Megjósolta a 2008-as válságot, most a magyar gazdaságról nyilatkozik – interjú Dean Baker amerikai közgazdásszal

Néhány nappal ezelőtt egy vegyiüzem felrobbant a Harvey hurrikán okozta áradások miatt. A texasi republikánusok korábban segítettek, hogy a gyár a biztonsági előírások ellen lobbizzon. Mi az eset tanulsága?  

Figyelemre méltó, ahogy a szabályozásról szóló vitában átfogó változások mennek végbe. Ez az eset azokról a biztonsági óvintézkedésről szólt, amelyeket egy vegyiüzemnek meg kell tennie azért, hogy a környező közösségek lakóira ne jelentsen túl nagy veszélyt. A gyár sikeresen lobbizott a szigorúbb szabályok ellen. A hurrikán nyomában keletkező áradások miatt a gyár hűtőrendszere meghibásodott, ez vezetett a robbanáshoz, amelynek következtében veszélyes vegyszerek kerültek a levegőbe.

Nem tudjuk biztosan (legalábbis én nem), hogy a szigorúbb szabályok megelőzték volna-e a robbanást. De a lényeg az, hogy a szabályozások nem csak azt a célt szolgálják, hogy a kormány költségekkel terheljen egy iparágat. Azért vannak, hogy megelőzzük, hogy a gyár másokra hárítsa költségeit. Ebben az esetben a költséget az olyan vegyszereknek való kitettség jelenti, amelyek azonnali szenvedést okoznak a légzőszervi betegségekkel élőknél, hosszú távon pedig növelik a rák és más megbetegedések kockázatát.

Itt nem a szabad piacokról van szó. Senki sem érvel amellett, hogy joga lenne a szomszéd kertjébe dobni a szemetet, de a gyakorlatban a szóban forgó vegyiüzem épp emellett kardoskodott. A vagyonuk és politikai kötődéseik miatt pedig megnyerték a vitát.

További hasonló esetekre is van példa: a Google által alapított agytröszt felmondott egy teljes kutatócsoportnak csak azért, mert a monopóliumellenes vezető kutató kritizálta a Google működését. 

A nagyvállalatok régóta arra használják a vagyonukat, hogy a nyilvános vitákban a saját érdekeiknek megfelelő álláspontot vigyék győzelemre. Ennek legfőbb mechanizmusa az, amikor baráti tudósokat finanszíroznak think-tankekben és egyetemeken. A Google és a New America Foundation közti vita részletei vitatottak, de aligha kétséges, hogy egy Google-barát agytröszt könnyebben jut forrásokhoz mint amelyik rámutat a Google visszaélésszerű gyakorlataira. Általában nem kirúgásról van szó, hiszen egy „megbízhatatlan” tudóst eleve nem is neveznek ki ilyen pozíciókba.

A Utah-i Egyetem még jobb példát mutat egy tipikus esetre. Ezen az egyetemen egy igazán progresszív közgazdasági tanszék működött közel negyven éven át. Két nagyon konzervatív multimilliárdos, a Koch-testvérek azonban meg akarják gyengíteni a tanszék befolyását és az egyetemen belüli pozícióját. Forrásokkal támogatnák egy új, erősen jobboldali tanszék létrehozását az üzleti iskolában. Ha sikerrel járnak, valószínűleg elérik majd idővel, hogy a források a jelenlegi közgazdasági tanszéktől az általuk alapított új, jobboldali tanszékhez áramoljanak.

Hogy folytassuk a példákat, az Uber új vezérigazgatója pedig épp a New York Times igazgatótanácsának tagja. Ehhez kapcsolódik, hogy a magyar kormány betiltotta az Ubert. Erről mit gondol? 

Az Uberrel kapcsolatban számomra az a kérdés, hogy milyen szabályozás legyen érvényben. A taxiágazatot világszerte erősen szabályozzák a különböző városok. Az Uber azonban színre lépett és azt mondta, hogy ezek a szabályok rá nem érvényesek, hiszen ő az Uber. Kétségtelen, hogy a taxisokat érintő szabályok közül nem egy idejétmúlt, ezért meg kellene változtatni vagy eltörölni. Némely szabályozás éppen azért jött létre, hogy védje a szektort és magas profitokat garantáljon.

A kormány biztosítsa, hogy a taxisok és az Uber sofőrök is kompetens vezetők, nem jelentenek veszélyt saját utasaikra, hogy az autók biztonságosak, biztosítva vannak ha sérülést okoznának egy balesetben, vagy éppen a mozgáskorlátozottak és fogyatékossággal élők is igénybe tudják venni a szolgáltatást. Okkal követeljük mindezt a kormányoktól, az Uber azonban eddig erősen ellenállt bármiféle szabályozásnak. Az új vállalati vezetéssel ez persze változhat. 

Egyesek szerint az előbbi példák egy egyértelmű programba illeszkednek. Valóban azt akarják a libertáriusok, hogy a jövedelmet a gazdagok felé osszuk újra, ahogy ön korábban utalt erre? 

A libertáriusok egy nagyon vegyes társaságot alkotnak. Néhányan nagyon elkötelezetten elleneznek minden beavatkozást, ami lefelé osztja újra a jövedelmeket, de nincs ellenvetésük ha mindez felfelé, a gazdagok javára történik. Például nem létezik semleges monetáris politika. A lazább monetáris politika, amely magasabb foglalkoztatási rátákat tesz lehetővé, a dolgozóknak és különösen az alacsony fizetésűeknek kedvez, a sokkal magasabban fizetettek és a tőketulajdonosok kárára.

A másik nézet, hogy a központi bankoknak szigorú monetáris politikát kell folytatniuk és éberen küzdeni az infláció ellen. Ez nem kevésbé intervencionista, mint azt mondani, hogy a központi bankok hagyják a gazdaságot növekedni amennyire csak lehet, amíg nincs jele annak, hogy az infláció problémává válik. Mégis, talán igazságos azt mondani, hogy a legtöbb (de nem minden) libertárius az első csoporthoz tartozik.

A kereskedelempolitika is a gazdagok védelmének terepe.

Igen, szintén hangsúlyoztam korábban az Egyesült Államok gazdaságával kapcsolatban a kereskedelmi egyezmények furcsa aszimmetriáját. A kereskedelmi egyezményeink nagy mértékben a piacaink megnyitását célozzák a külföldi feldolgozóipari termékek előtt. Ennek pedig az az előrejelezhető és tényleges hatása, hogy lefelé irányuló nyomást helyez a feldolgozóipari bérekre illetve az alacsonyan képzettek fizetéseire. Ugyanakkor ezek az egyezmények nagyon keveset tettek azért, hogy azokat a szakmai korlátokat lebontsák, amelyek az orvosainkat, ügyvédeinket és magasan fizetett szakembereinket védik. Ennek eredménye, hogy szakembereink, különösen orvosaink és fogorvosaink kétszer annyit keresnek mint a kanadai, német és más nyugati társaik.

A legtöbb szabadpiac-párti keserűen panaszkodik a legkisebb protekcionista akadály miatt is ha az ipari dolgozók megsegítéséről van szó: itt volt például a „Vegyél Amerikait!” szabály egyes kormányzati infrastruktúra költéseknél. Ám szó nélkül hagyták azokat a protekcionista intézkedéseket, amelyek a leggazdagabb dolgozóknak kedveztek.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy olyan szerkezetű pénzügyi rendszert hoztunk létre, hogy a szektor hatalmas profitok megszerzésére képes a gazdaság többi részének rovására. Például a legtöbb dolgozó manapság rendelkezik egyéni nyugdíjmegtakarítással (a kormányzati társadalombiztosításuk mellett), amelyet a pénzügyi szektor működtet. Az iparágban általában egy százalék körüli díjat számolnak fel évente az e számlákon tartott pénz után. Emellett ráadásul azoknak az alapoknak a kezeléséért is díjat kell fizetni, amelyekbe ezeket az egyéni megtakarításokat befektetik. A tényleges költség nullához közeli, amit onnan tudunk, hogy egy nagy non-profit alap (Vanguard) nem számít fel ügyfeleinek semmilyen díjat azon a kis összegen kívül, amelyet az egyes beruházási alapokból nyer.  

A magukat a szabad piac támogatóinak nevezők elégedetten hagyják, hogy ilyen és ehhez hasonló nem hatékony egyezmények nagyösszegű jövedelemtömeget csoportosítsanak felfelé. A piac előnyeit csak akkor emlegetik, amikor a beavatkozások a közép- vagy alsó rétegeknek kedveznek.

Melyek ennek a felfelé történő újraosztásnak a mechanizmusai?

A szabadalmak és a szerzői jogok definíció szerint a védelem formái. Ezek olyan monopóliumok, amelyeket a kormányzat nyújt. A kormányzat letartóztatja azokat az egyéneket, akik megpróbálnak olyan termékeket eladni, amelyek versenyben állnak a szabadalommal vagy szerzői joggal védett termékkel. Ebben az értelemben kétségtelen, hogy ezek a protekcionizmus változatai.

Másrészt olyan hatásuk is van, amely a jövedelmeket felfelé osztják újra a többségtől egy kis csoport számára, amely olyan pozícióban van, hogy profitálni képes a szabadalmak és szerzői jogok adta járadékból. Bill Gates jó példa erre, aki a világ leggazdagabb embere, több mint 90 milliárdos becsült vagyonnal. Világos, hogy közel sem lenne ennyi pénze, ha nem kapott volna szabadalmi és szerzői jogi védelmet a Windows-ra és sok már szoftverre, amelyeket a Microsoft állított elő. Egy ilyen helyzetben értelmetlen lenne „birtokolni” a Windows-t vagy bármilyen más szoftvert. Onnantól, hogy egyszer kifejlesztették, bárki szabadon lemásolhatná anniyi példányban, amennyiben csak szeretné. Anélkül, hogy küldene Bill Gates-nek akár egy köszönő üzenetet ezért.

Azt állítja, hogy a szabadalmakat és szerzői jogokat el kell törölni?

Valójában nem amellett érvelek, hogy szabaduljunk meg a protekcionizmus ezen formáitól, hiszen ezt jogilag nehéz lenne megtenni az elmúlt három évtized szerződéseiből származó kötelezettségek miatt. Ehelyett

Azt hiszem, az alternatíva szükségessége a receptköteles gyógyszerek példáján a legnyilvánvalóbb. Amerikában több mint 450 milliárd dollárt, a GDP 2,3 százalékát költjük 2017-ben gyógyszerekre. Ez az összeg egy szabad piacon kevesebb mint 80 milliárd dollár lenne. A szabadalmi védelem e téren azt jelenti a gyakorlatban, hogy akkor akarjuk az emberekkel megfizettetni a kutatások költségét, amikor azok éppen életveszélyes betegségekben szenvednek. A rák legtöbb új kezelési módjának az ára Amerikában több mint évi 100 ezer dollár. Miközben a generikus változat szinte minden esetben bőven ezer dollár alatt lenne.

E megközelítésnek semmi értelme, külösen mivel a legtöbb esetben nem a beteg az, aki fizet, hanem a biztosító vagy a kormány. Így még a fogyasztói preferenciákról szóló történet sem hozható fel ennek védelmében. És a készítmények ára, illetve termelési költsége közötti óriási rés mindenféle járadékvadász viselkedéshez vezet, ahogy a közgazdasági elmélet is megjósolná. A gyógyszercégek félrevezetik a közvéleményt a gyógyszerek biztonságosságát és hatékonyságát illetően, megpróbálják rávenni az orvosokat a saját gyógyszerük felírására akkor is, ha ez nem a leghatékonyabb kezelési mód, végül pedig lobbiznak a kormánynál hogy állja a számlát.

A szabadalmakat övező titkosság szintén eltorzítja magát a kutatási folyamatot is. Ahelyett, hogy a kutatási eredményeket széles körben megosztanák, a gyógyszercégek csak annyi információt árulnak el, amennyi szükséges a szabadalom megszerzéséhez. Továbbá csak olyan kutatásokban érdekeltek, amelyek végül szabadalmaztatható terméket eredményeznek. Ez azt jelenti, hogy például kevésbé érdekeltek abban, hogy megosszanak olyan kutatási eredményeket, amelyek szerint egy betegséget csupán az étkezési szokások vagy környezeti hatások okoztak.

Mi lenne egy jobb alternatíva a kutatások finanszírozására?

Az én javaslatom a kutatások közfinanszírozása az, amelyben a magánszektor gyógyszercégei szerződéses módon kapcsolódnának be. Ez nem lenne nagy eltérés a jelenlegi amerikai rendszertől, hiszen most is több mint 30 milliárd dollárt költünk évente biogyógyászati kutatásra az Amerikai Nemzeti Egészségvédelmi Intézeten keresztül. Azonban a mostani költés leginkább az alapkutatásba áramlik, amelynek eredményeit aztán alacsony vagy nulla költségen megkapja a gyógyszeripar. Az általam javasolt rendszerben a finanszírozást gyógyszerfejlesztésre, klinikai tesztelésre és kormányzati engedélyeztetési eljárások költségeire is fel lehetne használni.

Azok a szabadalmak, amelyek az ilyen kutatásból származnának, „közkincsnek” számítanának és copyleft licensz alá tartoznának. Ez azt jelenti, hogy bárki felhasználhatja az adott szabadalmat, ha ő is nyilvánosságra hozza eredményeit és lehetővé teszi azok szabad felhasználását. A közpénz csak akkor járna, ha egy vállalat minden kutatási eredményt publikálna az interneten (amilyen gyorsan az célszerű), hogy minden kutató hasznára válhasson. Ebben a helyzetben minden gyógyszer, amelyet e rendszerben hoztak létre, az engedélyezés napjától kezdődően azonnal generikus készítményként lenne előállítva.

Ez persze nem akadályozná meg, hogy egy gyógyszercég kimaradjon a rendszerből és megpróbálja működését szabadalmi monopóliumokból finanszírozni. Viszont e vállalatok azt kockáztatnák, hogy a piacon legalább olyan jó – és sokkal olcsóbb – készítmények tűnnek fel mint amelyet ők évekig fejlesztettek. Szerintem kevés vállalat választaná ezt a kockázatot.

Mi történne a szabadalmi időszakkal?

A jelenleginél rövidebb, 3-5 éves szabadalmi időszakot tartok kedvezőnek, más területeken pedig közvetlenebb finanszírozást. Itt annak a feltétele, hogy egy vállalat használhassa a közfinanszírozásból származó tudományos eredményeket, az lenne, hogy elfogadja a rövidebb szabadalmi időszakot bármely saját innovációjára nézve.

Hogyan lehetne támogatni a kreatív ipart a szabadalmak és szerzői jogok mellett? 

A szerzői jogok alternatívájaként ki kellene terjeszteni azt a már működő rendszert, amelyben az emberek adócsökkentést kaphatnának jótékonysági hozzájárulásaikért cserébe. Ebbe beletartozik a non-profit zenekarok, múzeumok vagy éppen színházak támogatása. A gazdag egyének számára ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a kormányzat fedezi a jótékonysági költésük 40 százalékát.

Emellett javaslom a kis adókedvezmények rendszerét (például 100 dollár egy főre) a kreatív dolgozók támogatására. Ez azt jelentené, hogy mindannyian rendelkezhetnénk ezzel az összeggel és eldönthetnénk, hogy kit kívánunk támogatni vele: például adhatnánk a kedvenc zenészüknek vagy énekesüknek, vagy annak az intézménynek, amely támogatja a kedvenc zenénket, irodalmi irányzatunkat, művészeti águnkat. A támogatás megszerzésének feltétele az lenne, hogy a kedvezményezett lemondana a szerzői jogokról egy időszakra (például öt évre), miután megkapta a támogatásokat. Ez megelőzné azt, hogy valaki a közfinanszírozott rendszernek köszönhetően építse fel elismertségét, majd elkezdjen vagyonokat keresni a szabadalmi rendszer segítségével.

Arra számítok, hogy a kreatív dolgozók nagy része belépne és feltételezhetően a rendszerben is maradna, mivel nem tudnák garantálni, hogy a hírnevük túléljen egy öt éves időszakot a nyilvánosság érdeklődése nélkül. Ezen túl nagyon jelentős mennyiségű szellemi termék elérhető az interneten ingyenesen, ezért szerintem nehéz lenne rávenni az embereket, hogy fizessenek bármilyen komolyabb összeget olyan termékre, amely szellemi jogvédelem alatt áll. Így én meghagynám a szabadalmi jogokat (a nemzetközi egyezmények ezt megkövetelik), de ez a védelem valószínűleg nem érne túl sokat az általam javasolt rendszerekben.

*

Az ön elméletei gyakran ellentmondanak a főáramú közgazdaságtannak. Arra figyelmeztet, hogy nincs kapcsolat a vállalati profitok és a beruházások között. 

Azt mondanám, hogy gyenge kapcsolat van a profitok és a beruházások között. Minden más tényezőt azonosnak véve biztos vagyok benne, hogy több profit több befektetést jelent. Azonban az USA-ra vonaktozó aggregált adatokon megmutattam, hogy ha valamilyen kapcsolat van, akkor az a valóságban éppen ellentétes irányú korreláció. A beruházások a GDP arányában akkor voltak a legmagasabbak – a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején –, amikor a profitok mélypontjukon álltak. Most, hogy a pofithányad a második világháború utáni csúcsát közelíti, a beruházások nagyjából normál szinten állnak.

Szerintem a történet egyik része az, hogy az USA még mindig viszonylag zárt gazdaság, és a felfelé irányuló újraosztás, amely a bérektől a profitok irányába osztja újra a jövedelmet, meggyengítette a keresletet a gazdaságban (az újraosztás nagy része egyébként a béreloszlásban történt). Tehát épp a meggyengülő kereslet az, ami miatt a cégeknek már kevesebb indokuk van befektetni. E történet kevésbé érvényes egy Magyarországhoz hasonló kis nyitott országra, ahol számos vállalat más piacok után nézne, ha a belső kereslet gyengülne. Így az amerikai összefüggés nem biztos, hogy itt is igaz. 

Egy kis ország ráadásul nem is tehet mást a lefelé irányuló adóversenyben, mint hogy rálicitál a versenytársak adókulcsaira. Van más választás az étlapon?

A vállalatok megpróbálják kijátszani az országokat egymással, hogy alacsonyabb adókat kapjanak. Ez valós probléma.

Ezek a tényezők végeredményben sokkal fontosabbak mint bármiféle adóráta. Kongó lecsökkentheti a vállalati adót nullára, mégsem ömlene rá a külföldi beruházások tömege.

Bármilyen adót is vetünk ki, érdemes megpróbálni olyan egyszerűen, amennyire csak lehet. Javasoltam, hogy Amerika törölje el a vállalati profitadót és hozzon létre olyan rendszert, ahol a vállalatoknak át kell adniuk a kormánynak az adófizetési kötelezettséggel megegyező mértékű (szavazásra nem jogosító) részvényt. Ha az adóráta 25 százalék, akkor az összes részvény 25 százalékát ruházzák át a kormányra.

Ezek a szavazati jogot nem biztosító részvények ugyanolyan osztalékot nyújtanának és ugyanolyan visszavásárlási szabályozás alá esnének mint a szavazójoggal járó részvények. Azaz ha a vállalat két dollár osztalékot fizet a szavazójoggal járó részvények után, akkor a kormány is megkapja a két dollárt minden részvényére. Ha a vállalat visszavásárolja a részvényei 10 százalékát egyenként 100 dollárért, akkor a kormány eladja a vállalatnak a szóban forgo részvényeket az adott áron. Ennek az az előnye, hogy nem lehet átverni a kormányt az adóbevételének elcsalásával, kivéve ha a vállalat a részvényeseit is átveri. A vállalatok így megtakarítanának a könyvelésükkel, hiszen nem kellene részletes adóadminisztrációt végezniük. Csupán kifizetnék a kormánynak azt, amit kifizetnek a részvényeseiknek is. Biztosak lehetünk afelől, hogy a vállalatok így sem szeretnének adót fizetni, de ez minimalizálja a költségeket, amelyek az adószedéssel járnak.

A lefelé irányuló adóverseny és a globalizáció általában az adóelkerülési iparágon nyugszik. Mit értünk ez alatt és mi ennek a hatása a jólétünkre?

Az adóelkerülési ipar gazdaságilag tisztán pazarlás. Nem hoz létre semmi produktívat; egyszerűen csökkenti a kormánynak fizetendő adók összegét. Olyan adószabályokra lenne szükség – amennyire csak lehetséges –, amelyek ellehetetlenítenék, hogy emberek pénzt keressenek adóelkerüléssel.

Ez a szektor azért fontos forrása az egyenlőtlenségnek, mert adóelkerülési technikákkal rendkívüli összegeket lehet keresni. A magánrészvénytőke-ipar az USA-ban nagy részben adóelkerülésre épül. Ez az ipar emelt fel nagyon sokakat Amerika leggazdagabbjai közül.

Ön szerint tehát a pénzügyi szektor a jövedelmi egyenlőtlenségek forrása?

Igen, ez ugyanaz a történet mint az adóelkerülési ipar. Nyilvánvalóan jól működő finanszírozó rendszerre van szükség, hogy tőkét juttassunk azoknak a cégeknek, amelyek kölcsönt akarnak felvenni, illetve háztartásoknak, amelyek lakásvásárlást és más kiadást kívánnak finanszírozni. Azonban a pénzügyi szektor sokkal nagyobbra nőtt, mint az indokolt lenne az amerikai gazdaság igényeinek kielégítéséhez, de ez látható a más országokkal való összevetésből is. Ez az extra méret ténylegesen színtiszta pazarlás gazdaságilag, de egyeseket roppantul gazdaggá tesz.

Valaki, aki fejleszt egy algoritmust, amely lehetővé teszi a nagy piaci mozgások előrejelzését, nagyon gazdaggá válhat, ha csak a másodperc töredékével a piac előtt jár kereskedésben. Viszont ennek a gazdasági értéke nulla. Csupán lehetővé teszi az embernek, hogy hatékonyan kisajátítson olyan nyereségeket, amelyek egyébként hosszabb távú befektetőkhöz áramlottak volna. Ha meg tudjuk szüntetni az ilyen profitszerzési módot, akkor a pénzügyi szektor hatékonyságát növeltük, az egyenlőtlenséget pedig csökkentettük.

A magyar kormány épp tranzakciós adót vetett ki a pénzügyi szektorra a válság után. Emellett pedig speciális szektorális különadókat az oligopol piacokra, összesen a GDP két százalékára rúgó értékben. Sokak szerint ezek a lépések a piaci bizalomnak és a gazdasági növekedésnek is ártanak hosszú távon. Ennek ellenére, Magyarországnak sikerült elkerülnie a pénzügyi összeomlást, sőt a bérarányt – a munka nemzeti jövedelemből való részesedését – és a reálbéreket is emelni tudta.

Nem tudok túl sokat a magyar gazdaságpolitikai lépésekről, de elvben mindkét intézkedés mellett érvelhetünk azzal, hogy egyszerre növelik a hatékonyságot és csökkentik az egyenlőtlenséget. Egy pénzügyi tranzakciós adó akadályt gördít a rövid távú kereskedés elé, amely valószínűleg nem, vagy kis gazdasági értéket képvisel. A kereskedés költségeinek növelése persze veszteség a gazdaság számára. Mivel viszont a legtöbb kutatás szerint a kereskedési mennyiség rugalmas, a kereskedés nagyságrendje (volumene) nagyobb százalékkal csökken mint amennyivel a kereskedés költségei az adó miatt növekednek. Ezért van az, hogy ténylegesen a pénzügyi szektor állja a rá kivetett adó egészét a csökkenő kereskedelmi bevétel formájában. 

A monopolprofitokra kivetett adó szintén igazolható, ha a kivitelezés megfelelő. Itt a lényeg, hogy vannak olyan szektorok, amelyekben egyes vállalatoknak túlzott piaci erejük van. Mindez pedig lehetővé teszi számukra, hogy olyan árakat határozzanak meg, amelyek messze meghaladják a normális profitrátákat. 

A szektorális különadók ezt orvosolják.

A monopólium nem egy hatékony helyzet, amelyet három módon oldhatunk meg. Az első út a szabályozás: úgy szabályozni a monopóliumot, hogy profitja jobban összhangban legyen azzal, amit egy versenyző iparágban keresne. Ez az amit az USA évtizedekig folytatott a telekommunikációs iparral és most is gyakorlat az energiaszektorban. A második lehetőség a monopólium szétdarabolása, de ez nem járható út, ha a monopólium a méretgazdaságossággal van kapcsolatban. A harmadik megoldás az extraprofit megadóztatása. Nyilvánvalóan ezt a lehetőséget választotta a magyar kormány.

Hogy egyértelmű legyen, nem kell teljesen pontosan eltalálnia az extraprofit nagyságát – soha semmi sem teljesen pontos – de fontos, hogy ne tévedjen nagyot. Mindig ott van a kockázat, hogy politikai megfontolások hatással lesznek az adórátára, de ez minden más lehetőségnél felmerül. Akárhogy is, tudatában kell lenni, hogy létezik politikai kockázat, de erre nincs egyszerű orvosság.

Az extraprofit fogalma új értelmet nyert az elmúlt három évtizedben, hiszen a tőketulajdonosok jövedelmei a munkabérek rovására emelkednek. Mi az oka a csökkenő bérhányadnak: a termelékenység, a technológia, az alkuerő vagy valami más?

A bérarány csökkenésének okát tekintve szerintem a magasabb munkanélküliség és az emiatt bekövetkező gyengülő alkuerő egy nagyon fontos tényező a legtöbb országban. A legtöbb központi bank az alacsony inflációt tette meg legfőbb és egyetlen céllá az elmúlt három évtizedben. Ez az azt megelőző három évtizednél átlagosan sokkal magasabb munkanélküliségi rátákat eredményezett. A magas munkanélküliség pedig csökkenti a dolgozók alkupozícióját.

A szakszervezetek története is hasonló. A legtöbb országban szándékos szakpolitikai cél volt a szakszervezetek meggyengítése. Az USA-ban biztosan. Ez szinte mindenhol csökkentette a szakszervezeti lefedettséget, gyengítve a dolgozók piaci erejét.

Az a mód, ahogyan a globalizációt folytatták, szintén lefelé nyomta az ipari dolgozók bérét, ez így volt megtervezve. Ez leginkább az USA-ban igaz, de mindenhol érvényes. Nyilvánvaló, hogy a fejlődő országok alacsonyan fizetett dolgozóival való verseny szintén gyengíti a szakszervezetek pozícióit.

Na és a technológia?

Ha viszont a technológiával magyarázzuk a lefelé irányuló bérnyomást, akkor kihagyunk egy logikai lépést. Ha a technológia lenne részben felelős a jövedelmek felfelé való újraosztásáért, akkor ennek oka csupán a szellemi tulajdonnal kapcsolatos szabályainkra vezethető vissza. Az emberek nem keresnének pénzt szoftverekkel, biotechnológiával és más területeken, ha nem nyújtanánk nekik szabadalmakat és szerzői jogokat, más védelmi formák mellett. Ha az érv az, hogy emiatt nemkívánatos mértékben nőtt az egyenlőtlenség, akkor azon kellene vitatkoznunk, hogy a termelékenységnek a szellemi tulajdonból származó többletnövekedése megéri-e az egyenlőtlenségek emelkedését.

Ahogy én tudom, ez a vita még sehol sem zajlott le. Első látásra nyilvánvaló, hogy ez nehéz vita lenne. A termelékenység növekedése nem volt túl erős a legtöbb gazdag országban, különösen az elmúlt évtizedben, így az erős szellemi tulajdonjogok előnyei nem nyilvánvalóak. Továbbá, még ha az erős szellemi tulajdonvédelem nem is eredményezett jelentős növekedést, fel kell tenni a kérdést, hogy vannak-e más módok, amelyekkel hasonló növekedést érhetünk el, ám kisebb egyenlőtlenség árán. De ahogy mondtam, ezekben a vitákban még ezt az első lépést sem tettük meg.

A magasabb bérarány felé vezető egyik út a minimálbér emelése lehet. Magyarország 2017-ben 15, 2018-ban további 8 százalékkal emeli a minimálbért. A munkanélküliségi ráta 4,2 százalék, az amerikai értéknél is alacsonyabb.

Addig a pontig jó felfelé nyomni a minimálbért, amíg nincs lényeges hatása a foglalkoztatásra. Nem ismerem elég jól a magyar gazdaságot hogy tudjam, ez a pont hol lehet. Amerikában csaknem egy évtized telt el a minimálbér emelése nélkül, ami azt jelenti, hogy a minimálbér több mint 15 százalékkal csökkent inflációval korrigálva, és közel 30 százalékkal csökkent ha inflációval és a termelékenység növekedésével is korrigálunk. Ebből adódóan jelentős mozgástér lenne arra, hogy legalább a 2009-es szintre visszajussunk. Lehetségesnek kell lennie annak, hogy az amerikai minimálbért legalább 30 százalékkal emeljük reálértelemben a jelenlegi szintjéhez képest.

Az ellenzők egy komoly érve, hogy ha a minimálbér emelése valóban munkanélküliséghez vezetne, akkor általában azok szenvednek a leginkább, akik a leghátrányosabb helyzetű dolgozók.

A jól ismert neoklasszikus érv a minimálbér emelése ellen. A gazdaságnak ugyanakkor termelékenységi javulásra lenne szüksége. Lehetséges, hogy a minimálbér emelése kikényszeríti a termelékenység növekedését? Hiszen jelenleg nem növelné a munkanélküliséget ha a gyengén teljesítő cégek megszűnnének.

Először is fontos észrevenni, hogy ha az emelés csökkenti is a foglalkoztatást, ez nem ítéli a dolgozót állandó munkanélküliségre. A minimálbéres állásokban nagyon nagy a fluktuáció, különösen az USA-ban. Az esetleges munkahelyveszteség annyit jelentene, hogy a dolgozóknak több időbe telik munkát találni. Ez szomorú, de a munkaidő csökkenését kell összevetni a bérek emelkedésével. Ha a minimálbér emelése azt jelenti, hogy a dolgozók átlagosan 5 százalékkal kevesebbet dolgoznak, de 20 százalékkal több fizetést kapnak átlagosan amikor dolgoznak, akkor ezt nehéz lenne nem kedvezően megítélni az alacsony fizetésű dolgozók szempontjából.

Egészen addig, amíg a foglalkoztatás magas marad, nem aggódhatunk komolyan amiatt, hogy egyes vállalatok nem tudják kitermelni a magasabb minimálbért. Elvégre így kell egy piacgazdaságnak működnie. A dolgozók otthagyják az alacsonyan fizető alacsony termelékenységű állásokat és magasabban fizető, magasabb termelékenységű munkákat vállalnak. Épp emiatt nem dolgozunk mindannyian még mindig a mezőgazdaságban: a dolgozók átáramlottak a jobban fizető iparba és bizony ez sok farm megszűnésével járt. Ez az a folyamat, ahogy a gazdaságok növelik a termelékenységüket az idők során.

A bérhányad átlagosan 10 százalékponttal alacsonyabb Kelet-Közép-Európában, mint nyugatabbra, azaz a tőke itt jobban jár mint nyugaton. Ennek mi lehet a fő oka?

Van itt egy valódi kompromisszum. A vállalatok kihasználták a kelet-közép-európai olcsó munkaerőt, viszont emiatt erősen beruháztak a régióban.

El lehet képzelni olyan alternatív integrációs stratégiákat, amelyekben az EU több támogatást nyújtott volna, hogy gyorsabban emelkedjen az életszínvonal. De mivel e lehetőség nem volt terítéken, nem nyilvánvaló, hogy az alacsony-bér modell hiba volt. Más szóval, ha a Magyarország és más közép-európai országok kilencvenes évekbeli lehetőségeit nézzük, nem világos, hogyan kerülhették volna el ezt a bérfejlődési utat.

Mi a legfontosabb gazdasági probléma napjainkban, és melyik a legmegfelelőbb közgazdasági iskola ennek megértésére?

Azt hiszem, a legnagyobb egyetlen probléma az alulfoglalkoztatottság marad. A világ nagy részének még mindig be kell járnia egy utat ahhoz, hogy teljesen felépüljön a 2008-2009-es válságból. A deficitek és adósságok miatti aggodalmak pedig megbénították a legtöbb kormányt. Ez arra kényszerítette az országokat, hogy a központi bankokra támaszkodva valósítsanak meg keresletélénkítést. Ami persze jobb mint a semmi, de nem annyira hatékony, mint a közvetlen kormányzati költés a kereslet fellendítésére. Nagy hiba volt, hogy nem tettek nagyobb lépéseket a gazdaságok élénkítésére a válság után világszerte – ez több tíztrillió dollár elveszett GDP-t jelent. Ez óriási mértékben csökkenthette volna a szegénységet a világban, segíthetett volna a globális felmelegedéssel vagy más kihívásokkal való küzdelemben.

John Maynard Keynes már írt erről több mint nyolcvan évvel ezelőtt. Sajnos a közgazdász-szakma nagyrészt elfelejtette a tanításait. Vagy úgy döntött, figyelmen kívül hagyja.