A 2014-es választásokon akár 5-6 mandátumot is hozhatott a Fidesznek a közmunka, tehát akár ezen is múlhatott a párt újabb kétharmados győzelme, írja a Telex a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) kutatója, Reizer Balázs és munkatársai elemzésére hivatkozva.
A kutatás módszertani megalapozottságát nehéz megítélni, mivel arról csupán szóban számolnak be a kutatók. A liberális portálok ettől függetlenül oksági viszonyként tálalják az eredményt: szerintük a közmunka egyértelműen szavazatokat hoz a Fidesznek.
Lehetséges, hogy ez így is van, a problémát ugyanakkor a kutatási eredmény interpretálásánál az jelenti, amikor az összefüggés mögött vélt oksági mechanizmusokat igyekeznek egyes hírportálok felvonultatni.
Így abból az egyszerű és viszonylag jól alátámasztható állításból, hogy átlagosan több szavazatot kapott a kormánypárt ott, ahol átlagosan nagyobb a közmunkások aránya, olyan ideológiai töltetű, politikai vádak születnek, miszerint „nem azért szavaznak többen a Fideszre, ahol magasabb a közmunkások aránya, mert annyira jó a közmunkaprogram, hanem mert attól félnek az emberek, hogy még ezt a megélhetésüket is elveszíthetik.”
A Telex cikkében számos érv olvasható, amivel a kormányzat közmunkának nevezett munkapiaci innovációját az ellenzéki elemzők hitelteleníteni igyekeznek: olvashatunk feudális viszonyokról és rettegésről, programról ami bár nem hatékony és drága is, a politika a vidéki ember függőségben tartására mégis minden áron igyekszik fenntartani.
A kutatást lelkesen felemelő portálok arra nem térnek ki, hogy a segély illetve annak elvesztése nem jelentett-e félelemkeltő, függőségi viszonyrendszert 2010 előtt, amikor a magukat szocialistának nevező kormányok megvalósították neoliberális programjukat.
Tudományos eredmények és meggyőző érvek ugyanakkor a közmunkával kapcsolatos fenti vádakat rég megcáfolták (ezen állítások egy része még csak nem is vizsgálható tudományos eszköztárral, hiszen politikai hangulatkeltésnek tekinthető). Csak néhány példát említünk: a Makronóm beszámolt arról, hogy a neves egyenlőtlenségkutató, Branko Milanovic vizsgálatai alapján a magyar jövedelempolitika kivételesen progresszív. Bemutattuk, hogy a magyar gazdasági növekedés összességében inkluzívvá vált és ebben nemzetközileg hazánk élen jár a feltörekvő országok között (az inkluzív növekedést a WEF illetve a Világbank Shared Prosperity Reportja is igazolta).
Foglalkoztunk azzal is, hogy a szegénységi és szociális viszonyokat leíró mutatók terén Magyarország történelmi fordulatot hajtott végre az elmúlt évtizedben. Arról is közöltünk összesítést, hogy 2002 óta szinte kizárólag csak jobboldali kormányok alatt nőtt a minimálbér reálértéke Magyarországon, ami pedig a legalacsonyabb jövedelmű csoportok felzárkóztatásának kulcsa és a szegénység egyik legfőbb ellenszere. Megmutattuk, hogy a nettó reálbérek meglepő módon 2002 és 2010 között alig nőttek jobban, mint 10 százalék, miközben 2010 óta több bérmutató esetében duplázódásról lehet beszélni.
Beszámoltunk arról is, hogy egy új kutatásban a progresszív brit sztárközgazdász, Robert Skidelsky és a Makronóm főszerkesztője, Oláh Dániel közgazdász új keretbe foglalta a magyar gazdaságpolitika eredményeit és szakpolitikai megközelítését, kiemelve, hogy a közmunka is szerves része annak a paradigmaváltásnak, amely keretében a magyar gazdaságpolitika újraértelmezte a jó, emberhez méltó életről alkotott vélekedéseket. Emellett pedig ahhoz is elengedhetetlen volt a program, hogy megvalósuljon a munkapiac feszessége és a hosszú távú inaktivitás, mint strukturális történelmi örökség csökkentése és fokozatos felszámolása.
Azt is bemutattuk, hogy Magyarország azon kevés országok közé tartozott, amelyek látszólag vesztes helyzetből fel merték vállalni a teljes foglalkoztatás megvalósításának programját, ami olyan makrogazdasági környezetet teremtett, amely önmagában válságállóvá tette a magyar gazdaságot, így hazánkban el lehetett kerülni a Nyugat-Európában több esetben kudarcot vallott alapjövedelem-szerű, inaktivitást támogató programokat.
A Telex által szemlézett kutatás a Makronóm értelmezése szerint legfeljebb azt bizonyítja, hogy
illetve a munkaalapú társadalmat, mint gazdaságpolitikai programot és társadalmi megközelítést. Ezt nevezi Skidelsky és Oláh kulturális közgazdaságtannak. A szerzők egyébként több területen is a nemzetközi döntéshozók figyelmébe ajánlják a magyar gazdaságpolitikai laboratóriumban sikerrel kikísérletezett megoldásokat és ezek közé tartozik a magát baloldalinak (?) valló média és szakértők (?) által rendszeresen kritikával illetett közmunkaprogram is, amelyről a szerzők megjegyzik, hogy ma már nem jelent meghatározó tényezőt a magyar munkapiacon. Kiemelik azt is, hogy a közmunkaprogramban részt vevők létszáma drasztikusan zuhant az elmúlt években, miközben a munkanélküliség és az inaktivitás sem ugrott meg, ami azt jelenti, hogy a program károsnak semmiképp sem mondható, sokkal inkább hozzájárult egy új, magasabb nyomású (más kifejezéssel fordulatszámú) gazdaság kialakításához Magyarországon. A közgazdászok emlékeztetnek, hogy míg számos fejlett országban évek óta csak a közgazdasági közbeszéd tárgya a munkahelygarancia megoldása, addig Magyarországon sikeresen létrehozott valóság és válságkezelő eszköz.
(Címlap: MTI Fotó: Rosta Tibor)
Szóba kerültek az elmúlt évek politikai és médiabeli törésvonalai, a jogállamiság állapota, a Fidesz választási veresége, valamint az is, hogyan alakult át a magyar nyilvánosság az új politikai korszakban.
A tiszás kormánybiztos és munkatársai azonban onnan osztottak meg egy fotót, ahonnan nem szabadott volna.
Eddig az „elnyomó fasiszta diktatúra” arca voltam, de már „szexi” ellenzéki politikus vagyok – jelentette ki a műsorban Takács Péter.
Ezek voltak a legolvasottabb híreink csürtörtökön.
Ami elmondhatatlanul nehéz volt.
„Az embereknek elegük van Putyinból” – jelentette ki az ellenzéki vezető.
Írókamrám kissé rendetlen asztalán ezúttal egy néhány nappal ezelőtt megjelent verseskötet hever. Szerzője Szijj Ferenc, címe A madarak tudása. Jó cím. Győrffy Ákos recenziója.