Ezért nem vált a Közel-Kelet gazdaggá

Miért nem jött létre a modern gazdaság Nyugat-Európán kívül a kora-újkorban? Különösen égető a kérdés a Közel-Kelet esetében, amely évszázadokig Európa előtt járt tudományban, technológiában, humán tőkében, kultúrában és gazdagságát tekintve is. Rubin szerint nem a kereszténység vagy az iszlám vallási alapelvek okolhatók a fejlődésbeli különbséggel. A vallások politikával való kapcsolata viszont igen.

Ehhez a politikát a hatalomban maradni kívánó uralkodók és az uralkodót hatalomban tartani képes társadalom közötti alkufolyamatként kell értelmezni. A társadalom csoportjai, például a vallási elit rendelkezhetnek olyan hatalommal, ami legitimálja az uralmat, a katonák esetén például közvetlen politikai erővel.

Rubin úgy véli, hogy az iszlám kivételesen sikeres abban, hogy legitimációt nyújtson a hatalmi elitnek, mivel az iszlám és a politikai intézmények együtt fejlődtek. Az iszlám alapvető dokumentumai is úgy fogalmaztak, hogy

A kereszténység ezzel szemben egyáltalán nem volt legitimáló pozícióban létrejöttének első századaiban, és a Német-római Császárság később sem szorult rá a közvetlen katolikus legitimációra. Nem arról van szó, hogy a katolikus vallás ne tudott volna részt venni a politikában, hanem arról, hogy az iszlám ebben sokkal hatékonyabb volt. A közel-keleti uralkodók az iszlámot sokkal inkább használták annak bizonyítására, hogy uralmuk legitim.

Gazdasági szempontból ez az együttműködés hasznos lehetett az iszlám első négy évszázadában, hiszen felváltotta az anarchikus politikai töredezettséget egy növekvő, közös, egységes és stabilabb birodalommal, amelyben mindenkire ugyanazok a szabályok érvényesek. Az iszlám politikai és gazdasági hasznokat is kínált: lehetővé tette, hogy immár egymást nem ismerő és távoli személyek vagy városok kereskedjenek egymással. Az iszlám egységesített, és közös társadalmi hálózatokat hozott létre: a közös nyelv, identitás, vagy éppen mértékek segítették a kereskedelem kialakulását.

A nyugati világban a reformációval azonban egyre inkább kiszorultak a vallási vezetők a politikai vezetésből. E folyamat végén a parlamentekben már a gazdasági elit foglalt helyet, amely saját önérdekeit követve erősebb tulajdonjogokért vagy éppen közszolgáltatásokért lobbizott. Ezzel szemben a három legnagyobb közel-keleti gazdaság, Törökország, Irán és Szaúd-Arábia vezetői ma is a valláshoz fordulnak legitimációért. Bár rövid távon az olajkészletek biztosítják a rendszerek túlélését, hosszabb távon kérdésessé válik mindez. Rubin pedig azt jósolja, hogy

Így viszont az uralkodók és a társadalom tárgyalóasztalához nem férnek oda az ipar, a turizmus, a pénzügyi piac és a felsőoktatás vezető szereplői, akik saját érdeküket is szolgáló változásokat indíthatnának el, modernizálva e gazdaságokat. Ezek az országok pedig eddig nem mutattak fel nagy sikereket a gazdaságuk olajbevételektől való függetlenítése, azaz diverzifikálása terén.

***