Egyik csata a másik után – egymás által gúzsba kötve, puskaporos hordón ülünk, de fog-e és ha igen, mikor robbanni?
„Micsoda őrült film, te jó Isten! Több akció van az első órájában, mint bármely korábbi alkotásodban. Minden, de tényleg minden elképesztő itt!” – állítólag így lelkendezett Steven Spielberg az Egyik csata a másik után hollywoodi díszbemutatója után a rendező Paul Thomas Andersonnak.
Azt leszámítva, hogy egy ilyen alkalommal nyilván nincs helye a fanyalgásnak, Spielbergnek abban tökéletesen igaza volt, hogy a Thomas Pynchon – Paul Thomas Anderson duó újabb nagy dobása – 2015-ben Pynchon Beépített hiba című regényének adaptációja Oscar-jelölést ért – valóban minden téren elképesztő lett. Értve ez alatt a néhol egészen hipnotikus látványt, Jonny Greenwood csodálatos, feszültséget árasztó zenéjét és a fenomenális alakításokat. A végre a komikus vénáját is megcsillogtató Leonardo DiCaprio és a talán élete szerepében egy hajszálnyival fölé növő, egyszerre karikatúraszerű és nagyon is hús-vér Sean Penn győztes csatalovakként vezetik az amúgy sem érdektelen színészgárdát, benne az ugyancsak nagyszerű Benicio del Torót, aki frottírzoknis-melegítős bölcsként már-már külön mozit érdemelne.
Most viszont itt vannak egy monstre filmben, amelynek éppúgy nehéz behatárolni a műfaját, mint ahogyan nem könnyű néhány mondatban elmesélni a cselekményét sem. A felszínen persze egyszerű a sztori: az egykori forradalmár apa (DiCaprio) menekülni kénytelen a lányával, ám a múlt tizenhat év után Lockjaw ezredes (Penn) képében keményen utánanyúl. „A te mit tennél meg a gyerekedért?” jellegű közkedvelt toposz azonban csak a felszín – vagy egy másik olvasatban, mint az ember mindenkori legfontosabb kérdése, a mély.
Ezt veszi körbe egy egészen bizarr, disztópikus világ, amelyben a feketékből és fehérekből összeállt gerillacsoport koncepciótlan bombamerényletekkel próbál rendszert dönteni, a szigorú átvilágításon („dupla jenki teszt”) átesett fajvédő fehér férfiak titkos tanácsban, a Karácsonyi Kalandorok Klubjában gyülekeznek, a rendőrség és a hadsereg által közösen felügyelt börtönszerű migránstáborokban pedig óriás ketrecekben labdáznak a gyerekek.
Mindebből a felületes néző számára akár egy Trump-, illetve republikánusellenes vádirat is könnyen és némileg joggal kiolvasható volna, még akkor is, ha a mozi még Trump második hivatalba lépése előtt elkészült. Ennél azonban a Pynchon-alapot meglehetősen szabadon kezelő Anderson sokkal nagyobban gondolkodik. Azzal, hogy szinte mindent és mindenkit eltol a szélsőségesség és az elvekhez való makacs ragaszkodás okozta teljes meghasonulás felé, éppen arra a hétköznapi abszurditásra mutat rá, amit a rengeteg megosztottság okoz. Egyik csata a másik után – egymás által gúzsba kötve, puskaporos hordón ülünk, de fog-e és ha igen, mikor robbanni?
Egyik csata a másik után. Amerikai akcióthriller-krimi-vígjáték, szeptember 25-étől a mozikban
Nyitókép: Mandiner-archív
Ez a mondat a gyerekkori barát Sean Penn szájából hangzik el az Alias Charlie Sheen című dokuban. A Netflixen látható kétrészes alkotás őszinte, de hiányos portré egy jobb sorsra érdemes, mindent elszúró, de igazán semmit nem bánó hollywoodi csodagyerekről.
Sean Pennt nagyon aggasztja az, hogy a két politikus hasonlóan gondolkozik számos fontos geopolitikai kérdésben.
A hollywoodi nagyágyúk és más milliárdosok is mindent megtesznek azért, hogy újra Biden legyen az elnök.
Ugyanakkor tragikusnak tartja, hogy Perry 54 évesen elhunyt.
Nagyon fáj Kijevnek, hogy Magyarország történelmi szerepet kapott.
Magyarország már rég nincs egyedül.
Ceglédi Zoltánnak egyáltalán nem tetszett, hogy két olajfinomítóban is robbanás történt.
