A stúdió a legkisebb kockázatot sem meri vállalni, így lassacskán teljes érdektelenségbe zülleszti a streamingszolgáltató korábbi kiváló sorozatát. A Daredevil: Újjászületés hazudik a címében, a második évad első része alapján semmi újdonságot nem kínál.
Teljesen egyetértettem Martin Scorsese-vel, amikor azt nyilatkozta, a Marvel-produkciók valójában nem filmek, csak vidámparki attrakciók. Mert valóban, nincs egy őszinte emberi pillanatuk, nincs bennük igazi dráma, a humor infantilis, az egyetlen eszköz, amellyel hatást tudnak kiváltani, az a látványvilágban rejlik.
Utóbbit véleményem szerint a 2012-es Bosszúállók esetében sikerült is csúcsra járatni, az IMAX-teremben tátva maradt a szám, ezt az élményt azóta sem éltem át, mert ugyan próbáltak árnyalatokat csiszolni a trükkökön, de a jelenlegi turbulens technológiai innováció a mozikban nem érhető tetten. Ahogyan az Avatar legújabb része sem tudott külsőségek tekintetében rálicitálni a második etapra, úgy az újabb szuperhősfilmek sem lettek külsőségek tekintetében grandiózusabbak az elmúlt közel másfél évtizedben.
Márpedig mi marad, ha ezekből az alkotásokból kivesszük a speciális effekteket? Általában egy üres lufi. Aztán a kétezres évek közepén onnan jött a megváltás, ahonnan a legkevésbé sem számítottam volna rá:
a Netflixtől.
A streamingszolgáltató – a maga módján – komolyan vehető képregény-feldolgozásokkal jelentkezett, és az élére vasalt Marvel-filmekkel szemben nem félt kockázatot vállalni. A Luke Cage a blaxploitation – azaz a hetvenes években a fekete közönséget megcélzó B filmek – műfajával házasított össze egy szuperhőstörténetet, noha az említett korszak és irányzat valószínűleg nem sokat mond a célközönségnek számító tizenévesek számára. A Jessica Jonesban szintén egy különleges képességekkel rendelkező, de depressziós és alkoholista nő a főszereplő,
a csúcsot azonban a három évadot megélt Daredevil jelentette.
Amikor a karakter Ben Affleck főszereplésével 2003-ban bemutatkozott a vásznon, enyhén szólva sem aratott osztatlan sikert, valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy később egy olyan televíziós széria születik belőle, amelyet egy lapon lehet emlegetni A sötét lovaggal, és minden idők egyik legkiválóbb képregény-feldolgozása lesz. Valódi dráma, kiváló színészek, brutális akciók, magába szippantóan komor atmoszféra, egyedi hangvétel – minden benne volt, ami hiányzott a mozikba szánt hasonló tematikájú produkciók sorából.
Aztán jött a Disney, és elszúrt mindent.
Vagyis nem teljesen, de majdnem mindent. Először felvásárolta a licencjogokat, így a Netflixnek nem volt lehetősége folytatni az említett szériákat, ők azonban nem akarták, azok az erőszakosságuk révén nem illeszkedtek a családbarát kínálatukba. Majd részben rajongói nyomásgyakorlás hatására a Daredevilt végül mégis leporolták, hét évvel később tavaly Újjászületés alcímmel továbbfűzték a sorozatot. Az első évadból azonban éppen az a fajta teljes biztonsági játék érződött, amely a legutóbbi Csillagok háborúja-trilógia esetében.
A Netflixen három évadon keresztül néztük, ahogyan a címszereplő a brutális gengszterrel, Wilson Fiskkel küzd, a végén a hősünknek sikerült börtönbe juttatni a gonosztevőt, azaz egy kerek egész történetet kaptunk. Erre az új sorozat úgy indul, hogy a gazember szabadlábra kerül, indul a New York-i polgármester-választáson, meg is nyeri, és nem tutyimutyiskodik, mint Karácsony Gergely, hanem egyből az asztalra csap, és magánhadsereget verbuvál, hogy kiiktassa a városban a maszkos igazságosztókat. Ez nyilván nem tetszik Daredevilnek, aki ugyan egy tragikus esemény után szögre akasztotta a maskaráját, de most újra magára ráncigálja a hacukát.
Azaz bár behoztak néhány érdekesnek tűnő új karaktert, azok többnyire a háttérben maradnak, és ismét a két ellenlábas sakkjátszmáját követhetjük végig épp úgy, mint előtte három esztendőn keresztül. Mindez látszólag a most debütált második évadban sem változik, az első részben a főszereplő újra és újra borsot tör a gaz politikus orra alá, a válaszcsapás sem marad el, ez az adok-kapok pedig valószínűleg kitart nemcsak a második, de már a berendelt harmadik szezon végéig is.
Mindezek ellenére a Daredevil: Újjászületés így is bőven jobb, mint egy átlagos Marvel-széria, mert legalább az alapépítőköveit nem piszkálták.
A hangulat ezúttal is erős, az akciók nyersek, a karakterek izgalmasak, és még mindig árad belőle az a menőség, amely a Netflix idejében jellemezte.
Charlie Cox továbbra is kiválóan formálja meg a civilben vak ügyvédként tevékenykedő, éjjelente pedig erkölcsi kérdéseken gyötrődő maszkos hősként grasszáló címszereplőt, Vincent D'Onofrio pedig változatlanul lehengerlő a fizikailag is fenyegető, végtelenül határozott, de közben az érzelmeit és az indulatait szabályozni képtelen antagonista szerepében. És ő lenne a legnagyobb nyertese annak, ha végre kinyírnák a karakterét, mert ebben a sorozatban már a teljes eszköztárát felvonultatta, a színészben Oscar-díjra érdemes alakítások is rejtőzhetnének, ha nem fecsérelné tovább az idejét itt.
Mert ebből a sorozatból már csaknem minden frissesség kiveszett, ugyanazokat a köröket futja újra és újra, noha ez a biztonsági játék hosszú távon nem feltétlenül kifizetődő. A Daredevil: Újjászületés ugyanis igencsak csalódáskeltő nézőszámokat produkált eddig, azaz úgy tűnik, nem mindig érdemes megfogadni azt a tanácsot, hogy ne hagyjuk el a járt utat a járatlanért.
A Daredevil: Újjászületés megtekinthető a Disney+ kínálatában.
Nyitókép: Daredevil: Újjászületés. Forrás: Disney+
Miért döntött úgy, hogy felhagy a filmproducerkedéssel? Mi a véleménye az „abszolút filmszínházról”? Erről is kérdeztük a Thália Színház igazgatóját, aki az Eszenyi-ügy margóján egyúttal azt is leszögezte, végre napvilágra kell kerülniük a több évtizedes színházi visszaéléseknek.
Az RTL új sorozata a kétes hírű rendező és producer pályafutását dolgozza fel.
Háromnegyed óra intenzív és zsigeri akció hardcore metálra komponálva, mégis keserű szájízzel távozunk.
Az talán túlzás, de semmiképpen sem öregbíti Denzel Washington kultikus filmjének hírnevét.
Margaret Atwood olyan univerzumot teremtett A szolgálólány meséjében, amely minden kegyetlensége ellenére magába szippantja a nézőt. Most Testamentumok címmel itt a folytatás egy nem kevésbé nyomasztó világgal.
Csak a szokásos: szex, drog, csupán ezúttal rock ’n’ roll helyett Hans Zimmer zenéje.
De most nem is ez az érdekes, hanem az, hogy létezik-e olyan Tisza-projekt, amit nem nyúltak valahonnan.
„Nem erre adtunk felhatalmazást!” – írta közleményben a Független Benzinkutak Szövetsége Egyesület.
