„Több ezer éve otthon vagyok e tájban” – Mészöly Miklós világáról

Pontosan emlékszem, mikor jártam életemben először Szekszárdon: 2013. január 19-én. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert arra a napra esik Mészöly Miklós születésnapja, és 2005 óta ezen a napon adják át a városban a Mészöly Miklós­-díjat. Abban az évben én voltam a díjazott. Ez a díj a legkedvesebb számomra az irodalmi díjaim közül, az alábbiakban majd igyekszem írni valamit arról, hogy miért. Persze az sem igaz, hogy 2013 januárjában jártam először Szekszárdon, mert előtte egyszer már voltam valamikor a kilencvenes évek végén. Egy barátommal bicikliztünk Somogyban és Tolnában, hetekig barangoltunk mindenfelé, így keveredtünk Szekszárdra is, ahol egy ismerős szállást adott egy éjszakára a szülei présházában. Kékfrankost ittunk, szalonnát sütöttünk a kertben éjszaka, hajnalig beszélgettünk, fogalmam sincs már, hogy miről. Akkor már olvastam ezt-azt Mészölytől, a Hamisregény című könyvét biztosan. Az volt az első, amit olvastam tőle. A címéből következően ez nem igazi regény, hanem novellák és elbeszélések laza szövedéke. Ez volt tehát az ősélmény, ez az éjszakai kékfrankosozás és szalonnasütés valahol a szekszárdi szőlőhegyek valamelyikén, de akkor még nem állt össze bennem igazán, hogy hol is vagyok.

Azóta majdnem húsz év telt el, és ma sem mondanám, hogy a kép igazán összeállt volna. Töredékek vannak, emlékek, benyomások. Azon a januári napon 2013-ban ömlött a hó, igazi tél volt, majdnem lekéstem a díjátadóról. Előző évben megjelent egy prózakötetem, arra kaptam a díjat. Nagy megtiszteltetés volt, mert bár soha nem voltak mestereim az irodalomban, Mészölyre valahogy mesterként tekintettem. Csak rá, senki másra. A következő években aztán gyakran vissza­jártam a városba. Tíz éven át létezett ugyanis Szekszárdi magasiskola néven egy írótábor, ahová rendszeresen meghívtak a szervezők. Hol fel­olvasni, hol kurzusokat tartani, hol zenélni, hol csak úgy ott lenni. Ezeknek az írótáboroknak a korai időkben volt egy állandó programpontjuk: a Mészöly-tanya felkeresése. Nem a szó klasszikus, alföldi értelmében vett tanyáról van szó, errefelé a présházakat hívják tanyának. Mészöly Miklós családjának több ilyen tanyája volt a Szekszárd fölötti szőlőkben, az egyik a Porkoláb-­völgyben állt. Ebbe a tanyába járt ki az író rendszeresen az 1960-as években. Tavasztól őszig dolgozott itt. E présházban írta többek között Az atléta halála című regényét és a Saulust is. 

„Porkoláb-völgy. Mindenkorra vége, de néhány év megismételhetetlen teljessége volt. 

– írja egy naplóbejegyzésében. Még láttam a tanya romjait a 2010-es évek közepén. Akkor már megszületett az elképzelés, hogy valahogy meg kellene menteni, de a dolog olyan sokáig húzódott, hogy közben a romok is összerogytak, az épület menthetetlenné vált. Teltek az évek, néha hallottam valamit arról, hogy a megsemmisült tanya helyén majd épül valami, de már nem nagyon hittem benne. Amit nem jól tettem, mert a lelkes és kitartó „helyi erők” munkájának gyümölcse mégis beérett. A helyi erőkről szólva feltétlenül meg kell említeni a tavaly elhunyt Dicső Zsolt költőt, Liebhauser János könyvtárigazgatót, Ódor Jánost, a Wo­sinsky Mór Múzeum igazgatóját, Jankovics Zoltánt, a szekszárdi Pad folyóirat alapító-szerkesztőjét és Lovas Csilla irodalomtörténészt, a Mészöly Miklós-emlékház vezetőjét. 

Az idei nyár első komolyabb hőhullámának egyik délutánján utóbbi árnyas verandáján ülünk Lovas Csillával. Ebbe a házba mindig jó betérni. Hamisítatlan szekszárdi csend van a kertben, a ház fölött fecskék cikáznak. A szomszédban Babits Mihály szülőházának még sűrűbb csend- je. Az emlékház létrejöttének körülményeiről szólva Csilla elmondja, hogy Mészöly hagyatékának helyet keresve került képbe ez a régi ház, amely akkoriban üresen állt. Az íróhoz semmi köze, nem itt született és élt, hanem a főtér egyik impozáns épületében. Azért vált érdekessé, mert Babits Mihály szülőházának szomszédjában áll. Az volt az elképzelés, hogy egy „irodalmi utca” jöhet létre így a két szomszédos épülettel. Az író özvegye, a saját jogán is elismert Polcz Alaine író-­pszichológus azt szerette volna, hogy férje hagyatékának egy része Szekszárdon találjon otthonra. Városmajor utcai lakásukból sok minden került át az emlék­házba, így Mészöly dolgozószobájának teljes berendezése is a könyveivel, az íróasztalával, az ősrégi laptopjával együtt. A hagyaték egy részét, a kéziratokat, a levelezést a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozza, de az emlékház őrzi például az író műhelynaplóinak kéz- és gépiratait. A múzeum 2005. január 19-én, Mészöly születés­napján nyílt meg. Állandó kiállítása mellett rendszeresen helyet ad rendezvényeknek, többek között a Mészöly Miklós-díjjal elismertekkel való beszélgetéseknek is. A már említett díjat 2004-ben alapította a Mészöly Miklós Egyesület, és olyan írók kapták meg eddig, mint Darvasi László, Zalán Tibor, Baka István, Cserna-Szabó András vagy Szkárosi Endre. A díjjal járó pénzjutalom felét Szekszárd önkormányzata állja. 

Kérdezem Csillától, hogy milyennek látja ma a „Mészöly-kultuszt”, a helybelieknek fontos-e ez. A már sokadszorra szóba kerülő helyi erők nélkül ez a kultusz nem létezhetne, mondja, ők vitték a vállukon egy évtizeden át az írótábort is, amely most megszűnni látszik ugyan, valamilyen formában mégis folytatódik majd. Ennek a folytonosságnak az egyik centruma reményeik szerint az öt évvel ezelőtt átadott Mészöly-tanya lesz, amely az eredeti présház helyének közvetlen közelében épült. Ma egy kis kiállításnak ad otthont, és rendezvényhelyszínként működik, s az a terv, hogy a jövőben alkotóházként funkcionáljon. A ház a Porkoláb-völgyben áll, ahonnan csodás kilátás nyílik a szőlőkre, a messze elnyúló dombvonulatokra és a Duna menti ártéri erdőkre. Ideális helyszín tehát az alkotásra, a merengésre, ezt magam is tanúsíthatom. 

Adódik a kérdés, hogy Lovas Csilla miként került kapcsolatba Mészöly Miklós írásaival. Számára a Megbocsátás című kisregény volt a belépő még egyetemista korában, ez „ütött be” annyira, hogy aztán hosszú évtizedeken át az életmű közvetlen közelében maradjon. Mészöly „pannon prózája” tényleg képes magába szippantani az arra érzékeny olvasót, Csilla pedig szekszárdiként a helyi vonatkozásait is kutatni kezdte. Ez a pannon próza már-már mitológiai térbe emel át számos szekszárdi helyszínt és alakot. Egy elsüllyedt, ma már csak nyomokban létező világot mutat fel, hasonlóan a város másik nagy szülöttjének, Babits Mihálynak a Halálfiai című regényéhez, amelyben szintén bőven akadnak hasonló motívumok. A Mészöly műveiben fellelhető helytörténeti szálak bogozgatása Csilla egyik kutatási területe a sok közül. Ahogy találóan mondja, a Térkép Aliscáról (ez a település római neve) című elbeszélése például olyan, mint egy útikönyv a városról, de az alapján ma mégis eltévednénk Szekszárdon, mert a helyszínek egyrészt már nem léteznek, másrészt „meg vannak emelve”, nem egészen olyanok, mint a valóságban. Így vált Mészöly Szekszárdja az örökkévalóság és az irodalom részévé. A Jelenkor Kiadó életmű­sorozata, a Mészölyről néhány éve megjelent vaskos monográfia, Szolláth Dávid irodalomtörténész munkája igyekszik a felszínen tartani az író emlékét, de Csilla szerint Mészöly ezzel együtt sem lesz soha népszerű, sokak által kedvelt szerző. Sűrű, feszes írói nyelve erre nem teszi alkalmassá. 

A család anyai ágán öröklődő présház ma is áll még a város fölötti dombok egyikén, egy elvadult kert mélyén, de nem látogatható. Ebben a présházban is dolgozott Mészöly, de a bonyolult tulajdoni viszonyok miatt nem nagyon van esély arra, hogy megnyíljon a közönség előtt. Szekszárd a szőlőhegyek felé terjeszkedik, a présház közvetlen közelében ma már lakóházak állnak. 

Elbúcsúzunk Csillától, és a fotós kollégával a Mészöly-tanya felé vesszük az irányt. Az odavezető meredek mélyút – ahogy errefelé nevezik: szurdik – tövében bukkan a felszínre a Remete-­csurgónak nevezett forrás vize. Aki gyalog érkezik ide, mindenképp töltse fel itt a kulacsát, mert a dombok gerincén nem nagyon fog vizet találni. Odafent csend, amit csak ritkán tör meg egy-egy fűrész vagy permetezőgép zaja. Jó néhány egykori présházat újítottak fel a környéken, itt-ott méretes családi házak is látszanak a fák között. Az utóbbi években sokan felköltöztek a szőlőhegyekbe, amit mélyen megértek. 

Álldogálunk a tanya teraszán, az akácosban rozsdafarkúak és rigók zajonganak, de ettől csak áthatóbb lesz a csend. 

Amit Mészöly Miklós a maga utánozhatatlan, enigmatikus tömörségével így fogalmazott meg: „Szekszárdnak ez a nagyon lágy, mediterrán, provence-i hangulatokat árasztó dombvidéke szurdikjaival, présházaival, szőlőivel, egyebeivel elementárisan azt az érzést hozza föl belőlem, hogy több ezer éve otthon vagyok e tájban, és már semmivel, abszolút semmivel nem tud meglepni. Ez nagyon megnyugtató.”

Nyitókép: Földházi Árpád

***