatják, sokkal inkább az egyes országok elemi gazdasági érdekei és ebből erednek a jó kapcsolatok, nem pedig fordítva.
Borítókép: MTI/ AP pool/ Olivier Matthys
„Az az igen ritka képességük, hogy még azt is képesek elviselni, hogy a „fősodrú” kövületmédia és a twittercsörtető „érzelmiség” csúnya dolgokat ír róluk, határozott előnyökkel ruházza fel őket” – mutat rá a biztonságpolitikai szakértő.
Magyarország miniszterelnöke volt az egyetlen következetes békepárti.
Az al-Arabiya budapesti tudósításban számolt be a magyar és az amerikai álláspont hasonlóságairól.
Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára Kijevbe utazott. Célja, hogy magyarázatot kapjon az ukrán külső beavatkozásra, ennek elmaradása esetén Magyarország válaszlépéseket helyez kilátásba.
Bár még nem telt el másfél hónap sem ebből az évből, a magyar miniszterelnök szinte a félvilágot bejárta, és olyan tárgyalásokat folytatott le, melyek célja, hogy „Magyarország a változások nyertese legyen!”.
De, hogy mit is szeretne Călin Georgescu elnökjelölt, arról egészen pontosan beszámolt a Ion Cristoiu újságírónak adott interjúban, amelyet a KrónikaOnline szemlézett.
Olekszandr Szirszkij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka ismertette a tárgyalás részleteit.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
