A nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és konstruktivista iskolái egy új hidegháborút vetítenek előre. A gyakorlati diplomácia egész mást mond erről.
Mihálovics Zoltán politológus, a Makronóm Intézet szakértőjének írása a Makronómon.
A február végén kirobbant konfliktus óta a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és konstruktivista iskolái egységesek abban, hogy egy új hidegháború van kialakulóban. Ami ebben érdekes – azon túl, hogy az elméleti iskolák közt egyetértés van – az az, hogy ezt az újfajta hidegháborút nem két, hanem három hatalom között azonosítják: az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország között. Ezeket az előrejelzéseket azonban érdemes kellő kritikával kezelni, hiszen egyrészt a történelem során többször fordult már elő, hogy az ezekhez hasonló elméleti előrejelzéseknek végül közük nem volt a valósághoz, másrészt a nemzetközi politikát nem az elméleti iskolák, hanem sokkal inkább a gyakorlati diplomácia és a nemzetállami érdekek határozzák meg.
Az elméleti iskolák területén maradva – habár kellő kritikával kell kezelni őket – érdemes figyelemmel kísérni a fő állításaikat a hidegháborútól kezdve.
A hidegháború végével és a Szovjetunió 1991-es felbomlásával ezek az elméleti iskolák – a mostani helyzethez hasonlóan – a lényegben nagyrészt egyetértettek. Az elméletek szerint a nagyhatalmak a hidegháború végével és az egypólusú Amerika-centrikus világ beköszöntével kompromisszum-orientált kapcsolatokat fognak ápolni egymással, illetve a felmerülő nézeteltéréseiket fegyveres konfliktusok nélkül, a tárgyalóasztalnál fogják rendezni. Az elméleti iskolák ennek az együttműködő magatartásnak ugyanakkor más-más okot tulajdonítottak.
A realista elméleti iskola – amely a hatalmat helyezi gondolkodásának homlokterébe – szerint a bipoláris és azt követő Amerika-centrikus világrend is olyan szinten egyszerű rendszerekből állt, amelyek kellő információ hiánya nélkül nem kezdenek fegyveres konfliktust, másrészt a nukleáris fegvyerek egy olyan elrettentő erőként szolgáltak, amelyek növelik a konfliktusok költségeit, éppen ezért elképzelhetetlen a fegyveres konfliktus.
A liberális elméleti iskola – amely többnyire optimista hangot szokott megütni – azt állította, hogy a hidegháborút követően a nagyhatalmak azért nem indítanak fegyveres konfliktust, mert az olyan ok-okozati változók, mint az egymásrautaltságnak, a demokrácia eszméjének, valamint annak intézményeinek van egy olyan együttes hatása, amely ösztönzi az együttműködést, illetve enyhíti a fegyveres konfliktus kirobbanásának esélyét.
Nem véletlen jöttek létre óriási nemzetközi intézmények, számos megállapodással (ENSZ, WTO stb.), amelyek egyfajta fórumot biztosítottak a nagyhatalmak számára a békés rendezésre. Emellett a liberális iskola szerint a gazdaság globalizációja jelentősen megemelte a háborús konfliktus költségeit, illetve – az egészet leöntve egyfajta „ideológiai mázzal” – megjegyzik, hogy a demokráciák kevésbé hajlamosak a háborúra, amit mutat, hogy az elmúlt 70 év demokratizálódási hullámai békésebb hellyé tették a világot.
A konstruktivista iskola szerint a békésebb nemzetközi környezet alapját az új normák, ötletek és identitások jelentik. Szerintük ezt jól bizonyítja az emberi jogi normák térhódítása, valamint a tömegpusztító fegyverek korlátok közé szorítása, amelyek korlátozzák a háború kitörésének esélyeit.
Mindezekkel szemben, ha megnézzük a nemzetközi politikát 1990 óta konfliktusok szempontjából, akkor azt láthatjuk, hogy az elméleti iskolák előrejelzései, már akkor sem váltak be. Az egypólusú világrend is tele volt háborús konfliktusokkal és az a liberális téveszme sem állja ki a valóság próbáját, hogy attól, hogy egy adott állam demokrácia-e vagy sem kevésbé lenne hajlamos a konfliktusok kirobbantására. Vegyük csak sorra az Amerikai Egyesült Államok részvételével zajló háborúkat!
Először az 1990-1991 közt zajló Öbölháború Irakkal szemben, amelyben részt vett az USÁ-n kívül a nyugati demokráciák közül az Egyesült Királyság, Kanada és Franciaország. Hasonlóképp a Szomáliai polgárháborúban (1992-1995) részt vett az USÁ-n kívül az Egyesült Királyság, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Németország, Franciaország, Kanada, Belgium és Ausztrália is. Ilyen volt Haiti megszállása (1994-1995) is, ahol az USÁ-n kívül még Lengyelország vett részt – habár újabban a mainstream a lengyeleket nem tekinti demokráciának. Ami a délszláv háborút (1991-2001) illeti, ebben valamennyi nyugati demokrácia részt vett, mint NATO tagállam.
A fegyveres konfliktusok sorozata a 21. században is folytatódott: a 2001 és 2014 közti Afganisztáni háború amerikai részvétellel, az iraki háború 2003 és 2011 között amerikai, brit, lengyel és ausztrál részvétellel, a líbiai intervenció 2011-ben számos nyugati demokrácia (USA, Egyesült Királyság, Svédország, Spanyolország, Románia, Hollandia, Olaszország, Görögország, Franciaország, Dánia, Kanada, Belgium) részvételével, de az Iszlám Állam elleni háború is illik a sorba.
Ezek után érdekes azt állítani liberális oldalról, hogy a demokráciák kevésbé hajlamosak a fegyveres konfliktusra, realista oldalról, hogy a nukleáris fegyverek, valamint a kellő információk hiánya miatt nem kezdenek háborút, konstruktivista oldalról pedig, hogy pusztán az emberi jogi normák terjedése és a tömegpusztító fegyverek korlátozása csökkentené a fegyveres konfliktus kirobbanásának valószínűségét.
Az ténykérdés, hogy az eddig ismert egypólusú Amerika-centrikus világrend a szemünk láttára bomlik fel: ezt egyrészt érzékelteti az orosz-ukrán háború, másrészt Kína és több regionális erőközpont (India, Japán, Indonézia, Dél-Afrika, Brazília) felemelkedése.
Azt azért érdemes leszögezni, hogy továbbra is az Amerikai Egyesült Államok a világ vezető hatalma, de katonai, illetve gazdasági erőben Kína egyértelműen követi, Oroszország pedig a legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkezik a Földön jelenleg. Mindeközben Európa nem tekinthető globális játékosnak, ki kell mondani: Európa, az Európai Unióval hanyatlik és egyre csökken a befolyása.
Az elméleti iskolák a jelenlegi helyzetben azt jósolják egyöntetűen, hogy egy újabb hidegháborús korszakkal kell szembenéznünk a jövőben az eddigi hegemón Amerikai Egyesült Államok, a feltörekvő Kína, valamint Oroszország között, több konfliktussal párhuzamosan.
Az alábbi ábra a vásárlóerő-paritáson számított GDP-ből való részesedését mutatja az egyes országoknak:
Forrás: IMF
Jól látható, hogy megtörni látszik az USA vezető szerepe, sőt Kína részesedése más jóval meg is haladja az amerikai részesedési arányt. Az USA és Kína a többi regionális erőközponttal összességében a vásárlóerő-paritáson számított GDP, mintegy 70 százalékát birtokolja, Európa pedig nem képes az előrelépésre.
De ebben az esetben is érdemes kritikával állni ezekhez az elméletekhez.
A realista iskola szerint alapvetően az egyik ok, amiért valószínűleg meg fognak szaporodni a fegyveres konfliktusok az a multipoláris világrend instabilitásában keresendő. Kellő információk hiányában egy ilyen többpólusú rendszer nagyobb eséllyel indít háborút, amire az első világháborút hozzák fel iskolapéldának. Ezt azzal támasztják alá, hogy azért instabilak a többpólusú rendszerek, mert egy nagyhatalomnak több lehetséges ellenfél miatt kell aggódnia.
Ezen kívül a realisták szerint ilyen rendszerekben nagyobb az esélye annak, hogy a nagyhatalmak alábecsülik az ellenfél erejét, így téves számításokra alapozva könnyebben indítanak háborút. A realisták éppen ezért figyelmeztettek az orosz-ukrán háború kitörésekor, hogy a háború könnyen átterjedhet a NATO-ra – ami végül nem következett be és egyre kisebb ennek az esélye. Ugyanerre figyelmeztettek Tajvan, valamint az iráni nukleáris program vonatkozásában is.
A másik dolog, amire a realisták felhívják a figyelmet az az erőviszonyok megváltozása, hiszen egyszerre hanyatlik az USA és emelkedik fel Kína, ami szerintük szinte biztosan konfliktusokhoz vezet.
Itt aggodalomként ismét felhozzák a demokráciák és az autokratikus rendszerek közti ellentétet, attól tartva, hogy az autokratikus rezsimek hajlamosabbak az agresszióra és a fegyveres konfliktusra – ezt a fentiekben már megcáfoltam.
A realista iskola aggodalmát fejezi ki a nukleáris fegyverek eddigi elrettentő hatásával kapcsolatban is egyrészt a haditechnika fejlődése miatt, másrészt pedig az Ukrajnában kirobbant háború miatt, ami – szerintük – minden eddiginél közelebb hozta a nukleáris háború kirobbanásának valószínűségét. Felhívják a figyelmet jelenleg zajló a negyedik ipari forradalom lehetséges hatásaira is.
Itt párhuzamot vonnak a második világháborúval, ahol a harckocsik és a repülőgépek előnyt jelentettek a támadó félnek. Jelenleg az aggodalom fő okát az jelenti a realisták számára, hogy az új technológiák, mint a mesterséges intelligencia, a kvantumszámítástechnika, a kommunikáció, az additív gyártás, a robotika, a hiperszonikus rakéták egy részét Kína is birtokolja. Ezek pedig szintén átalakíthatják az erőviszonyokat.
Az általában optimista liberális iskola is borúsan látja a jövőt, viszont továbbra sem hajlandók elengedni az immár többszörösen megcáfolt ideológiával átitatott demokrácia-autokrácia kettősségét. A liberálisok kitartanak amellett, hogy az egymásrautaltság, a demokrácia és annak intézményei a liberális világrenden belüli együttműködést ösztönözte és hozzáteszik, hogy az USA demokratikus szövetségesei Észak-Amerikában, Európában, valamint Kelet-Ázsiában minden eddiginél egységesebbek. Ugyanakkor a liberális iskola a létrehozott nemzetközi intézményeket tekinti a konfliktusok új színtereinek mert ezekben nem demokratikus államok is képviseltetik magukat (Kína, Oroszország).
Szerintük ezek az államok beszivárogva próbálják kijátszani egymás ellen a demokratikus államokat. Ez az állítás sem állja ki a valóság próbáját, hiszen egyrészt erre nincsenek konkrét gyakorlati bizonyítékok, hogy ezek az államok így cselekedtek volna, másrészt pedig a liberális iskolának, illetve azok híveinek végre meg kellene érteniük, hogy az egyes országok a gyakorlatban nem demokratikus vagy autokratikus mivoltuk szerint cselekednek.
A gyakorlat itt is ellentmond. Igaz, hogy a nyugati világ felismerte a kínaiaktól és az oroszoktól való túlzott gazdasági függését (nyugati cégek Oroszországból való kivonulása, új jogszabályok Kínával szemben stb.) és igyekszik leválni, de ez nem megy egyről a kettőre. A másik oldalról viszont a nyugati országok több nem demokráciával is jó kapcsolatokat ápolnak, amelyeket nem Kínának és nem Oroszországnak hívnak, hanem mondjuk Szaúd-Arábiának. Érdekes ez a kettős megközelítés annak fényében főleg, hogy Joe Biden szerint a nemzetközi rendszer fő törésvonala jelenleg a demokráciák és az autokráciák harca, ami egy tipikus liberális közhely – és nehezen is tartható.
A konstruktivista iskola szerint a jelenlegi feszült helyzet azt bizonyítja, hogy az eddigi univerzálisnak titulált normák, ötletek és identitások nem univerzálisak. De ez az iskola is beleesik a demokrácia-autokrácia dichtómia hibájába azzal a különbséggel, hogy a kormányzás helyett az életmód felől közelítenek a kérdéshez.
A fentiekből a cáfolatokkal együtt kitűnik, hogy az elméleti iskolák és a gyakorlati cselekvés rendkívül távol áll egymástól. Az elméleti iskolák bizonyos szempontból hasznosak lehetnek, de nem szabad úgy tekintenünk rájuk és az általuk tett előrejelzésekre, mint amelyek kőbe vannak vésve, hiszen a hidegháborút követően is teljesen félrediagnosztizálták a helyzetet és bizonyos jelek arra utalnak, hogy jelenleg is ezt teszik. Rendkívül károsnak tartom, hogy a nagyhatalmak gondolkodását beárnyékolják az ideológiai kérdések és a demokrácia-autokrácia kettőssége. A gyakorlati diplomácia bizonyítja, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem ezek az ideológiai kérdések mozgatják, sokkal inkább az egyes országok elemi gazdasági érdekei és ebből erednek a jó kapcsolatok, nem pedig fordítva.
Borítókép: MTI/ AP pool/ Olivier Matthys
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Videóhívásban egyeztetett Hszi Csin-ping kínai államfő és Vlagyimir Putyin orosz elnök.
A belső átrendeződés a kínai döntéshozatal működését is átformálja.
Ha valaki a magyar–lengyel barátságot professzionális szinten ápolná, akkor 2026 őszétől levelező tanrendben is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel szakán. Németh-Marton Orsolyát, az egyetem lengyel tanszékének megbízott vezetőjét a képzés mellett a január 22-i nyílt napról is kérdeztük.
Itt a TEMPÓ! Madurot elrabolták. Vajon, hogy értékeli majd mindezt a történelem? Egyáltalán mi alapján? A TEMPÓ legújabb adásában a korábbi „best practicet” tekintjük át.
Sport, teljesítmény és női érvényesülés egy férfias világban – a Kollázs legújabb adásában Csisztu Zsuzsa mesél pályája kezdetéről, a családi háttér és kitartás szerepéről, a sport mögötti láthatatlan munkáról, és arról, hogyan szeretné erősíteni a nők szerepét a sportban.
Az amerikai elnök töretlen bizalma és tisztelete Orbán Viktor felé soha nem látott diplomáciai magasságokba repíti hazánkat. A magyar–amerikai kapcsolatoknak köszönhetően hazánk Európa egyik legfontosabb diplomáciai szereplője lett.
Előbb-utóbb az összes emberverő rohadt szélsőbaloldali antifa odakerül, ahova való.
A fegyelmi eljárást háromtagú vizsgálóbizottság folytatja le.
