„Krasznahorkai László a magyarságát elutasító interjúját nem árt a helyén kezelni” – Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke a Mandinernek

„Magyarország már nem ország, hanem egy elmegyógyintézet, ahonnan az orvosok is elmentek”, nyilatkozta nemrégiben az olasz La Repubblicának Krasznahorkai László, mire itthon többen a Nobel-díja elvételét javasolták. Amellett, hogy ez nyilván nem lehetséges, a felháborodást jogosnak tartja?

Az alapállásom nagyon világos ezzel kapcsolatban. A Nobel-díj bármely területen hatalmas elismerés, büszkeség az egész országnak. Ezért óvatosan kell bánni a megközelítéssel, ha úgy tetszik, körültekintően kell kezelni ezt a mostani helyzetet. Nem értek egyet a mesterrel, a hangzatos mondatokat helytelennek tartom, de ezzel nem jutunk előbbre. Ha kemény szavait pusztán sértésnek tekintjük, kizárjuk a további gondolatokat és az esetleges vitát. 

Nem szerencsés, hogy Krasznahorkai László kétségkívül markáns véleménye rögtön politikai térbe került. Különösen azért, mert ma a világban lassan minden fekete-fehérré egyszerűsödik. Hiányzik a cizellált gondolkodás, megkockáztatom, a gondolkodás képessége kiveszőben van az emberekből. Az információ-túladagolás, a parttalan „mindent tudás” vágya gondolkodási rezisztenciát eredményez.A túl sok tudnivaló miatt túl bonyolultnak érezzük a minket körülvevő közeget, biztonságosabbnak tűnik kész vélemények mellé állni valaki mellett vagy valakivel szemben. Egy ilyen kérdés politikai koordináta-rendszerben történő kezelése – véleményem szerint ugyanis a legtöbb megszólalás politikai alapállásból vagy ilyen szempontokra figyelemmel történik – azért veszélyes, 

Természetes, hogy nekünk itthon nem esnek jól Krasznahorkai László szavai, sőt fájóak vagy sértőek, de mivel nem tudhatjuk, hogy egy – inkább baloldalinak tartott – olasz lapnak adott interjúja milyen módon lett közreadva, óva intenék mindenkit a sarkos kijelentésektől.

Azt hogyan lehet többféle módon értelmezni, hogy „magyarnak lenni – minden erőmmel küzdök ez ellen”?

Mindez nyilván – vagy remélem – idézőjelben értendő, nem vagyok biztos benne, hogy az író a magyarságról mint nemzetről vagy mint kulturális entitásról beszél.

Hanem miről?

Amit nagyon undok szóval „magyarkodásnak” hívnak. Gonosz kifejezés ez, mert összemossa a lélekemelőt a pótcselekvéssel. Tovább olvasva az idézetet, hajlok rá, hogy ez esetben inkább erről lehet szó.

„Az én Magyarországom a nyelvé, nem a huszároké”?

Pontosan. És a lényeg valóban nem a külsőségekben van. Makovecz Imrének volt a szavajárása, hogy

A magam részéről ezért talán nem is a tartalmát kritizálnám a Krasznahorkai-nyilatkozatnak, még ha nem is tölt el boldogsággal. Ugyanakkor megjegyzem: a hagyományok eleganciáján átfénylik egy közösség, egy nemzet lényege is. A világhírű kerékpárverseny, a 2022-es Giro d’ Italia magyarországi szakaszán, a martonvásári mezőn, a kerékpárosok mellett vágtató huszárok látványa emeli a lelket! Az enyémet biztosan.

A szóban forgó nyilatkozat tónusa azonban igen borús és kevéssé árnyalt. De a ború és a kilátástalanság azok a démonok, melyekkel Ő küzd. Lelke rajta – és tisztelet, hogy szembenéz ezekkel.  Arra mindenképpen felhívnám a mester figyelmét, hogy – véleményem szerint – tévedett, amikor Magyarországot elmegyógyintézetnek nevezte. Ez egyáltalán nem magyar sajátosság. 

Mikor kezdődött a lejtmenet?

Amikor nagyjából kétszázötven évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk életünkből a tekintélyt és legfőképpen a Fennvalót, vagy ha tetszik: Istent. Ez egyrészt az „én” fejlődésnek a kamaszkora, természetes jelensége, de egyben hatalmas veszélye. Azóta boldog-boldogtalan „istenkirálynak” képzeli magát. Ennek eredményeként aztán olyan ápoltak fejlődtek ki, akikkel tele volt a XX. század, olyan ideológiák születtek, amelyek nevében elképzelhetetlen gonosztetteket követtek el. Lehetséges, hogy Krasznahorkai Lászlónak némi igaza van abban, hogy időnként olyan dolgokat is kivetítünk a magyar mivoltunkra, illetve takarózunk ezekkel, amelyekkel nem ártana inkább szembenéznünk. De ha a Lajtától nyugatra, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még irigyelt Paradicsom felé vetjük a pillantásunkat, arrafelé is bőven találnunk megoldásra váró problémákat. 

Például?

Ott a határtalan konformizmus dúl, ami ugyanúgy ápolttá teszi a benne élőket. Az új embertípust, a homo comforticust. A napi kényelem szolgálóból zsarnokká vált, döntéseinkben tudattalanul uralkodik és pótcselekvésekre kényszerít. A jelszó: olcsón szórakoztatni és fogyasztásra buzdítani mindenáron; 

Ebben érzem a tévedést a mester részéről: egy világjelenséget szűkít le sajátos „magyar huszárkodássá”. Kultúránk igazi erejét az olyan alkotások mutatják meg, mint például a Magyar menyegző című film. Mert a kultúra emeli és ápolja a lelket, aminek a testhez hasonlóan szüksége van a mindennapi egészséges táplálékra. A lelki táplálék nagymértékben a művészetből fakad. A művészet képes egy katarzisnyi pillanat alatt elénk varázsolni az örök, időtlen értékeket. Persze az sem jó, ha ebből hamis öntudatot ácsolunk, és kizárólag a magunk értékeire koncentrálunk mereven elzárkózva attól, hogy a másokéira is őszintén kíváncsiak legyünk. 

„Miért cserélném el a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek?” – tette fel a költői kérdést ugyanebben az interjúban Krasznahorkai. Az ebben való egyensúlyra gondol? 

Ugyancsak Makovecz Imre mondta egy 1995-ös beszélgetésben, hogy Adynak igaza volt, amikor nagyon precíz sorrendet állított fel,

mert ha felcserélődnek az említett fogalmak, akkor baj történik. „Az egyén, a közösség, a haza, a nagyvilág nekünk egy szálról hajtott, egymást fedő szirmok, mint a rózsa levelei, amelyek fölcserélhetetlenek és helyükről kitéphetetlenek” – fogalmazott egészen pontosan Makovecz. 

Néhány háznyira lakom Krasznahorkai Lászlótól, látom, ahogy évtizedek óta gond nélkül jön-megy ezek között az egymásra hajló levelek között. Kicsit irigylem is, mert nekem ilyesmire nincs képességem, az én lelkületem sokkal inkább helyhez kötött. De azt is megértem, ha az övé másmilyen; ha az ember egyik nap Velencében kávézik Patti Smithszel – aki nem mellesleg az én egyik kedvenc énekesem is –, másnap pedig már Németországban landol a gépe, akkor természetes, hogy a nemzeti impulzusok is eltérően hatnak rá.

Otthon lenni mindenütt a földön csak nagyon kevesen képesek, tisztelem ezt a képességet. Többségünknek az a sors jutott, hogy abban az országban, nemzetben élünk, amelyikbe születtünk, azt a tájat tekintjük a bölcsőnek, amely „magyarrá ringatott”, ahogyan Arany János írta Kozmopolita költészet című versében. 

Nem vagy-vagy, hanem is-is, de mindenkinél más és más arányban! Többségünk tehát nemcsak, hogy benne él ebben a sorsban és nemzetben, de lényegében három géniusz ágyazza meg mindennapjait.

Azaz?

Az egyik a népszellem, amely bizonyos karakterrel ruházza fel az adott nemzetet. A mi legjellemzőbb tulajdonságunk talán a büszkeségünk – mely a szabadságvágyunkból fakad –, illetve a szenvedélyességünk, a virtusunk; úgy hallottam, hogy a franciák arra, amikor valaki erősen kinyilatkoztatja igazát, azt mondják, hogy „ne legyél olyan magyar!”. Ahogyan mi is használunk bizonyos kifejezéseket más népekre, azok habitusára, temperamentumára. Van egyfajta benyomásunk más népek karakteréről, mely tulajdonságok – kellő empátiával kezelve – színesítik a világot, és nem válnak tartalmatlan előítéletté. 

Mi a másik kettő?

A hely szelleme: a születésünktől magunkba szívott élmények, az illatok, az ízek, a táj mind a tudatunk alatt állandóan mozgásban lévő hatások. A harmadik pedig, amit Krasznahorkai is elismert, a nyelv szelleme vagy más néven a beszédgéniusz. Ami alapvetően befolyásolja a gondolkodásmódunkat, hisz ahogyan azt már a tudomány is sokszorosan bebizonyította, a képalkotásunk, ebből kifolyólag a képzeletünk gazdagsága is nagyban függ a nyelvünk komplexitásától. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy az egyik nyelv vagy nép magasabb rendű lenne a másiknál, mindössze azt, hogy egyedi, megismételhetetlen módon szemléljük a világot. 

S pont ez a lényeg: sajátosan kifejteni egy kor impulzusait, érzékelhetővé tenni azt a karaktert, ami egy sajátos nézőpontot villant fel. Ezek nem kizárják, hanem gazdagítani képesek egymást. Teller Ede vallotta, hogy ha nem magyar az anyanyelve – ami a gondolkodását alapvetően meghatározta –, középiskolai fizikatanár lett volna, nem felfedező tudós. 

De persze ez csupán egy jellemvonásunk, távol álljon tőlem, hogy pontosan definiálni akarjam, mi a magyar. Óvatos megfigyeléseim vannak csak ezzel kapcsolatban.

És ha mindenképpen mondania kellene még egy jellemző tulajdonságot velünk kapcsolatban?

Azt elég határozottan kijelenthetem, hogy a nemzetünk legnagyobb ereje a szellemi befogadó- és integrálóképességünkben rejlik. Még akkor is, ha a 20–21. században ezt néhányan igyekeznek kétségbe vonni és a pozitívumból negatívumba fordítani annak ellenére, hogy a történelmi tények merőben mást mutatnak; teljesen normálisan integráltunk az évszázadok során a kunoktól kezdve számtalan kisebbséget, nemzetiséget és népcsoportot. Cserébe csupán annyit kértünk, hogy ha velünk szeretnének élni, 

A középkorban ez elég egyszerű feltétel volt: vedd fel a kereszténységet. Nem azért, hogy reggeltől estig térdelj a templomban, hanem azért, mert ez egyfajta közös kulturális kód, amelynek a segítségével képessé válunk megérteni egymást. Ma persze nem lehetne ilyet mondani, mert abból közfelháborodás lenne az „egyéni érzékenységek” megsértése miatt. Pedig azt még a vallással kevésbé jó viszonyban lévők sem vitathatják, hogy a mi Európánk kétezer éve ezeken az alapokon nyugszik: a keresztény identitáson és értékrendszeren, aminek a görög kultúra és a római jog az alapzata. 

Létezik tehát az egyes népek kultúrája, és – jó esetben – azok organikusan belesimulnak a világkultúrába vagy ha úgy tetszik, a korszellembe?

Igen. A korszellem pedig sok mindenből táplálkozik. Fekete György mesélte, hogy amikor elkezdődtek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióval, a nyugati országokban érezhető volt egy pozitív várakozás azzal összefüggésben, hogy milyen új impulzusokat, megtermékenyítő erőt tudnak hozni az ő tespedt kényelmükbe a közép- és kelet-európai országok, köztük Magyarország. Aztán az történt, ami általában történni szokott: 

Mert az új befogadása megbontja a működő kényelmet, helyette a besimulás lett a jelszó. S „nemzetközivé-hé lesz a világ...”

S itt hadd térjek ki egy aspektusra, melyben nem értek egyet Krasznahorkaival, illetve felvetek egy szempontot: a szellemi organikus alakulás időfaktorát. Generációkon ejtett kulturális sebek hatványozott számú generáción keresztül gyógyulnak. A hamis internacionalizmusra kényszerített ember természetes gyógyulási folyamata, hogy a birodalomnak alávetettség ellenpólusaként a nemzeti értékekre visszatalálása felé fordul. Ez természetes folyamat, de sokszor talán túlfokozott, seblázas állapot. Lehet erről beszélni, de figyelmen kívül hagyni a kiváltó okot és a szimptómát alapállapotnak tekinteni tévedés. 

Mesteremtől nemcsak igaz gondolatokat, hanem az arányos és léptékkel mért viselkedést is megtanultam. Az, hogy mi az igazságod, egy dolog, ezen túl a legfontosabb, hogy felemelő – gyógyító, útmutató – erőként tudd közvetíteni olyan közösségnek, melynek ölelésére képes vagy. 

Ha még lenne rá halvány esély, milyennek képzelné az ideális európai alapállást?

Újra meg kellene látnunk a sokszínű, mégis egy gyökérből induló, egymásba fonódó világot körülöttünk. Ellenkező esetben az a mély európai kultúra – benne az egyes nemzetek saját kultúrájával –, amely évszázadok vagy évezredek óta búvópatakként ott van bennünk – az ősképekkel, a viselkedés-, beszédkultúrával és a hitbéli elvekkel együtt – végleg eltűnik. 

Művelni a népkultúrát és nemesíteni a közkultúrát, hogy kellően emelkedetten tudjunk viselkedni ebben a teremtett világban: ez mindannyiunk közös ügye és feladata. Nemcsak magunk miatt, hanem mert meggyőződésem, hogy ez a fajta viselkedés és elegancia az, amivel – Makovecz Imre szavaival élve – szórakoztatni tudjuk a Jóistent.

Nyitókép: Turi Attila (Ficsor Márton/Mandiner)