Azon vitatkoznak az oroszok, hogy lehet-e mindenből önellátónak lenni

A Kommerszant szerint az Oroszország elleni példátlan szankciók bevezetésével két kibékíthetetlen közgazdasági irányzat kezdett formát ölteni az orosz valóságban.

Az első támogatói ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a világ GDP-jének több mint 50 százalékát kitevő gazdaságok által bevezetett szankciókat előbb-utóbb feloldják, mert a kezdeményezőiknek is kézzelfogható károkat okoznak.

A második álláspont az autarkia, az önellátás, a gazdasági elszigetelődés ősi tanán alapszik, amely szerint teljes önellátást és függetlenséget elérni a külkereskedelmi műveletektől áldást jelent az államnak, és azt feltételezi, hogy Oroszország mindent képes biztosítani magának, amire szüksége van.

A lap szerint, bármi történjék is, valójában egyik megközelítésnek sem lesz igaza. A kérdés körül ideológiai háborúk zajlanak Oroszországban, és az az álláspont kerül ki győztesen, amelyik időben és gyakorlatias módon meg tudja érteni az „importhelyettesítés” kifejezés valódi jelentését. Elkerülni nem lehet mindenhol, de ahol sikerül, ott a jövedelmezőség, a haszon és a helyi jólét jövőbeli forrása lehet.

Egy apróság tragédiája

Dmitrij Butrin, a Kommerszant főszerkesztő-helyettese szerint az importhelyettesítés, amelyre az orosz gazdaságot a szankciók kárhoztatják, olyan folyamat, amelyen több gazdaság ilyen vagy olyan mértékben keresztülment, akár többször is. De Oroszország számára a huszonegyedik század harmadik évtizedében ennek a folyamatnak lesz néhány sajátossága. A globalizált világban példátlannak tartja a szankcióknak mind a kiterjedését a gazdaság minden szektorára, mind a szigorúságát, mind a bevezetésük gyorsaságát. Így hatásuk sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint azt várták volna.

A legtöbb OECD-ország legszigorúbb szankcióra (Butrin megemlíti, hogy a világgazdaság csaknem háromötödét képviselő 38 ország közül csak Törökország, Izrael és a latin-amerikai államok nem vezettek be közvetlen szankciókat az Orosz Föderáció ellen), a gazdaság azonnali erős inflációval és a rubel leértékelésével reagált.  Az „azonnali” hatást a Pénzügyminisztérium és a Központi Bank enyhítette (a rubel dekonverziója, a nem rezidensek működési korlátozása, piacleállások, a bankrendszer lazítása), de Butrin szerint

A helyzet befagyott, és a kormány stratégiája ebben a helyzetben kezd fokozatosan világossá válni. A 2021-es kiváló pénzügyi eredmények, valamint a (legalábbis egyelőre) nagyon magas olajárak lehetővé teszik, hogy legalább 2023 elejéig szinte semmi drasztikusat ne tegyenek. Hagyják a dolgokat úgy, ahogy vannak, és szükség esetén pénzzel támogassák a szörnyű külkereskedelmi környezetben leépülő gazdasági ágazatokat. A befagyasztás metaforája nem is túlságosan alkalmazható: inkább arról van szó, hogy

Butrin állítása alapján egyelőre az orosz gazdasági hatóságok többsége arra számít, hogy a szankciók tartósak lesznek, így a gazdaság nagyon gyors strukturális kiigazításra szorul, és át kell orientálódni más exportpiacok felé (Kína, India, Délkelet-Ázsia egyes részei, Afrika: nem a leggazdagabb lehetőség, bár potenciálisan nagyon nagy piacokat jelent).

Ugyanakkor a kereskedelmi embargókkal egy időben foglalkozni kell azzal is, amit az alternatív piacok nem tudnak biztosítani. Ez az importhelyettesítés, amelyről 2000 óta vég nélkül beszélnek az oroszok, és ami eddig nagyon bizonytalanul haladt.

Arra számítanak, hogy az orosz kormány támogatni fogja a gazdaságot, például adóváltozásokkal. Ahol pedig az importhelyettesítés nem fog működni, ott vissza kell térni a korábbi generációk technológiáira, vagy teljesen le kell mondani ezekről a termékekről mind a fogyasztásban, mind a termelésben.

Az egyik intézkedés, amiről az orosz kormány már tárgyalt: az Orosz Föderációnak külföldről szállított kritikus berendezések állami támogatási rendszere.

Azt javasolják, hogy a széles körű szankciókkal szemben a vállalatoknak kedvezményes hiteleket és támogatásokat nyújtsanak a nélkülözhetetlen importáruk beszerzéséhez. A „kiemelt termékek” listáján valószínűleg szerepelnek majd az üzemanyag- és energiakomplexum, a közlekedés és az IT-ipar számára készült berendezések.

Némileg csökken a GDP, és a termelésből eltűnik az az áru, amihez az alkatrészt nem tudják beszerezni vagy helyettesíteni.  Újra elő kell venni a 20. század második felében, a Szovjetunióban alkalmazott különféle technológiákat, amit saját fejlesztésekkel kell kombinálni, illetve azzal, amivel a „baráti” szomszédok jó (a szabadpiacinál több) fizetségért segíthetnek. 

De ez csak egy esély. Senki sem garantálja, hogy a folyamat sikeres lesz, mert számos kockázattal bír. Oroszország globális mércével mérve olyan ország, amelynek gazdasága nagyon erősen integrálódott a világkereskedelembe. Gyenge példának tartja az orosz mezőgazdaság elmúlt évekbeli sikerét, mert Oroszország még ebben az ágazatban is jócskán függ az importált összetevőktől, a vetőmagoktól a csomagolásokig.

Az importhelyettesítést ritkán lehetett kikényszeríteni. A Szovjetunió sem jó példa, mivel az 1950-es és 1960-as évek technológiai áttörése nem a „berijevi melegágynak” köszönhető, hanem inkább a Németországtól, Ausztriától és Magyarországtól jóvátételként kapott eszközöknek, illetve a gépgyártó Csehszlovákia technológiai segítségének, valamint az Európában megszerzett technológiák elsajátításának (ipari kémkedés).

Butrin arra is felhívja a figyelmet, hogy

Ezt az adaptációs folyamatot viszont akadályozhatja, kiszámíthatatlanná teheti, hogy 1991-hez képest a Made in USA, Made in Japan, Made in Italy feliratok már nagyon kis mértékben tükrözik az anyagi világ bármely tárgyának valódi eredetét. Már nem az a lényeg, hogy az adott autót vagy a turbinát hol  szerelik össze, még az sem, hogy pontosan hol készülnek a bele épített alkatrészek.

Például a benne lévő vezetékelemek Ukrajnában, a processzoregység Tajvanon, a kütyü a halogén fényszóróhoz Hollandiában, a fékrendszer műanyag részei Japánban, az autófestés szükséges alkatrészei Dániában. Ezernyi apróság, aminek a cseréjére gondolni kell. Nem túlságosan költségesek, de mindez időbe telik. 

Ettől nehezebb dió az importhelyettesítésnél a berendezések, termelőeszközök, szerszámgépek, ipari sorok, laboratóriumok, műszerek és asztali berendezések, ipari energia és klíma, építési technológiák, működtetési rendszerek helyettesítése. Az oroszok számára is nyilvánvaló, hogy a jövőben a szankciók kifejezetten a termelési eszközöknek ezt a csoportját fogják célozni, hiszen ezek gyakran kettős, katonai-polgári célú eszközök.

Az is nyilvánvaló, hogy még közvetlen szankciók nélkül is a világban régóta feltalált kerékpár újra feltalálása is beleütközhet valami nagyon apró akadályba, amelynek gyártására senki nem kötött szerződést az új Oroszország számára, és amelynek hiánya évekkel elodázhatja a gyártást.

Dmitrij Butrin megemlíti, hogy a 2000-es évekig a szovjet/orosz ipar egyik fő szakterülete a globális munkamegosztásban egy nagyon sajátos trükk volt:

bár minél tovább ment, annál rosszabbul tudta a módosított technológiákat a mederben tartani. Nem ismert, hogy az orosz gazdaság megtartotta-e ezt a speciális tulajdonságát.  

A mai világban még a visszafejtés sem tud jól működni: szétszedjük, kitaláljuk, hogyan működik, elkészítjük magunknak. Míg az orosz gazdaság képesnek tűnik atomreaktorok építésére (bár az nem világos, hogy ebben mennyi nem nemzeti eredetű „apróság” van), addig nagyon könnyen megbotolhat bármiben, a műanyaghoz használt lágyítószertől kezdve az ipari lézerek apró, de szükséges részeiig.

És az „apróságok” akár tíz- és százezres nagyságrendűek is lehetnek. Egy normális gazdaságban ezek a problémák ritkák, illetve bevált folyamatokat alkalmaznak. Oroszországnak viszont a gazdasága szerkezetátalakítását meg kell fizetnie, és nemcsak petro-dollárban, hanem munkaórákban is, amiből az ellenfeleihez képest Oroszországnak is kevés, nagyon kevés van.

Dmitrij Butrin azzal zárja sorait, hogy az orosz gazdaság újjáépülését az idő szorítása alatt kell végezni. Az „apróságok” saját pótlása időbe telik, kérdés, mi mindent lehet majd pótolni innen-onnan, ilyen-olyan módon.