A keynesi közgazdaságtan ismét felkapott

„De a szakma nem figyelt, és csak az újklasszikus ortodoxiától való legkisebb eltéréseket fogadta be a főáram. A költségvetési stimulus ötlete nagyrészt tabu volt. Nobel-díjakkal jutalmazták azokat a közgazdászokat, akiknek az elméleteiben kereslethiány nem létezhet, miközben nem kaptak díjat az új-keynesiánusok, akik ennek ellenkezőjét állították. Amikor beütött a nagy válság, akkor néhány makroökonómiával foglalkozó kiváló közgazdász megmosolyogta az ötletet, hogy egy stimulus segíthetne.

Christiano esszéje a szükséges figyelmeztetés lehet a szakmának, amiért ellenállt a keynesi gondolatoknak épp akkor, amikor azokra a legnagyobb szükség lett volna. De felvet egy kényelmetlen kérdést is: miért nem kapcsoltak a közgazdászok a válság után éveken át?

Az egyik magyarázat szociológiai. Talán az olyan legendás alakok befolyása, mint Robert Lucas, Thomas Sargent és Edward Prescott – mind anti-keynesiánusok, akiknek ma nagy aranymedáljaik vannak Svédországból – elegendő volt ahhoz, hogy elrettentse a fiatal közgazdászokat a keynesi gondolatoktól. Néhányan a makroökonómia belső kritikusai közül, például a Világbank vezető közgazdásza, Paul Romer is felvetette ugyanezt. A politikai megfontolások szintén szerepet játszhattak – az ideológiai spektrum szabadpiaci szélén elhelyezkedő számos közgazdász számára a keynesianizmus az elfogadhatatlan kormányzati beavatkozást képviseli.”