Amikor felcsendült a Himnusz, sosem a bal- vagy a jobboldali magyarokért dobbant meg a szívünk, hanem az összes magyarért – Kemény Dénes a Mandinernek

Hogyan telt a nyár a Balatonon? 
Mindig jól telik. Fenyvesen van nyaralónk, és itt is, akárcsak otthon, Leányfalun, tartom a szokásos ritmusát az életemnek. Kora reggel például kimegyek a határba a kutyákkal. Összeszokott csapat vagyunk, de azért figyelni kell, mert ha bekapcsol az ösztön, van, hogy hirtelen lelépnek egy fácán vagy nyúl után. Ilyenkor várok türelmesen; a fácán elrepül, a nyúl elszalad, a kutya meg előbb-utóbb úgyis visszajön. 

Milyen kutyái vannak? 
Két vadászkutya. Egy angol springer spániel és egy drótszőrű magyar vizsla, gyönyörű mindkettő. Nem is bírom ki, hogy időnként ne rakjak ki róluk fotókat a Facebookra. 

Mindenhova viszi őket magával? 
Nagyrészt. Ha a feleségemmel egyszerre kell elutaznunk, akkor mindig ugyanabba a szuper panzióba visszük őket, Lázár Viliék mellé, Domonyba. Amúgy meg igen, nyáron végig velünk vannak Fenyvesen. Viszem őket fürdeni is a Balatonba, van egy partközeli, sekély vizű, nagyjából nyolcvanméteres sáv, azt különösen szeretik, rohangálnak fel-alá, bohóckodnak, szedik a kagylókat, játszanak a többi kutyával. Ilyenkor azért éber vagyok, mert egy pillanat alatt kitörhet a veszekedés. Pláne a kanok méregetik előszeretettel egymást. Az én két kutyám is az, a természet rendje szerint alapvetően a szukák társaságát keresik. 

Vadászként hogy látja, a természet rendje az erdőben is öröknek látszik? 
Egyelőre igen. Ezt nem lehet csak úgy megváltoztatni. Ahogyan az emberi társadalom alaptörvényeit sem; 

Ezt hogy érti? 
Úgy, hogy modern kor ide vagy oda, nem sokat változtunk. Sajnos vagy szerencsére, megítélés kérdése. Persze az idők során civilizáltabbak és kulturáltabbak lettünk, de ez csak egy máz, amely hamar leolvad rólunk. Az erdőben ugyanazokat a folyamatokat látom, mint amik az ember működését is irányítják, hiába próbálunk velük annyira szembemenni. Mondok egy szemléletes példát. A szarvastehén mindig a környezetében lévő legnagyobb, legerősebb bikát választja ki. Az ok egyszerű: olyan utódot szeretne magának, amelyik nagyobb valószínűséggel áll meg a saját lábán. 

Ez hogyan vonatkoztatható az emberre? 
Mondjuk úgy, hogy nem tartom feltétlenül elítélendőnek, ha egy hölgy az erőt, a biztonságot, az anyagi stabilitást keresi egy férfiban, öntudatlanul is a leendő gyerekei biztonságát szem előtt tartva. Nem azt mondom persze, hogy ez az egyetlen járható út, vagy hogy ne lehetne valaki boldog teljesen más szempontok alapján választva partnert. Vagy akár nem választva. Én semminek nem vagyok ellene, csak ne hirdessék óriásplakátokon, hogy a férfiakra nincs többé szükség, elég a barátság extrákkal, aztán a gyerekek felnevelődnek valahogy. Férfiakra, apákra pont ugyanannyira szükség van, mint amennyire nőkre, anyákra – együtt alkotunk egészet. Mondom, az őskorhoz képest nem változtunk akkorát, mint ahogyan azt hinni szeretnénk. Lehet több információnk a világról, lehetünk tanultabbak, okosabbak, civilizáltabbak, járhatunk többet pszichológushoz, 

Ezt nemcsak magánemberként tapasztalom, de sportolóként és edzőként is mindig bebizonyosodott. 

Akkor ez lehet a sokat kutatott Kemény-módszer egyik titka? Vissza az ember igazi természetéhez? 
Inkább úgy mondom, hogy szövetségi kapitány koromban a rendszeremben mindenkinek helye és szerepe volt a játékosoktól a stáb tagjaiig, de a végén egyedül én döntöttem – ebből soha semmilyen körülmények között nem engedtem. Nem azért, mert Kemény Dénesnek hívnak, hanem azért, mert én voltam az edző, akinek a végén a jóért és a rosszért is egy személyben kellett felelnie, adott esetben el kellett vinnie a balhét. Ilyen értelemben a pszichológus is engem segített a meglátásaival. Ha akartak hozzá menni a fiúk, mentek, ha nem, nem, ezt rájuk hagytam. De évente egyszer mindenkivel elbeszélgetett az uszodán kívül egy órát. Aztán referált. Nyilván nem a magánügyekről, mert azok nem tartoztak rám, hanem azokról a meglátásairól, amelyek a csapat egésze szempontjából fontosak voltak. Kétszer egy évben szociometriás felméréseket is végzett, hogy tudjam, van-e a keretben három-négy olyan vezér játékosom, a vezérbikák, akik velem egyeztetve példát mutatnak. S ami még ennél is fontosabb volt, és fő elvként alkalmaztam minden személyi döntésemben: akit a többség emberként valamiért nem tudott elfogadni, vagy akinek az egyéni teljesítménye fontosabb volt, mint a csapatérdek, az lehetett bármilyen tehetséges, nem kerülhetett be a válogatottba. 

Ha már vezérbikák, azért nem lehetett könnyű dolog ennyi erőtől és öntudattól duzzadó fiatal férfi között hosszú ideig rendet tartani. 

Kezdetben te vagy a Jóisten, aztán minden szavad mérlegre tevődik és megkérdőjeleződik, és el kell telnie jó sok időnek, mikor már nemcsak a segítséged kell, hanem a tanácsaid is. Alig várom, hogy mind a három fiam elérje azt a kort, hogy újból normálisan beszélgetni tudjunk, és legalább a véleményem érdekes legyen nekik. 

A szakma azért elfogadja egy háromszoros olimpiai bajnok edző véleményét vagy tanácsait? 
Hol így, hol úgy. Tizenkét évig voltam a Nemzetközi Úszószövetség edzőbizottságának tagja, alelnöke, elnöke, és sokszor tapasztaltam, hogy a javaslataimra először legyintettek, majd kis idő múlva saját ötletként előadva megvalósították őket. De soha nem csináltam ebből presztízskérdést, mert a lényeg a végeredmény volt, nem az, hogy engem éljenezzen mindenki; voltam korábban éljenezve eleget, hogy e tekintetben ne legyen hiányérzetem. 

Ebből a szempontból melyik volt a nehezebb, érzelmileg megterhelőbb: a válogatottat irányítani vagy a Fina-tagokat győzködni? 
Nyilvánvalóan az előbbi, meg az sokkal jobban is érdekelt. Egy válogatottban, pláne egy olyan állandó reflektorfényben lévő sportágnál, mint nálunk a vízilabda, 

Nem véletlen nem azt mondtam, hogy az országért, hiszen a magyarság esetében ez nem fedné a lényeget. Elmesélek egy jellemző történetet. 2008-ban Pekingben játszottuk az olimpiai döntőt az USA ellen, vasárnap, közép-­európai idő szerint reggel tíz órakor. Megnyertük a mérkőzést, este pedig kaptam egy fotót Csehétfalváról. Ez egy kis település Hargita megyében, ahol a lakosság ebben az időben jellemzően nem a televízió előtt ül, hanem a templomban. Mivel a mise kihagyásáról szó sem lehetett, de a döntőt sem akarták elszalasztani, miközben a pap celebrált, a ministránsfiú ki-be rohangált, és a zsoltártáblán rakosgatta az állást. A fotó a 14-10-es végeredményt mutatta, és bár nem vagyok különösebben nosztalgiázós típus, ha erre a képre gondolok, mindig elérzékenyülök kicsit. 

Hogyan lehetett ezt a felelősséget elbírni? 
Úgy, hogy sokáig szerencsére nem is tudtunk róla, mit cipelünk a hátunkon. Az ember saját magáért sem biztos, hogy nyerni tud, tizenötmillió ember öröméért meg pláne nem – ez túl nagy teher. Ennélfogva én mindig azt a taktikát követtem – ha úgy tetszik, ez a másik titok –, hogy a végcél ugyan egyértelmű volt, az építkezéssel szisztematikusan, meccsről meccsre haladtunk. Utólag persze nagyon jó volt, amikor már a nyugdíjas nénitől a babakocsit toló anyukáig mindenki megállított és vállon veregetett az utcán, de tudatosan kerültem, hogy a mérkőzések előtt a nemzet iránti kötelesség súlya akár rám, akár a fiúkra nehezedjen. Edzőként amúgy sem tehetsz ilyenkor már semmit, hiszen nem te lövöd a gólokat. Maximum abban bízhatsz, hogy a felkészülés és a kiválasztás során tényleg a lehető legjobb döntéseket hoztad meg. 

Valószínűleg mindenki így hiszi, 2008 óta valahogy mégsem sikerül visszakapaszkodni az olimpiai dobogó tetejére. A legutóbbi világbajnokság ígéretes képet mutatott Los Angelesre, ám a torna végére a női és a férfiválogatottnak is elfogyott az ereje, mindkét esetben ezüst lett a vége. Mi lehet ennek az oka? 
Előbb visszautalnék a párizsi olimpiára. Szerintem akkor a férfitornán a legjobb négy között a miénk volt a legjobb csapat, a horvátok, az amerikaiak és a szerbek is gyengébbek voltak nálunk. Mégis negyedikek lettünk. Hogy az üzlet nyelvén fogalmazzak: nem elég a jó termék, el is kell tudni adni. 

A mostani világbajnokságon is ez volt a baj? A végére nem maradt elég önbizalmunk? 
Maradjunk annyiban, hogy az elődöntők után mind a két csapat esetében úgy éreztem, meg is mondtam a feleségemnek, hogy a döntőt valószínűleg nem nyerjük meg. 

Pedig a lányok ott például kifejezetten tankönyvi, már-már tökéletes vízilabdát játszottak. 
Amikor megláttam az elődöntő után a lányok ünneplős csapatfotóját, finoman szólva nem támadt jó előérzetem. Egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy a végén a görögök bírták jobban a gyűrődést, nagyon nehéz jól kezelni egy fantasztikus meccs után egy küzdelmes döntőt, remélem, tanulnak belőle. A fiúknál picit más volt a helyzet, tőlük óriási eredmény volt a döntőbe jutás, négy-öt hasonló csapatot előztek meg, mert most ezen a vébén a spanyolok a mezőny fölött voltak. Nagyon bízom Varga Zsoltban, az általa irányított, a tervek szerint Los Angelesben a csúcsra érő építkezésben. 

Örülni viszont mindig csak vacsoráig szabad? 
Éppen a jól sikerült meccsek kezeléséhez vezettük be a „vacsoráig örülünk” jelszót, hogy újra meglegyen bennünk a kellő tűz. Kiss Gergő szokta azt a történetet felidézni Sydney-vel kapcsolatban, hogy amikor a döntőt megnyertük, megkérdezte tőlem: „Mester, vacsoráig örülünk?”, én meg azt válaszoltam, hogy azért ez mégis olimpiai bajnoki cím, szóval kivételesen lehet karácsonyig. De az tény, hogy soha nem szerettem előre inni a medve bőrére. Még egy pekingi sztori. Az elődöntőn egy eszméletlenül nagy meccsen megvertük Montenegrót úgy, hogy 6-3-as hátrányból jöttünk vissza, és sokáig nyitott volt a meccs. A srácok kimásztak a vízből, a lelátóról meg zúgott a „gyertek ide!”. Összenéztünk, megráztam a fejem, udvariasan odaintegettünk a szurkolóknak, és villámgyorsan levonultunk. Mert két napra rá még akadt egy nagyon fontos dolgunk. 

Vagyis minden mindennel összefügg. 
A jó edző – szakember, vezető, politikus – mátrixban gondolkodik, folyamatosan analizál és szintetizál egyszerre. Ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mi legyen a soron következő lépés az áhított cél irányában, mindent alaposan, részleteiben végig kell néznie és gondolnia. Kívülről apróságnak látszó dolgok is rengeteget számíthatnak akkor, amikor nüanszokon múlhat a siker. Például Sydney-ben a döntő előtt odaszólt nekünk a faluba a szponzor Adidas képviselője, hogy mivel már biztosan dobogón fog állni a csapat, a kék helyett a bordó melegítőt vigyük. Én meg úgy döntöttem, hogy nem. Nem okoskodásból vagy lázadásból, vagy mert – ahogy szokták mondani rólam – túlzottan önjáró vagyok, hanem mert nem akartam még ilyen apróságokkal sem kizökkenteni a fiúkat, akik az első meccs óta a kék tréningben vonultak fel. Szerencsére nem lett belőle balhé, mert az Adidas-marketinges Császári Attilával együtt nőttünk fel a BVSC-uszodában. Ő úszó volt, én ugye vízilabdás, néha együtt úsztunk versenyeken a váltóban. 

Ha sport, akkor a kezdetektől csak a vizesek jöhettek szóba? 
Nem feltétlenül. Szeretem a teniszt, amatőrként játszottam is a póló mellett fiatalkoromban. És a sít. Síelőként van egy vidéki bajnoki bronzérmem is óriás-műlesiklásban. 

Ezt hogyan sikerült a medencéből összehoznia? 
A síválogatott tagjai a barátaim voltak, amikor nem volt hétvégén meccsünk, sokat jártam fel velük a Kékesre. Addig csúszkáltam mellettük, amíg el nem kezdtek tanítgatni, és amatőrként egész jó szintig jutottam. Egyszer csak megkérdezték, miért nem nevezek be versenyre. Én meg: tényleg, miért is ne? Mivel nulla korábbi eredményem volt, 82-es rajtszámmal, az utolsók között startoltam, körülöttem feleakkora gyerekek. A haverjaim már régen megebédeltek, majd visszajöttek röhögni rajtam, ahogyan a már földig lesíelt pályán becammogok a célba. De nem ment el a kedvem: nem sokkal később elindultam csapatban a vidékbajnokságon Bánkúton két korábbi profi síelővel a Törökszentmiklós SE színeiben, ami kicsit abszurd, hiszen a város az Alföldön van. Harmadikok lettünk, innen a bronz, ma is büszkén őrzöm a pólós érmek és kupák mellett. 

Úgy látszik, ez az örök kísérletező kedv családi vonás, hiszen „Fecsó bácsi” is focistaként meg bokszolóként kezdte. 
Igen. Apám Angyalföldön nőtt fel, ahol minden fiú vagy a bőrt rúgta, vagy a zsákot püfölte. A bokszot egyébként nagyon szerette, Papp Lacival egy klubba jártak. Hogy miként került az uszodába, azt nem tudom, de tény, hogy egy életre ott ragadt. Előbb az úszással próbálkozott, az elképesztő robbanékonysága és az iszonyatosan gyors reflexei miatt sprinterként ígéretesnek is tartották, ám ő a foci miatt mindenáron labdázni akart. Így dőlt el, hogy inkább vízilabdás lesz, méghozzá kapus, mert ott éppen ezek a tulajdonságok számítanak, kevésbé az állóképesség. A szárazföldön, a mindennapokban annál kitartóbb és állhatatosabb volt. Sokszor elmondtam már, de mindig szívesen beszélek róla, hogy apámtól kaptam mindent. Anyámmal való válásuk után, hároméves koromtól egyedül nevelt, később újranősült, utána már hárman lettünk. Legfőképp példával nevelt, de vannak klasszikus mondásai, amiket nemcsak a tanítványai emlegetnek sűrűn, hanem én is szinte mindennap. 

Felidézne egyet? 
„Félig berúgni kidobott pénz” – ez fedi le talán a legjobban a személyisége lényegét. Nyilván nem szó szerint kell venni, hanem úgy, hogy csinálj bármit, törekedj rá, hogy a lehetőség szerint a legjobban, a leg­magasabb színvonalon végezd. És nemcsak mondta ezeket, így is élt. Ha tőle nem ez az útravalóm, messze nem biztos, hogy lettek volna sikereim. A természet szeretetét, még az egyetemi diplomámat is neki köszönhetem, ez volt a családi példa. 

Apaként sikerült a nyomába érnie? 
Erről a fiaimat kellene megkérdezni, de talán nem vallottam szégyent. Eddig egész tisztességes embernek látszanak. 

A vízilabdához van közük? 
A legidősebb, Kristóf sokáig edzősködött OB I.-ben, de van gazdasági diplomája is, most válaszút előtt áll. A középső, Viktor pszichológiából doktorál éppen, ő kisebb korában négy évig lejárt Faragó Tamáshoz edzésre azzal a feltétellel, hogy nem kell meccset játszania, cserébe heti ötször jót beszélgettek Tamással a dinoszauruszokról. A legkisebb, Márk az USA-ban járt általános iskolába, ott kezdett pólózni, elég ügyesnek tartották, ráadásul balkezes. De miután hazakerült, a sokkal intenzívebb és a magyar hagyományokhoz hűen inkább úszás-, mint játékalapú edzésekhez már nem annyira fűlt a foga. Előbb teniszezett egy ideig, később meg komolyan ráment a lövészetre, szárnyas korongban junior-Eb-aranya és -ezüstje, trapban korosztályos magyar bajnoki címe van. Most érettségizett, Gödöllőre, az agrárra készül. 

Vadásznak is? 
A nagy meg a kicsi igen. Közösen sajnos keveset tudunk kimenni, annyira eltér az időbeosztásunk. 

Ön például mit csinál, amikor nem Balaton­fenyvesen van? 
Várom, hogy újra jöhessek, mert ez nagyon jó hely. Semmi rongyrázás, mindenki köszön mindenkinek, beszélgetünk az utcán, még a kikötőnk is szerény, jó kis strandkajákkal. Amúgy meg mindig van valami dolgom. Régóta tanítok a Testnevelési Egyetemen, a vízilabdaedzői szak, hála Istennek, elég kelendő, és egyre több a lány. Sokan hívnak motivációs tréningeket, előadásokat tartani, ezt is szeretem, mert a sporton keresztül mindenről lehet beszélni. 

Hogy látja, milyen állapotban vagyunk? 
Szoktam mondani, hogy elég nagy baj, ha ennyien engem akarnak, pláne mert amit mondok, azért nem annyira sztratoszférikus, inkább kifejezetten pragmatikus gondolatokból tevődik össze. Rengeteg helyen problémaként érzékelem a már említett analízis-szintézis egyensúly hiányát, és hogy a vezetők jó része pótolhatatlannak hiszi magát. 

mindenkinek mindig meg kellett küzdenie a válogatottban a helyéért vagy az újabb bekerülésért. 

Vagyis nincs pótolhatatlan ember? 
Ahogy egy amerikai mondás tartja, tele van velük a temető. De olyan értelemben létezik, mint amilyen például Benedek Tibi volt, aki nemcsak a játékintelligenciájával, a személyiségével is messze kitűnt. Hasonló lesz újra, de olyan, amilyen ő volt, biztosan nem. A hozzá fogható játékosok adott esetben szolgálhatnak a mérleg nyelvéül, az új érában a férfiaknál említhetném például Manhercz Krisztiánt, de ahogy korábban is mondtam, a végeredményre összességében sokkal nagyobb ráhatással van egy csapat kohéziója, illetve a csapat és a főnök jó viszonya. Amit csak nyílt, egyenes kommunikációval lehet hosszú távon fenntartani. 

Széthúzás helyett összefogás – ez az üzenet? 
Nem üzenek én semmit senkinek. Ahogy nem álltam soha egyetlen párt mellé sem – hívtak nemegyszer, köszönettel és tisztelettel visszautasítottam. Mert jobban szerettem, ha négyezren ültek a lelátón és nem kétezren, akik az én szavaim vagy kiállásom miatt esetlegesen elpártoltak volna tőlünk. Amikor a dobogó tetejére léptünk, és felcsendült a Himnusz, 

éljen bárhol a világban. Szoktam beszélgetni ilyen-olyan rendezvényeken politikusokkal, de szigorúan csak a sportról. A szavazófülke meg szerintem olyan, mint a hálószoba, csak nem ajtóval, hanem függönnyel – van, akit nem zavar, ha belátnak, én mindig be szoktam húzni magam után.

Nyitókép: Földházi Árpád