Valószínűleg megszűnik az euró ebben az évtizedben, és ez nem baj – norvég elemző a Makronómnak

Melyek a globalizáció fő problémái, amelyekre a koronaválság rávilágított?

Az összes jól ismert gyengeség most egyszerre mutatkozik meg. Tudtuk, hogy probléma a túlzott termelési függőség Kínától és Ázsia egyes részeitől. A nyugati országokban a túl nagy fogyasztás és a túlzott adósság is probléma, az egész pedig nagyban függ a túlértékelt részvénypiactól. A gazdaságok túlzottan függővé váltak a pénzügyi szektortól. Másrészt a reálgazdaságban a termelési láncok annyira összefonódtak, hogy rendkívül érzékennyé válnak arra, ha bárhol a világon valami megáll. Az összes problémát ismertük eddig is, ezek teszik sérülékennyé a gazdaságainkat. 

Most nem lehetséges oly módon megmenteni a gazdaságokat, ahogyan tettük a pénzügyi válság után. Tennünk kell valamit, amivel megelőzzük a reálgazdaság pusztulását. Remélhetőleg ha lesz is rombolás, az egy kreatív rombolás lesz, nem egyszerűen rombolás. 

Hogyan érheti el egy nemzetgazdaság, hogy a válságból lehetőség váljon, az innovációkat, kreativitást, ellenállóbb gazdaságot hozzon?

Most is azok a nemzetgazdaságok vannak jobb helyzetben, amelyeknek sikerült gondoskodni a legfontosabb termelő szektoraiktól és amelyek itt biztosítani tudták, hogy ezek nemzeti tulajdonban maradjanak. Ma ezek a gazdaságok építhetnek valamire, nekik van honnan elindulni.

Persze kell jó oktatási rendszer is. A nemzetgazdaságnak a rendelkezésre álló emberi erőforrásait a lehet legjobban kell felhasználnia, a megfelelő kompetenciákkal kell felvértezni az embereket. Norvégiában a természettudományok területén óriási túlsúlyban vannak a külföldi diákok. A norvégok eközben sokkal könnyedebb képzést kapnak, társadalomtudományokat. A természettudományok nálunk a külföldiekre maradnak, ezt meg kell változtatnunk.

Emellett stratégiai elemzés alá kell vetni, hogy mely gazdasági szektorokat kell megerősíteni és felépíteni. És hogy mely ágazatokban alakíthatók ki stratégiai együttműködések a viszonylag közel lévő más országokkal. Az Airbus egy nagyívű európai együttműködés Németország és Franciaország között, ez a legmagasabb szintű példa, de erre van szükség, ezt meg kell ismételni más stratégiai ágazatokban, olyan országok között, amelyek politikailag és földrajzilag is közel állnak egymáshoz.

Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár középiskolásokkal és ipari tanulókkal ebédel egy készülő Airbus A350-es gép fedélzetén az Airbus nyugat-európai repülőgépgyártó konzorcium toulouse-i gyárában tett látogatáson 2019. október 16-án. MTI/AP/Frederic Scheiber

Végtelen gyakorlati példa van tehát ma is arra, hogy merre kell mennünk a hiperglobalizált rendszer újratervezéséhez.

Mert a globalizáció minden szempontból sérülékenyebbé teszi a gazdaságokat.

Láttuk ezt a pénzügyi, az euró, a migrációs és a jelenlegi válságban is.

Milyen értelemben lehet most vége a globalizációnak?

Bizonyos értelemben már ma is látjuk a globalizáció végét. Sem az unió, sem a WHO nem rendelkezett megoldásokkal a globális válságra. Semmit sem tudtak tenni, a járványhelyet előtt sem, még a felkészülésben sem. Alulbecsülték a kockázatokat és nem készültek fel. Olaszországban a nemzetközi szervezetek nem segítettek, de még csak nem is figyelmeztettek. Akik segítettek egy idő után, azok is nemzetállamok voltak, Németország, Oroszország, még Norvégia is.

Az unió, a WHO vagy más nemzetközi szervezetek nem rendelkeztek erőforrásokkal ahhoz, hogy az olasz helyzetet kicsit is jobbá tegyék. Nagy küzdelmeket látunk manapság, de végül

minden ország jó ha tudja, hogy magára hagyták a problémáival.

Épp ez történt Görögországgal a 2008-as pénzügyi válságban. Sem az unió, sem az IMF, sem az Európai Központi Bank nem segített érdemben. Magyarország egy teljesen más és sokkal sikeresebb nemzeti útra lépett Görögországhoz képest annak érdekében, hogy megküzdjön a pénzügyi válsággal. Nem látunk jó példákat arra az elmúlt tíz évből, amikor globális intézmények vagy az unió megelőzött volna igazán nagy kihívásokat a tagországok érdekeit képviselve. Sem a gazdasági, pénzügyi, migrációs vagy koronaválságban.

Akkor az unió tényleg csak akkor működik jól, amíg minden rendben van a globális gazdaságban?

Úgy tűnik, az unió csak akkor működik jól, amikor jó szelek fújnak,

amikor egyébként is minden rendben. Korábban a Financial Times írt arról, hogy az unió a globalizáció legnagyobb teljesítménye. Megvan a négy szabadság, nagyjából akadálymentesen, különböző nemzeti határokat átívelve. Tehát egy tökéletes globalizációnak tűnik regionális szinten.

A baj csak az vele, hogy egyetlen válságban sem segített. A koronahelyzet lehet az utolsó nagy válságpélda arra, hogy miért kell megváltoztatni a rendszert. Mert már most is azt látjuk, hogy amikor nagy válságok jönnek, akkor a nemzetállamok feladata marad ezek megoldása. Az állam szerzi be az egészségügyi felszerelést, felelősséget vállal, kezeli a gazdasági válságot. 

Ezekből nagyon is világossá válik, hogy ki kezeli valójában a válságot. A nemzetállam.

Ami lezárja a határait ha kell és felhasználja a gazdasági-pénzügyi rendszerét, erőforrásait. Az angolszász országok is erre az útra léptek a brexittel és Trumppal. Trump hatalomra jutásával egyből elkezdte újratárgyalni a NAFTA-egyezményt, vámokat vezetett be és tárgyalásokba kezdett Kínával, hogy visszavigye a termelést Amerikába.

Védőfelszerelésbe öltözött mentők érkeznek az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe, hogy elszállítsanak egy koronavírussal fertőzött beteget 2020. május 5-én. MTI/Balogh Zoltán

Érdekes, hogy épp az angolszászok léptek az elsők között a jelenlegi globalizációs útra Thatcherrel és Reagannel. De most ők hagyják el az elsők között a hajót Johnsonnal és Trumppal.

Világos, hogy már a globalizáció vezetői is visszafordultak és ők is, mi is új megoldásokat keresünk.

Mi lenne a gazdasági válság megoldása? Helikopterpénz és az eladósodás növelése, hogy többet költhessen az állam a gazdaság élénkítésére?

Ha így lenne, az tényleg a pénzügyi válságunk utolsó felvonása lenne. Aki ezt javasolja, az minél tovább szeretné meghosszabbítani a rendszer vergődését, mielőtt az összeomlik. Nem támogatom a helikopterpénzt, de megértem, hogy olyan mély a válság, hogy egyes kormányok elkeseredetten próbálnak pénzt juttatni azoknak, akik elvesztették jövedelmeiket. De korlátozni kell a használatát és csak rövid időre szólhat legfeljebb. Nehéz az egész gondolatot elítélni, hiszen olyan mély a válság, hogy szinte depresszió felé közeledünk a gazdaságok lezárása miatt.

Miért nem támogatja mégsem a helikopterpénznek nevezett segélyezési ötletet?

Mert elveszítjük ezekkel a megoldásokkal a hitelességet a válság utáni időkben, ha most ilyen egyszerűen és könnyen csak pénzt gyártunk. Milyen üzenetet hordoz ez akkor, amikor majd újra kell építeni a gazdaságot?

Ráadásul minden pénz kelleni fog az újjáépítés idején is.

Nem csak megmenteni kell a gazdaságot, újjá is kell építeni. Senkinek nincsenek tökéletes válaszai, de ha elpusztítjuk a monetáris rendszerünket, hogy megmentsük a pénzügyi rendszert, akkor jöhet az igazi depresszió.

Hogyan néz ki a globális gazdaság a jövőben?

Rövid- és középtávon kevesebb lesz az utazás és visszaszorul a turizmushoz kapcsolódó szolgáltatási szektor. Ha a nemzetgazdaságok az alapvető termékeket saját maguk számára igyekeznek előállítani, akkor beszűkülnek a lehetőségek a nemzetközi piacokon, csökkennek az exportpiaci lehetőségek. Ismét előtérbe kerülhet, hogy megjavítsuk az autóinkat és gépeinket ahelyett, hogy gyakran cserélgetjük őket újakra. Regionálisabb lesz ez a gazdaság. Viszonylag hosszú folyamat lehet, amíg elérünk az új alaphelyzetbe, amelyben helyi, regionális a termelés és a fogyasztás is. Így a gazdaságok már a regionális és nemzeti termeléstől függenek majd jobban, illetve a helyi fogyasztástól. A nemzetközi politikai világ pedig nemzetállami alapú együttműködésekre épül majd. Összegezve, kevesebb szabad kereskedelem, helyibb, okosabb, racionálisabb termelés és kereskedelem a jövő. Az exportpiacokon sikert elérni nehezebb lesz, de otthon könnyebbé válik.

És talán új egyensúly alakul ki állam és piac között.

A második világháború után erős államokat láttunk, például a német szociális piacgazdaságot. Az észak-atlanti szociáldemokrata modell is létrejött az északi államokkal, az Egyesült Királysággal, a Benelux-országokkal, kisebb mértékben Franciaországgal. A nyolcvanas évektől ezt egy liberálisabb piacgazdasággá alakították át az angolszász országok, amit tovább erősített a berlini fal leomlása 1989-ben.

Nagy fordulattal az angolszász országok viszont mégis visszaléptek a neoliberális modelltől a késő 2010-es években.

Egy kiegyensúlyozottabb kapcsolat felé haladunk. Fontosabb lesz a hazai tulajdon és az ezzel kapcsolatos szabályozások, a stratégiai szektorok, a kereskedelmi egyenleg. A fogyasztók pedig körültekintőbben költenek majd.

És ismét visszatérhetnek a természetes monopóliumok is a gazdaságokban. Norvégiában a nemzeti postavállalatot felszabdalták 3-4 kisebb cégre, hogy növeljék a versenyt. De a csomag és a levél nem lett több, ugyanannyi küldeményért versengenek ezek a cégek. Ez a neoliberális megközelítés nem feltétlenül hatékony.

Ezért talán egyes természetes monopóliumokat vissza kell állítani, hogy hatékonyabban gazdálkodjunk az erőforrásokkal a sokkal kevésbé hatékony verseny helyett. Mert a verseny nem mindig a legjobb és leghatékonyabb mechanizmus a jólét növelésére. A posta vagy a vasút esetében lehetnek hatékonysági előnyök a természetes monopóliumokból.

Általában pedig több stratégiai ágazatot kell megvédeni és fejleszteni, nem megengedve azon külföldi befektetéseket,

amelyek e területeken az irányítás külföldi átvételét eredményezik. Ilyen szektor lehet többek között a védelem vagy a kommunikáció. Újra feltaláljuk az államot, jobban ügyelünk az állam alapvető feladataira, azok ellátására, jobban figyelve a biztonsági szempontokra. És jobban óvjuk az alapvető termékeket, a gyógyszert, az egészségügyi felszerelést és az élelmiszert előállító ágazatokat.

Norvégia is ezen az úton jár? Igyekszik védeni a nemzeti tulajdont?

Nem túl határozottan, ebből a szempontból a neoliberális skála végén vagyunk. Sokat kell tanulnunk más országoktól, Norvégia viszonylag sérülékeny. Nincs nemzeti stratégiánk ezekben az ügyekben, komoly házifeladatunk van ebben.

Európa jövőjét hogy látja?

Charles de Gaulle víziójának megvalósulását látom. Nem olyan lesz, mint ma, hanem független államok, amelyek együttműködnek egymással egy racionálisabb, gazdasági szinten. Ez lenne a jó megközelítés a többnyire ember-okozta válságot követően. Európa mindig nehezen talált rá az együttműködés helyes útjára. Az unió még ma sem képes békét és jólétet teremteni oly módon, ahogyan az az eredeti szándék volt. Ezért át kell alakítanunk, de Gaulle nyomán, az európai gazdasági közösség, nem pedig az unió szellemében. Így stabilabb és rugalmasabb rendszert kapnánk.

Tehát Európa koncentráljon a gazdaságra a politika helyett.

Igen, okos dolog lenne így újra feltalálni az EU-t, hogy stabilabbá és rugalmasabbá tegyük és megőrizzük a nemzeti szuverenitást ott, ahol az racionális. Ebből az is következik, hogy az eurót valószínűleg megszüntetik még ebben az évtizedben.

Az euró megszűnését üdvözlendőnek tartja?

Igen, az euró megszűnése összességében hasznos lesz.

Az euró túl erős Olaszország és a déli országok számára. Túl gyenge Németország és Hollandia számára. Közös valutát hoztak létre óriási gazdasági és kulturális különbségeket felvonultató országok között. Olaszország adóssága 150-160 százalék a GDP arányában. Be kell vezetnie a lírát, hogy elinflálja az adósságot, mert euróban túl nehéz lenne visszafizetni.
 

(Fotó: MTI/AP/Michael Probst, agrianalyse.no)

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.