Alsó-Fehértől Tibet csúcsaiig

Erdély szívében fekszik az egykori Alsó-Fehér vármegye, amelyet ma nagyrészt lefed Románia Fehér megyéje. E vidéken ma már távol járunk a magyarság nagy tömbjeitől, de több jelentős történelmi településünk fekszik errefelé. Az egyik Gyulafehérvár, a régi időkben de facto az Erdélyi Fejedelemség fővárosa, a fejedelmek leg­gyakoribb lakóhelye, ahol az ősi katolikus székesegyház és a nemrég szépen felújított, reneszánsz fejedelmi palota várja az érdeklődőket –

A vármegye másik jelentősebb városa legalább ennyire fontos a magyar és erdélyi kultúrtörténet szempontjából: Nagyenyed. Híres református kollégiumának (ma Bethlen Gábor Kollégium) sűrű története egyszerre mutatja be az erdélyi magyarság kulturális fejlődésének sok évszázados igényét és azt, hogy a történelem errefelé igencsak viharos szelei korszakról korszakra lerombolták a szebb idők szellemi és fizikai építkezéseit. 

Bethlen Gábor fejedelem 1622-ben kezdeményezte egy kollégium és akadémia létrehozását Erdély földjén, hogy távoli, külföldi egyetemek helyett a szülőföldön szerezhessenek tudást Erdély legtehetségesebb emberfői. Bethlen az intézménynek adta könyvtárát, illetve jelentős birtokot adományozott az anyagi fenntarthatósághoz – amely évszázadokra megalapozta a működést. A Gyulafehérváron létesült kollégiumot 1658-ban a várossal együtt elpusztították a tatárok, ezért 1662-ben Nagyenyedre került az intézmény, amely 1672-ben az elűzött sárospataki kollégiumot is befogadta. A fejedelemség megszűnte után, 1704-ben Jean Rabutin császári csapatai prédálták fel a várost és a kollégiumot. 1849 januárjában aztán a román lázadók dúlták fel kegyetlenül Nagyenyedet,

„Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. […] az enyedi öbölben is ott lüktetnek az erdélyi sors – sokszor halálos ölelésű – hullámai. Enyed történelmi sorsa több felvonású vér- és koromszagú tragédia” – írta Áprily Lajos, aki a kollégium oktatója volt egyidőben. 

Az intézmény megannyi neves diákját és professzorát Apáczai Csere Jánostól Sütő Andrásig felsorolni is lehetetlen.

A székely lófő nemes Csoma András káplár gyermekeként 1784-ben született Sándor 1799-ben édesapjával elgyalogolt Nagyenyedig, ahol tizenhat évig járta végig az oktatás grádicsait, miközben úrrá lett rajta a gondolat, hogy elinduljon keletre a magyarság őstörténete nyomában. Göttingeni tanulmányai idején már tizenhárom nyelven írt s olvasott. 

Kőrösi Csoma Sándor Nagyenyedről, ifjúkora és tanulmányai színhelyéről 1819. november 24-én indult életre szóló utazására. „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében” – vallott elhatározásáról, amely mellett egész életében kitartott.

Az egyszeri nagyenyedi diák megalkotta az első tibeti–angol szótárt számos más tudományos mű mellett. Végzete 1842-ben, 58 éves korában a tibeti Lhásza felé vezető útja során érte el őt: egy mocsaras vidéken elkapta a maláriát. A magyar őshazát nem találta meg Tibetben – az európaiak számára addig ismeretlen himalájai világot viszont megnyitotta minden tudásra szomjas és kalandos kedvű ember előtt.

A szerző a csaladtortenet.blog.hu írója

Nyitókép: Nagyenyed az Őr-heggyel
Fotó: Mandiner-archív