Kudlik Júlia üzenete Halottak napjára

Mint mindennek, az életünknek is van kezdete és vége, ám „nincs mindenkor az ember hatalmában az ő útja” – írta Kempis Tamás ágostonrendi szerzetes a 15.század közepén. 

De az út végén valamennyien részesei leszünk annak a beteljesedésnek, amely az emberi elme számára fölfoghatatlan: földi porhüvelyünkből kilépve az örökkévalóságba érkezünk. Földi szóhasználattal élve: meghalunk. 

Szent Ágoston szavaival: „A halál nem jelent semmit! – Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok és te is önmagad vagy. Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre! Az élet ma is olyan, mint volt, a fonalat nem vágta el semmi. Miért lennék a gondolataidon kívül csak azért, mert a szemed most nem lát engem? Nem vagyok messze, ne gondold, csak az út másik oldalán.” 

Azokon a napokon, amikor megindulunk a „holtak városa”, a temetők felé, az élet jeleként virágot viszünk magunkkal, s gyertyát gyújtunk lelki üdvösségükért – így emlékezünk azokra, akik fizikai testükkel már nem lehetnek velünk.

Ám ez a fajta gondoskodás, emlékezés nemcsak engesztelés a holt lelkekért, de azt is sugallja számunkra, hogy addig kell egymást elfogadni, segíteni, tisztelni, szeretni és megbecsülni, amíg élünk. 

Ha a társunk elmegy, valamilyen módon mi is vele megyünk. A hátramaradottak élete végérvényesen megváltozik.

Arra azonban vigyázni kell, hogy ne szigeteljük el magunkat az élettől, és ne adjuk át magunkat az érzelmi meghalásnak! Nekünk még dolgunk, feladatunk van, ezért maradhattunk még e földi létben!

Vannak, lehetnek befejezetlen mondataink, rengeteg tanítani való, amelyeket át kell, kellene adnunk… erről mindenki maga vessen számot. 

E gondolatokkal kívánok valamennyiüknek – akikben él a hit, a remény és a síron túli szeretet - kegyelem-teljes, áldott perceket, amikor eltávozott szeretteiket lélekben magukhoz ölelik. 

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner