Mint mindennek, az életünknek is van kezdete és vége, ám „nincs mindenkor az ember hatalmában az ő útja” – írta Kempis Tamás ágostonrendi szerzetes a 15.század közepén.
Nagy igazságot rejt e mondat: a kilenc hónapos magzati létet hátrahagyva jövevényként, zarándoknak érkezünk e földi létbe, amelyről egyikünk sem tudja, meddig tart majd.
De az út végén valamennyien részesei leszünk annak a beteljesedésnek, amely az emberi elme számára fölfoghatatlan: földi porhüvelyünkből kilépve az örökkévalóságba érkezünk. Földi szóhasználattal élve: meghalunk.
Szent Ágoston szavaival: „A halál nem jelent semmit! – Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok és te is önmagad vagy. Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre! Az élet ma is olyan, mint volt, a fonalat nem vágta el semmi. Miért lennék a gondolataidon kívül csak azért, mert a szemed most nem lát engem? Nem vagyok messze, ne gondold, csak az út másik oldalán.”
Azokon a napokon, amikor megindulunk a „holtak városa”, a temetők felé, az élet jeleként virágot viszünk magunkkal, s gyertyát gyújtunk lelki üdvösségükért – így emlékezünk azokra, akik fizikai testükkel már nem lehetnek velünk.