Havas apokalipszis: Térey János „A Legkisebb Jégkorszak” című verses regénye a színpadon kelt új életre

Előrebocsátom, nem tudok nem elfogult lenni Térey Jánossal. Nemcsak azért, mert a kétezres évek második felében nagyon szerettem az „új budaiságot” elnézően megfricskázó Asztalizene című drámájának radnótis változatát, hanem azért is, mert jó néhány évre rá alkalmunk nyílt hosszan és elég őszintén beszélgetni már a Káli holtak regény kapcsán – vidékről, fővárosról, gyerekekről, felnőttekről, de legfőképpen arról, milyen is a valóság a szekértábordíszletek mögött. 

Nem sokkal később jött a váratlan halálhíre, ami, talán éppen az ismeretlen ismerősség érzése miatt, különösen megrendített. És csak jóval ezután került a kezembe A Legkisebb Jégkorszak. Térey először 2015-ben megjelent, grandiózus verses regénye meglehetős éllel, de nem kevés megértéssel mutat potenciális körképet arról, 

Ez esetben a sok riogatás közepette egyszer tényleg bekövetkező globális lehűléssel, amely már a hegyvidéki felső középosztály kellemesen csordogáló buborékmindennapjain is képes áthatolni. 

A műből előbb hangoskönyv készült Klem Viktor előadásában, akit olyannyira nem hagyott nyugodni ez a dús, széttartó és sok szempontból egyre aktuálisabb alapanyag, hogy ötletgazdaként színházi előadást is rendezett belőle. A kamaradarab a Várkert Bazár színpadán debütált „havas apokalipszis két színészre” kiegészítéssel, és mivel nincs óriási díszlet- vagy jelmezigénye, gyakorlatilag bárhol az országban játszható majd. Jó is lenne, ha minél többekhez eljutna; a Kovács Krisztina dramaturg által jó ívben újrafeszesített, ötletdús Térey-szöveg és a hozzá illeszkedő zene (Bucz Magor) ezt önmagában megérdemelné, a színészek, azaz Gubík Ági (Lány) és Klem Viktor (Fiú) nemkülönben – ők szinte eszköztelenül is egészen kiválóan váltanak egyik karakterből a másikba, aztán hirtelen vissza. 

Amit látunk, az ugyanis nem más, mint intim hangulatú pillanatfelvételek lazán összefüggő sora, ami közben fel-feltolul a nézőben is a gondolat: tényleg, mi történne, ha egyszer a valóságban is elhangozna, hogy „Mindenki magára maradt. Európa halott. Európa beteg”? A Legkisebb Jégkorszak meggyőző válasza pedig a remény: mindig nő új élet a romok alatt.

Nyitókép: Várkert Bazár