Mondj te is egy verset!

Összefutok a Csillaghegyi Árpád forrásfürdőben Takács Bence Ervinnel. A versmondó, műsorvezető, kiváló orgánumú kommunikációs szakember, a Mondj Te Is egy Verset Kulturális Egyesület alapítója megemlíti, hogy szervez egy versfesztivált, lenne-e kedvem részt venni egy pódiumbeszélgetésen. Én prózát írok, mondom, de tanárként és verskedvelőként szívesen beszélgetek a költészetről. Egyeztetjük a dátumot, szeptember közepe, csak a nyitónapon érek rá, hétvégén a turizmusban dolgozom. 

Eljön a nap, beszélgetünk a színpadon a pomázi Magyar Várban, Simorjay Emese, Szabó Sipos Barnabás, Szalóczy Pál, Falusi Márton és jómagam, hogy mi a vers. A vers az, amit mondani kell, idézzük Kányádi Sándort, és az a vers, amit nem lehet másként elmondani, csak versben. Úgy él a vers, mint a jó bor a hordóban, megtanuljuk, s bennünk érlelődik. Mindenkinek van egy kedvenc verse, amit fejből tud, ismeretlen kínai költőtől Heltai Jenőn át Reményik Sándorig. Falusi Márton a saját versét olvassa. Később Szabó András irodalomtörténész Sinka István-­estjébe hallgatok bele, a színpadon hangol a Rustico zenekar Kubinyi Júliával, Szokolay Dongó Balázzsal és Zimber Ferenccel. A zenéhez jó Dúzsi borokat iszunk, a rozéjukból még fagyi is készült, kifejezetten erre az alkalomra. 

A színpadi beszélgetés után sokan jönnek oda a nézőközönségből, hogy nekik a Facebookon milyen versmondó körük van, hol osztják meg egymással kedvenc műveiket, hol szoktak találkozni a versek apropójából. Egyértelmű, hogy van rá igény, és el tudom képzelni, hogy a következő években ez a rendezvény jelentősen növekedni fog, hiszen a magyar költészet kifejezetten gazdag. Nincs még egy olyan nép, amely a születéstől az esküvőn át a temetésig minden ünnepi eseményen verset mond. A kultúrát nemcsak január 22-én kell észrevenni, hanem egész évben művelni kell – mondja Bence az est végén. Itt mindenki tanulhat mindenkitől, kánonon, tananyagon kívüli költők, kortársak, határon túli fiatal lírikusok ötvenperces blokkokban léphetnek föl. A rendezvény mottója is ez: „Egy hely, ahol mindenki elmondhatja a magáét!” És el is mondja. A Püski, a Magyar Művészeti Akadémia kiadója és Nap Kiadó kínálja könyveit. 

Az est hozadéka az is, hogy találkozom egy beregszászi íróházaspárral, Marcsák Gergővel és Shrek Tímeával, akik régi jó barátaim. Ők a másnapi meghívottak közt vannak, csak hamarabb érkeztek egy nappal. Gergő a háború kitörése óta nem hagyta el Kárpátalját, ez az első külföldi útja azóta, hogy elkezdődött az öldöklés. Évek óta nem találkoztam velük. A kislányuk már nagylány, ötéves, és még sosem láttam. Gergő közel három évig bujkált, hogy ne vigyék el a frontra. Timi eljöhetett Magyarországra felolvasni. Emlékszem egy novellájára, amelyben a kislányát nyugtatja, hogy a légiriadótól nem kell félni a lehúzott redőnyök mögött. Igen, és ez még a háború elején volt. Azóta eltelt három év, és mennyi minden történt! Mesélik, hogy Gergő most már rokkantnyugdíjas. Döbbenet. Egy fiatal apa, aki föl akarja nevelni a gyerekét a szülőföldjén, és nem akar meghalni a háborúban, amelyhez amúgy semmi köze, rokkantnyugdíjas lesz. Így talán nem viszik el. Élhet a szülőföldjén. Kiváló költő és nagyszerű zenész. 

Olaszországba megyek dolgozni a hétvégén. Sofőrünk szintén kárpátaljai, történelemtanár volt, ugyancsak Beregszászon. Ismerik is egymást Gergővel meg Timivel. Épp három éve tanított szülővárosában, amikor kitört a háború. Érezte, hogy gyorsan el kell jönnie a behívó elől. Megvárta, míg kiderül, hogy mi lesz. Egy ideig várta, hogy mikor mehet vissza, de eddig még nem jött el a nap. Mentek neki a behívók, az anyja mondta, hogy külföldön dolgozik, így egy ideje nem keresik. Ha átmenne a határon, azonnal vinnék, mert hatvanéves korukig mozgósíthatók a férfiak. Nem számít katonaszökevénynek, mert még azelőtt eljött, hogy ezt a törvényt meghozták. Egyébként elkobozhatnák a házukat is. Az iskolában felmondott, és beállt Magyarországon buszvezetőnek. Ez volt az egyik gyerekkori álma. Most buszt vezet, világot lát. Pedig biztos elkelne a kárpátaljai gyerekeknek is egy jó történelemtanár. Nézve az elsuhanó olasz tájat eszembe jutnak Marcsák Gergő sorai: 

„Ne haragudj, hogy nem tudtunk megóvni, 
és sokunk már csak lemondóan legyint. 
A történelem kereke körbeért, 
népedből bujdosók hada lett megint. 

Visszaszállni, ha még lenne is erőd, 
nem engednék, kiknek korunk szót adott. 
Örülhetünk, ha e kakofóniában 
találunk még egy emberi szólamot.”

Fotó: Pixabay