A bérek stagnálása elsorvasztja a gazdaságot – Lawrence Mishel a Makronómnak

Lawrence Mishel autó- és acélipari szakszervezetek közgazdásza volt, majd csatlakozott az amerikai Economic Policy Institute (EPI) csapatához 1988-ban. Megérkezésével elindította az éves The State of Working America nagyelemzést, amely minden évben részletesen számot adott arról, hogy hogyan alakul a munkavállalók helyzete az amerikai gazdaságban. Ez vált Robert Reich korábbi munkaügyi miniszter szerint az elsőszámú forrássá, ha valaki arra kíváncsi, hogyan boldogul a munkájából élő amerikai és családja.

2002 és 2017 között az EPI elnökévé vált és az USA egyik vezető intézetévé tette az intézményt. Számos korábban kevésbé népszerű gondolatot mára teljesen elfogadottá tett, a bérek és a termelékenység egymástól való elszakadásáról szóló ábrájának tanulságait Trump és Clinton beszédeiben is megtaláljuk. Tisztelői szerint nem Bernie Sanders, az Occupy Wall Street vagy Thomas Piketty könyve okozta a közvélemény dolgozók felé fordulását, hanem Mishel hosszú és kitartó, adatalapú érvelése. Az amerikai reálbérek hosszabb távú stagnálásáról szóló eredményeiről így ma már középutas intézetek is konferenciákat rendeznek és a konzervatívok is hivatkoznak arra.

Ön a reagani neoliberális forradalom közepette került Washingtonba. Hogyan nézett ki akkor a jövedelempolitika és hogyan akarta ezt megváltoztatni?

A Reagan-korszak az adócsökkentéseknek, a szabályozások leépítésének, a szakszervezetek gyengítésének és a szabadkereskedelmi ideológiának a kora volt. Láthattuk e politikákat működés közben. De később még a demokrata kormányok sem igazán voltak hajlandóak szembeszegülni a munkaadók megnövekedett hatalmával és a szakszervezeteket leépítő politikákkal.

Ma a helyzet más, mert már hajlandóságot és bátrabb terveket is látunk egy szociális háló létrehozására általános egészségügyi hozzáféréssel, talán egybiztosítóssal. Felkarolták azt az ötletet is, hogy az iskolázás ne jelentsen eladósodást a diákoknak. Mindinkább napirendre kerül a társadalombiztosítás kiterjesztése is. Emellett nyitottságot látok a magasabb marginális jövedelemadók, a szupergazdagok új vagyonadója, a nagyon magas minimálbér és a kollektív alku erősítése iránt is.

Igen, a gazdaságról alkotott képünket és elemzéseinket sokan támogatják.

Nyitottságot látunk Amerikában az igazán bátor politikákra, ami nagyon biztató.

Makronóm.Mandiner

Ön amellett érvel, hogy a dolgozók a vállalati lobbistákkal kénytelenek versengeni a gazdaságpolitikusok figyelméért és jóindulatáért. Utóbbiak finanszírozzák a politikusok kampányait, de előbbiek is tudnak szavazni a választásokon. Melyik oldal erősebb?

A gazdagoknak és a vállalatoknak óriási előnyük van, de a demokratikus folyamatok valóban továbbra is elérhetők és működnek. Nem tudom megmondani, hogy ki nyer majd, de az igaz, hogy most már legalább van küzdelem a két fél között.

Mit üzenne azoknak a dolgozóknak, akik Közép-Európa-szerte sztrájkoltak az idei évben?

Fontos, hogy a dolgozók kiálljanak a munkakörülmények és a bérek emeléséért és nyomást gyakoroljanak a bérfelzárkózás irányába.

Érthető, de nem a termelékenységet kellene emelni először? Azaz hatékonyabban kellene dolgozni, hogy kitermeljük a magasabb béreket.

A termelékenységet és a béreket is emelni kell, persze. De

nem kell megvárnunk, hogy a termelékenység növelje a béreket, legalábbis az USA-ban biztosan nem.

A profitráta, a vállalati profitok nagyon magasak, és a termelékenység ráadásul a múltban sokkal gyorsabban nőtt, mint a tipikus dolgozó bére. 

A libertárius Daniel Mitchell egyszer azt mondta nekem, hogy a vállalatokat támogató, tőketulajdonosoknak kedvező politika automatikusan és szükségszerűen „munkapárti” is, azaz felesleges különbséget tenni munkaadó és munkavállaló támogatása és érdekei között.

Ez ostobaság és mindazon gazdasági folyamatok teljes tagadása, ami az elmúlt negyven évben történtek.

Önnek köszönhetünk egy tudományos-gazdaságpolitikai forradalmat. Egy teljesen új témát tett teljesen elfogadottá. Mi az üzenete a reálbér-termelékenység ábrájának 1994-ből?

Az átlagos dolgozó bére és juttatásai nem azért stagnáltak az USA-ban, mert nem volt pénz bérekre vagy nem nőtt a gazdaság, amiből kitermelhettük volna a fizetésemelést. A bérek egyenlőtlensége volt a fő ok,

a felső egy százalék sokkal többet hasított ki magának a nemzeti jövedelemből mint korábban,

és megnőtt a tőkejövedelmek részesedése is az összes jövedelemből, a munkából származó jövedelmek kárára.

És ma már Hillary Clintontól Donald Trumpig mindenki hivatkozik valamilyen formában erre a megfigyelésre.

Igen, ma általánosan elfogadott tény, hogy nem elég növelni a termelékenységet, mert semmi sem garantálja, hogy abból a társadalom túlnyomó többsége lát valamit, a termelékenység javulása nem feltétlenül vezet a bérek és az életszínvonal növekedéséhez.

Tehát az elmúlt negyven évben stagnáltak a bérek, ami tudatos tervezés eredménye volt, nem pedig gazdasági törvényszerűség?

Igen, az elmúlt negyven év nagy részében a túlnyomó többség bérei stagnáltak.

Az elmúlt évtizedekben ez a fehérgalléros és kékgalléros, egyetemet végzett és azzal nem rendelkező dolgozókat is érintette már. 

Tervezett hibája ez a rendszernek, ami azt jelenti, hogy nincs a kapitalista fejlődésben, a technológia változásaiban és a globalizációban semmi természetes erő vagy folyamat, ami elkerülhetetlenné tenné a bérek stagnálását.

A mi saját döntéseink, a gazdaságpolitika döntései azonban a legnagyobb hatalommal bíró erőket kezdték szolgálni, képviselve a társadalomnak az üzleti és vagyonos részét a munkavállalók helyett. Mivel az ő érdekeiket kezdte szolgálni a politika, eluralkodott a munkanélküliség, gyengültek a munkapiaci szabályok és a dolgozók védelme illetve megroppant a kollektív alku rendszere is.

Számos változtatás történt, amelyek akadályozni kezdték a dolgozókat, hogy tisztességes jövedelmet szerezzenek és kapjanak is valamit a növekvő termelékenységből, abból, hogy ők maguk többet termelnek.

Mi az automatizáció hatása az egyenlőtlenségre?

Az automatizáció már vagy két évszázada tart, nem új jelenség.

A mediánbérek e két évszázad egy jelentős részében az automatizációval együtt növekedtek, miközben az egyenlőtlenség még akár csökkent is. Az automatizáció nem gyorsította fel és nem is okozza a bérek stagnálását, vagy az egyenlőtlenséget. Ami nem jelenti azt, hogy nem tesz munkanélkülivé embereket, akár nagyobb számban is a jövőben.

Miért kellene megerősíteni a kollektív alku intézményeit? Nem meghaladott ez a szakszervezeti modell a szabadúszó, rugalmas munkaidős és egyéb új munkapiaci formák tükrében?

Nem kell, hogy a kollektív alku a múlté legyen. A gazdaság nem változott olyan értelemben, hogy továbbra is megfelelő és szükséges a dolgozók többségének szerveződése. Amire valóban szükség van, az a törvények és szabályok megújítása. Enélkül attól tartok, hogy az átlagos béreket kereső dolgozók sosem tudnak majd igazán részesülni a gazdasági növekedés gyümölcseiből.

Mi az előnye a munkaerőhiányos, magas fordulatszámon pörgő gazdaságnak?

Ez a helyzet a tartósan alacsony munkanélküliségnek köszönhetően javítja a dolgozók alkuerejét és segít növelni a béreket, különösen az alacsony és közepes béreket keresőknél. Mindig a teljes foglalkoztatásra kell törekednünk a gazdaságpolitikában, de más politikákkal is támogatni kell a bérnövekedést.

Mi tehát az ön által javasolt szakpolitikai varázselegy az amerikai dolgozók megmentésére?

Alacsony munkanélküliség, munkavállalói jogok, kollektív alku, magas minimálbérek és egy megfelelő szociális háló.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.