@LL3T4RGIA – totális káosz a Vígben

„A jövőm olyannyira kérdéses, hogy lassan már engem is érdekelni kezd, és ez nem csekélység.” E mondatot még valamikor a 19. század első felében vetette papírra Georg Büchner. A német drámairodalom meghatározó alakja mindössze huszonhárom évesen írta meg „filozófiai meséjét”, a Leonce és Lénát a Popo és Pipi birodalom akaratuk ellenére egymásba szerető hercegéről és hercegnőjéről, tágabban arról, mennyire könnyű – vagy nem – gyerekből felnőtté válni. És hogy ez a mondat mára sem veszített az érvényéből, sőt, azt a Vígszínházban nemrég bemutatott @LL3t4rgIA előadás igazolja. Ha a címet valaki elsőre nem tudja kiolvasni, nem biztos, hogy az ő készülékében van a hiba, nagy valószínűséggel mindössze annyit jelent, hogy az illető már nem tartozik a „mai fiatalok” közé; egyszerűbben: szinte biztos, hogy jóval az ezredforduló előtt született. Én például a plakát alapján kapásból liturgiára készültem, mire a húszéves lányom elnéző mosollyal közölte, hogy „dehát ezt mindenki látja, hogy letargia!”. 

Hogy honnan, azt mondjuk a mai napig nem nagyon értem, de kár is ezen lamentálni, mert az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte, a Leonce és Léna- sztorihoz lazán kapcsolódó előadás fő célközönsége sem én vagyok feltehetőleg. Hanem az a mostani tizen- huszonéves korosztály, amelynek tagjai egyszerre nagyon hasonlók az összes kor összes tizen-huszonéveseihez, és nagyon is különböznek tőlük. A különbség természetesen az áldott-átkozott digitális világ megjelenésében és nonstop használatában rejlik, amely lassan nem párhuzamos, hanem elsődleges valóságként fonódik köréjük, megspékelve egy nem túl biztató jövőképpel. Egyáltalán nem csoda, hogy ebben az általános zűrzavarban még kevésbé szeretnének szembesülni olyan kérdésekkel, mint hogy ér-e elköteleződni vagy hogy merre tovább az érettségi után, helyette inkább – ördögi körként – a telefonjukba és a fülhallgatójuk mögé menekülve igyekeznek a lehető legjobban kiszűrni a világ egyre erősödő zaját. 

Ezt a totális érzelmi káoszt, a kapcsolódni vágyást és annak lehetetlenségét kiváló érzékkel tette színpadra ifjabb Vidnyánszky Attila. Az átlagos középiskolai díszletek között, mint egy abszurd szörnycirkuszban vonulnak fel a különféle, az elviselhetőség határáig karikírozott felnőtt- és az éppen érettségire készülő kamasztípusok. Nemcsak hogy felvonulnak, külön-külön és együtt is mindenki folyton mozgásban van; a szünetet pluszban helyben végigfutó két főszereplő, Medveczky Balázs (Leonce) és Márkus Luca (Léna) elképesztő melót végez minden értelemben. Az én abszolút kedvencem az iskolaigazgató Ötvös András, akinek a röhejesen ismerős „nagybetűs élet” monológja az egész fura-színes-hangos zűrzavar csúcspontja. 

A nagyrészt a társulat improvizációi alapján felépült jelenetek gyorsan, ám meglehetősen precíz koreográfia szerint (Kondákor Ajsa Panka) követik ezt a fizikai felfokozottságot. És annak ellenére, hogy a popkulturális utalásokkal meg egyéb szlengekkel teletűzdelt szöveg legalább feléből nem értek egy kukkot sem, az időnkénti üresjáratok dacára az egész valahogy képes magával sodorni – mint egy pörgős sorozat, ötperces, látványos, de nem feltétlenül mélyre menő részekkel. Hazafelé a gyerekem arról hadovál lelkesen, hányféle TikTok-trendet ismert fel; én meg örülök, hogy már csak ezért sem volt ez az egész kidobott két és fél óra, legalább picit tényleg beleláthattam, mi is van valójában az ő fejében. 

@LL3t4rgIA #éretlen komédia. Rendezte: ifjabb Vidnyánszky Attila. Vígszínház