Hogyan szűrhető ki a mikroműanyag az ivóvízből?

A Water Research folyóiratban megjelent kutatási beszámoló segíthet a szakembereknek jobb módszerek kidolgozásában a mikroműanyagok kiszűrésére és csökkentésé érdekében.

Túlságosan megszerettük a műanyagot

A műanyagot az 1950-es évek óta használják a tömeggyártásban, és mivel vízálló, olcsó, könnyen előállítható, illetve sokféle célra fel lehet használni, hamar népszerű alapanyaggá vált. Mostanra már annyira népszerűvé, hogy aggasztó ütemben borítja be lassan az egész bolygónkat, és vele együtt a saját testünket, az ételeinket és az ivóvizünket is. Az erdők talaja, a folyók árterei és az óceánok is mind tele vannak műanyag hulladékkal. Innen kerül aztán a tányérunkra és poharunkba, hiszen egyelőre lehetetlennek tűnik az óceánokban úszó szemétszigetek felszámolása, és az ivóvíz-rendszerek sem képesek még kiszűrni a mikroműanyagot.

Soha nem bomlik le

Bár rendkívül hasznosnak tűnik a műanyag, a legnagyobb baj vele, hogy képtelen a természetes lebomlásra. A használat után kémiai, mechanikai és biológiai folyamatok révén 100 nanométernél kisebb, majd még kisebb darabokra hullik szét. Ezeket az apró darabokat hívjuk mikroműanyagnak. Az Egyesült Államokban a felmérések szerint a csapvíz több mint 90 százaléka tartalmaz mikroműanyagot. 

Ízletes bankkártya

Az állatok után már az emberi szervezetbe is hihetetlenül nagymértékben jutnak be a mikroműanyagok, a táplálék és az ivóvíz által. 

Egy 2019-es tanulmány szerint személyenként hetente egy bankkártyányi műanyagot fogyasztunk el, ilyen formában. És bár ennek nagyrésze távozik is rövid idő alatt, legalább egy százaléka a testünkben marad. Arról pedig, hogy ennek milyen hosszútávú hatása van a szervezetünkre, még fogalmunk sincsen. 

A szerves anyagok lehetnek a megmentőink

A tanulmány részeként a kutatók a két leggyakoribb műanyagtípust tanulmányozták, hiszen nem egyetlen anyagról, hanem egy népes anyagcsaládról van szó. Vizsgálták, hogy mi az, ami képes megakadályozni a polietilén és a polisztirol nanorészecskéinek mozgását. A polietilént a műanyag zacskók, tejes dobozok és élelmiszer csomagolóanyagok esetében használják, míg a polisztirol egy habosított műanyag, amit poharaknál vagy szintén csomagolóanyagként alkalmaznak.

Olyan szűrő kifejlesztését tervezik, amely képes eltávolítani a víz körforgásból ezeket az apró műanyag darabkákat.

Még nem teljes a siker

Munkájuk során a kutatók megállapították, hogy a műanyag zacskókból származó polietilén részecskék könnyen mozognak, akár a szilícium-dioxid, azaz a homok, vagy akár szerves anyagok felületén. A homok és a műanyag részecskék hasonlóan taszítják egymást, mint a mágnes pólusai, így a műanyag képtelen a homokhoz tapadni. Nem így van ez a szerves anyagok részecskéivel, viszont azokhoz is csak lazán kapcsolódnak és fizikai behatásra nagyon könnyen leválnak róluk. Ez rossz hír, hiszen így nagyon nehézkes lehet a polietilén mikrorészecskék kiszűrése az ivóvízből. Jobb a helyzet a polisztirolnál, mert bár a homokhoz ez sem tud hozzátapadni, de a szerves anyagok részecskéihez olyan szorosan kapcsolódnak, hogy segítségükkel eltávolíthatóak lehetnek a vízből. A tudósok bíznak abban, hogy a kutatásuk végül elősegíti a vízkezelő létesítmények szűrőberendezéseinek fejlesztését, melyekkel hatékonyan és nagymennyiségben ki tudják szűrni a mikroműanyagokat az ivóvízből. 

A cikk szerzője Papp Helga.