Egyik csata a másik után – egymás által gúzsba kötve, puskaporos hordón ülünk, de fog-e és ha igen, mikor robbanni?
„Micsoda őrült film, te jó Isten! Több akció van az első órájában, mint bármely korábbi alkotásodban. Minden, de tényleg minden elképesztő itt!” – állítólag így lelkendezett Steven Spielberg az Egyik csata a másik után hollywoodi díszbemutatója után a rendező Paul Thomas Andersonnak.
Azt leszámítva, hogy egy ilyen alkalommal nyilván nincs helye a fanyalgásnak, Spielbergnek abban tökéletesen igaza volt, hogy a Thomas Pynchon – Paul Thomas Anderson duó újabb nagy dobása – 2015-ben Pynchon Beépített hiba című regényének adaptációja Oscar-jelölést ért – valóban minden téren elképesztő lett. Értve ez alatt a néhol egészen hipnotikus látványt, Jonny Greenwood csodálatos, feszültséget árasztó zenéjét és a fenomenális alakításokat. A végre a komikus vénáját is megcsillogtató Leonardo DiCaprio és a talán élete szerepében egy hajszálnyival fölé növő, egyszerre karikatúraszerű és nagyon is hús-vér Sean Penn győztes csatalovakként vezetik az amúgy sem érdektelen színészgárdát, benne az ugyancsak nagyszerű Benicio del Torót, aki frottírzoknis-melegítős bölcsként már-már külön mozit érdemelne.
Most viszont itt vannak egy monstre filmben, amelynek éppúgy nehéz behatárolni a műfaját, mint ahogyan nem könnyű néhány mondatban elmesélni a cselekményét sem. A felszínen persze egyszerű a sztori: az egykori forradalmár apa (DiCaprio) menekülni kénytelen a lányával, ám a múlt tizenhat év után Lockjaw ezredes (Penn) képében keményen utánanyúl. „A te mit tennél meg a gyerekedért?” jellegű közkedvelt toposz azonban csak a felszín – vagy egy másik olvasatban, mint az ember mindenkori legfontosabb kérdése, a mély.
Ezt veszi körbe egy egészen bizarr, disztópikus világ, amelyben a feketékből és fehérekből összeállt gerillacsoport koncepciótlan bombamerényletekkel próbál rendszert dönteni, a szigorú átvilágításon („dupla jenki teszt”) átesett fajvédő fehér férfiak titkos tanácsban, a Karácsonyi Kalandorok Klubjában gyülekeznek, a rendőrség és a hadsereg által közösen felügyelt börtönszerű migránstáborokban pedig óriás ketrecekben labdáznak a gyerekek.
Mindebből a felületes néző számára akár egy Trump-, illetve republikánusellenes vádirat is könnyen és némileg joggal kiolvasható volna, még akkor is, ha a mozi még Trump második hivatalba lépése előtt elkészült. Ennél azonban a Pynchon-alapot meglehetősen szabadon kezelő Anderson sokkal nagyobban gondolkodik. Azzal, hogy szinte mindent és mindenkit eltol a szélsőségesség és az elvekhez való makacs ragaszkodás okozta teljes meghasonulás felé, éppen arra a hétköznapi abszurditásra mutat rá, amit a rengeteg megosztottság okoz. Egyik csata a másik után – egymás által gúzsba kötve, puskaporos hordón ülünk, de fog-e és ha igen, mikor robbanni?
Egyik csata a másik után. Amerikai akcióthriller-krimi-vígjáték, szeptember 25-étől a mozikban
Nyitókép: Mandiner-archív
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A kertember néha (gyakran) úgy véli, hogy a tudás a nem tudás. És hogy ez a be- és felismerés akár előnyt is jelenthet az emberré válás rögös útján.
Ez a mondat a gyerekkori barát Sean Penn szájából hangzik el az Alias Charlie Sheen című dokuban. A Netflixen látható kétrészes alkotás őszinte, de hiányos portré egy jobb sorsra érdemes, mindent elszúró, de igazán semmit nem bánó hollywoodi csodagyerekről.
Sean Pennt nagyon aggasztja az, hogy a két politikus hasonlóan gondolkozik számos fontos geopolitikai kérdésben.
A hollywoodi nagyágyúk és más milliárdosok is mindent megtesznek azért, hogy újra Biden legyen az elnök.
Ömlik a pénz a magyar családokhoz. Ígéretek helyett valóság.
Az amerikai alelnök egy rövid ideig visszatért eredeti foglalkozásához.
A miniszterelnök szerint furcsa évet zárunk le hamarosan.