A Kreml végül megcsömörlik a Kínára utaltságától

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch olyan stratégiát javasolnak, amely nem különbözik egy 75 évvel ezelőtt megfogalmazott, a hidegháború idején alkalmazott eredeti megfékezési stratégiától, azaz

Visszautalnak arra, amikor a hidegháború idején az Egyesült Államok közvetlen katonai konfrontáció nélkül igyekezett megfékezni a Szovjetunió expanziós törekvéseit, megvárva, amíg a természetellenes moszkvai szovjet rezsim magától összeomlik. Ma már ez módosult, hiszen naivitás lenne azt várni, hogy Oroszország úgy szétesik, akár a Szovjetunió.

A szerzők szerint az Egyesült Államoknak szorgalmasan kell dolgoznia azon, hogy visszatartsa Oroszország terjeszkedését Európában és máshol,

Azt vizionálják, hogy Moszkva Nyugattól egyre inkább elszigetelődve lekötelezettje lesz Pekingnek. Mivel nem egyenlő felek közötti kapcsolat alakul ki, a Kínától való függőség felszámolása arra késztetheti a Kremlt, hogy átgondolja majd rosszindulatú, Nyugat-ellenes politikáját, és visszafogja agresszivitását.

Eddig ez meglehetősen vágyvezéreltnek hangzik, de azért Radchenko és Alperovitch figyelmeztet, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad illúziókat táplálnia afelől, hogy Oroszország viselkedésében gyorsan bekövetkezne a változás, azaz hogy egy ilyen átalakulás baráti kapcsolatot eredményezne Oroszországgal, vagy még kevésbé valószínű, hogy egy Kína-ellenes szövetséget. Elismerik, hogy évekbe telhet, mire az orosz konfrontatív magatartás a Nyugattal szemben megváltozik, és elég valószínűtlen, hogy Oroszország valaha is integrálódni fog a nyugati közösségbe. Az sem tartják valószínűnek, hogy Oroszország valaha is feláldozza a Kínával való kapcsolatát az Egyesült Államokkal és Európával való szorosabb viszonyért. Sőt, a szerzők egyenesen kijelentik:  az Egyesült Államoknak el kell fogadnia a jelentős különbségeket Oroszország és a Nyugat alapvető értékei és hosszú távú érdekei –például az emberi jogok és a demokratikus kormányzás támogatása – között.

Mindenesetre Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch remélik, hogy

Patthelyzet és vazallusi viszony

Hat hónappal azután, hogy Oroszország megszállta Ukrajnát, a háború további menete továbbra is bizonytalan. Bár Putyin messze van attól, hogy Kijevben rendszerváltást érjen el, Oroszországnak sikerült megszereznie Ukrajna ötödét. Az ukrán hadsereg minden várakozást felülmúlt, de nincs abban a helyzetben, hogy gyorsan és teljes mértékben visszaszorítsa Oroszországot, így egyre valószínűbbnek tűnik egy rövid távú patthelyzet.

Radchenko és Ditri Alperovitch cikkükben utalnak rá, hogy a Szovjetuniónak több mint egy évtizedbe telt, mire elfojtotta az ukrán felkelést, miután a második világháború végén visszaállította uralmát Ukrajna felett. Ezért

Az Oroszország által megszállt területek sem fognak teljesen felépülni a háború által okozott romlásból. Moszkvának nincs pénze arra, hogy a meghódított, lepusztult területeket újjáélessze, de valószínűleg megpróbálja, szűkös erőforrásait elköltve.

Szerintük

Putyin kalandjai miatt Oroszország szegényebb, szomorúbb, elnyomóbb, bizonytalanabb és végső soron kevésbé vonzó hely lesz. Még ha Putyin rövid távon győzelemnek is nevezheti az ukrajnai helyzetet, hosszú távon már elvesztette Oroszországot. Ha a nyugati szankciók fennmaradnak, az orosz gazdaság stagnálni és sorvadni fog, növelve Pekingtől való függőségét, amit Moszkvában egyre kevésbé fognak élvezni.

Oroszország már most elkezdte átirányítani az ellenséges európai piacokról Kínába az energia- és ásványkincs- exportját. Az orosz fogyasztók egyre inkább a kínai importra kénytelenek támaszkodni a már nem elérhető nyugati termékek helyettesítésére. A jüan, a kínai valuta már most is jelentős szerepet játszik a moszkvai tőzsdei tranzakciókban, és ez a szerep csak egyre nagyobb lesz.

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch logikája ezen a ponton megbicsaklik, mivel a fentiekre megoldásként azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak továbbra is folytatnia kell az ukrán hadsereg képességeinek kiépítését, fenntartani és megerősíteni az Oroszországgal szembeni szankciókat, beleértve az Oroszország számára fontos technológiák – például a félvezetők – exportjának ellenőrzését. Igaz ezeket az intézkedéseket nem szánják hosszú távú stratégiának, bár elvárnák, ha Oroszország meggyengülne, hogy egy jövőbeni, el nem kötelezett Oroszország számára előkészítse az utat. Mindenestre ez a gondolatmenet így elég zavaros, mert a továbbiakban azt javasolják, hogy az Egyesült Államoknak el kell kerülnie az ukrajnai eszkalációt, meg kell akadályoznia Oroszország teljes destabilizálódását, és alternatívát kell nyújtania Moszkvának a Pekingre való veszélyes túlzott támaszkodással szemben.

A hosszú játék

Radchenko és Alperovitch a továbbiakban lenyomják az amerikai narratívát, miszerint az ukrajnai háború elhúzódásával az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei számára a legfőbb prioritás az volt, hogy megakadályozzanak minden olyan eszkalációt, amely a NATO és Oroszország közötti közvetlen konfliktushoz vezetne. Szerintük a NATO többször és bölcsen jelezte Oroszországnak, hogy el kívánja kerülni az Ukrajnával kapcsolatos összecsapást, az Egyesült Államok pedig türelmet és elnézést tanúsít. Emiatt állt ellent a NATO Kijev kérésének például, hogy Ukrajna felett repüléstilalmi zónát vezessenek be.

A Nyugat egyre bátrabbá vált, egyre jobban belekeveredett a konfliktusba, kritikus fontosságú hírszerzési információkat szolgáltatva, amelyeket az ukránok orosz hajók és más stratégiai célpontok megtámadására használtak fel.

 A NATO-szövetségesek emellett fejlett fegyvereket is adtak Ukrajnának. Eddig a szövetségesek, a cikk írói szerint, helyesen ítélték meg, hogy Putyin, miután harci erejének 20-30 százalékát elvesztette, nincs olyan katonai helyzetben, hogy a konfliktus eszkalálódjon, és hogy amíg Putyin el tudja kerülni a nyilvános arculatvesztést, addig nem valószínű, hogy agresszívan reagálna az Ukrajnának szánt nyugati fegyver- és hírszerzési szállítmányokra.

Azért figyelmeztetnek, hogy a NATO-erők közvetlen bevetése a levegőben, a földön vagy a Fekete-tengeren, Ukrajna közelében, már egy másik történet lenne. Ez a NATO válaszlépését idézné elő, ami potenciálisan egy olyan eszkalációs ciklust indítana el, amely a legrosszabb esetben nukleáris konfliktusba torkollhat. Egy ilyen forgatókönyvet mindenáron el kell kerülni.

Egy másik kimenet,

amelyet Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch szerint az Egyesült Államoknak el kell kerülnie, az Oroszország teljes összeomlása. Az Egyesült Államoknak továbbra is büntetnie kell Putyint, de Oroszország destabilizálása – vagy akár szétszakítása, ahogy egyes kommentátorok szorgalmazzák – nem áll érdekében.

Radchenko és Alperovitch úgy vélik, Oroszországban továbbra is kicsi a valószínűsége egy népfelkelésnek. Bár csökkentették az orosz gazdasági hatalmat, az Oroszországgal szemben eddig bevezetett szankciók nem okoztak olyan pusztítást és megaláztatást, mint amilyet az oroszok az 1990-es években, a Szovjetunió összeomlása által kiváltott gazdasági válság idején elszenvedtek.

A vágyvezérelt gondolkozásuk szerint a tapasztalatok azonban azt sugallják, hogy a jelenlegi nyugalom látszata megtévesztő lehet. Nem ismerhetjük a Putyin belső köreiben zajló hátbaszúrások teljes mértékét – írják –, és azt sem lehet megjósolni, hogy milyen káosz alakulhat ki, ha a teljhatalmú autokrata kezdi elveszíteni a hatalmát. Putyin esetleges távozását – akár önkéntes, akár nem – valószínűleg elkeseredett hatalmi harc fogja követni, hasonlóan ahhoz, amely Sztálin 1953-as halálát követte. Nem számít, ki veszi át a helyét, Putyin nacionalista és revansista politikája valószínűleg folytatódni fog, miután távozik, ahogyan Nyikita Hruscsov is folytatta, sőt fokozta Sztálin konfrontatív, nyugatellenes politikáját, ami végül az 1962-es kubai rakétaválsághoz vezetett.

A cikkben ezen a ponton már az orosz rendszerváltást boncolgatják, mindenesetre még ők sem bíznak a gyors átmenetbe, és leírják, hogy Amerikának óvatosan kell eljárnia, mert a gazdasági összeomlás és a politikai káosz rossz hátteret biztosít a liberális politika építéséhez. Figyelmeztetnek, hogy Putyin utáni Oroszországban történelmileg nem feltétlen valós opció egy liberális demokratikus állam kialakulása.

Az írás szerint az Egyesült Államok nem alapozhatja hosszú távú politikáját az oroszországi demokratizálódásra vonatkozó várakozásaira. A valódi orosz demokrácia megvalósítása az orosz nép feladata, és Washington lehetősége, hogy befolyásoljon egy ilyen eredményt, mindig is rendkívül korlátozott volt és marad – írják, bár nekik erről más a véleményünk.

Egy el nem kötelezett Oroszország

Ezek után Radchenko és Alperovitch egy zavaros fejtegetésbe kezd, miszerint

Németországgal és Japánnal ellentétben, amelyek a II. világháborúban elszenvedett vereséget követően stabil helyükre kerültek a nyugati rendben, Oroszország nem volt hajlandó megbékélni a szovjet korszak utáni csökkent státuszával. Az Egyesült Államok megpróbált eleget tenni Moszkva tisztelet utáni vágyának azzal, hogy meghívta Oroszországot a fejlett országok G-7-es klubjába (azóta kirúgták), és létrehozta a NATO-Oroszország közös tanácsát. Oroszország azonban továbbra is ápolja különböző sérelmeit, és enged a mérgező nacionalizmusnak és imperializmusnak.

Figyelmeztetnak, hogy az amerikai politikai döntéshozóknak továbbra is keresniük kell a kevésbé harcias Oroszország kialakulásának felgyorsítására irányuló lehetőségeket, ha másért nem, hát azért, hogy csökkenjen a feszültség a két legnagyobb nukleáris állam között, mindeközben Kína számára nehezebbé váljon Oroszország gyengeségének kihasználása.

Szerintük az Egyesült Államoknak arra kellene bátorítania az oroszokat, hogy legalább képzeljék el azt a jövőt, amelyben Oroszország befolyásos, független szereplője a globális színtérnek, amely békésen és nyereségesen igyekszik együtt élni a Nyugattal. Oroszországnak és a Nyugatnak pedig közös érdeke egy olyan Oroszország megteremtése, amely nem Kína vazallusa vagy alárendeltje.

Az Oroszországnak szóló amerikai üzeneteknek azt kell megerősíteniük, hogy Kína csupán a saját érdekeit nézi, és Oroszországot csak eszköznek tekinti ezek eléréséhez.

Peking kemény alkudozásba kezdett Moszkvával

Sergey Radchenko és Dmitri Alperovitch  úgy látják, hogy a Nyugatot valószínűleg maga Kína fogja segíteni ebben a feladatban. Peking máris kemény alkudozásba kezdett Moszkvával, például azzal, hogy kihasználva Oroszország kétségbeesett energiaeladási kényszerét, jelentős árengedményeket ért el. A múltban Kína eltűrte Oroszország független kapcsolatait Indiával és Vietnámmal, és vonakodva tiszteletben tartotta a Kreml jelentős szerepét Közép-Ázsiában.

A mai helyzet alapján elég meredeknek tűnik, hogy Moszkva végül fel fogja ismerni, hogy nemzetközi befolyását kiterjesztheti, és növelheti befolyását más hatalmakkal (beleértve Kínát is) szemben, ha visszafogja agresszív impulzusait Európában.

Mindenesetre zárszavukban eléggé felsőbbrendűen fogalmaznak, miszerint ironikus módon Oroszország biztosíthatta volna a Nyugattal való békés együttélést, ha Putyin nem dédelgette volna birodalmi terveit. Szerinte Oroszország ukrajnai agressziója megnehezítette az Egyesült Államok feladatát, de még mindig van lehetőség Putyin értelmetlen és bűnös hibáinak kijavítására, még akkor is, ha Oroszországot előbb meg kell büntetni. Miután megbüntették, Oroszországnak el kell döntenie, hogy továbbra is dühös elszigeteltségben akar-e élni, viszont Washington emlékeztetheti Moszkvát, hogy más lehetőségek is rendelkezésre állnak.