Szakály Sándor: Balatoni nyarak II.

1977-ben és 1978-ban nem dolgoztam a Balatonnál. 1977-ben a nyugat-németországi Starnbergi-tónál voltam csapos, 1978-ban pedig Görögországban, a Nemzetközi Olimpiai Akadémián múlattam az időt. 

Az 1977-es nyugat-németországi csaposkodás jó alapokat adott a jövendő pincérkedéshez. Megtanultam a németek által kedvelt számos ital nevét és azt, hogy miként kell elkészíteni őket. Csodálkoztak is a német vendégek, amikor spécit hoztam, ha azt kértek, a berliner sem okozott gondot, és a massz bír sem. 

Sikerült, de szabályosan azóta sem tudom kivinni az ételt. Én ugyanis a bal kezem helyett a jobb kezemre pakolok. Egy nap alatt így sikerült. Ha rákérdeztek, hogy balkezes vagyok-e, azt válaszoltam, nem, hanem fordított alapállású. Vívásban, ökölvívásban ez még előnnyel is jár. 

Cigányzene, IBUSZ-csoportok, Gundel-palacsinta még lángolva szervírozva és így tovább. Alkalmanként – elvégre egyetemi hallgató voltam – döntőbíró a cigányzenekar tagjainak vitáiban. Milyen típusú autó az, Mercedes, BMW, Audi vagy… Mennyivel mehet? 

1979 és 1980 nyara így telt el a ma már romjaiban sem látható Flekken csárdában. Sok tapasztalat, ember­ismeret… 1981-ben friss házasként rokoni segítséggel, autóstoppal bejártuk a Németországi Szövetségi Köztársaságot, Svájcot és Olaszországot. 

Megkérdezett, jönnék-e hozzá dolgozni nyáron. Kikerekedett szemmel néztem. Akkor már tudományos munkatársa voltam a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumnak, és a dr. is ott volt a nevem előtt. Végül is belevágtam. Feketén. Minden év júniusának közepétől augusztusának végéig. Amikor elfogyott a szabadságom, akkor az intézeti napokra Budapestre autóztam a jó öreg Wartburggal zárás után és másnap nyitásra vissza. 

Mindennap 11 órára mentem a vendéglőbe, és általában este 11 órára értem haza. Ezek a nyári munkák tették lehetővé, hogy a pesterzsébeti panelből óbudai társasházba kerüljünk át. 

Fő-, avagy fizetőpincér voltam. Gyors, pontos munka és pontos számolás volt az elvárás. A tulajdonos-főnök ars poeticája: a vendégnek mindig igaza van. A 12–15 órai ebéd­időben, majd a 17–22 órai vacsoraidőben nem egy esetben 600-700 főétel ment ki a vendégekhez a 150 fős étteremben.

Volt egy „újításom” is: a spéci. Ez a németeknél egy fele kólából, fele narancsléből álló ital (Baden-Württembergben kalte kaffénak is nevezik). Nálunk nem volt kóla. Narancslé, almalé és málnalé a Cornelius gépből. Mivel ezek fajsúlya más, azt mondtam, hogy jelezzük, hogy nálunk más a spéci. A három léből jött össze az ital. Szépen különválva, néha az egyik szín „tekergett” is. Minden gyerek ilyet szeretett volna inni. Ezt kérték. Csodájára jártak az italnak. Kár, hogy nem szabadalmaztattam!

Nyitókép: Mandiner-archív