Magyar élet, magyar ének – egy daloskönyvről és a Kárpátiáról

Eredetileg nem a Magyar élet – magyar ének című daloskönyvről akartam volna írni. Ez az a könyv, amit a nyolcadikos diákoknak szánt a kormány az idei ballagásra. Elolvastam róla néhány kritikát, mind lehúzta. Illetve egy olyat is olvastam, ami nem, az viszont olyan volt, mintha egy diáklapba szánták volna eredetileg. Olyan felállást nem is nagyon lehetne elképzelni, amiben ezt a könyvet nem húzzák le a piacvezető portálok. Olyan könyvet valószínűleg nem tud kiadni a kormány. Vagyis a Kulturális és Innovációs Minisztérium. Azt nem állítom, hogy elolvastam a könyvet, de volt a kezemben, átpörgettem. Igaz, ez nem is olvasásra szánt könyv, hanem éneklésre. 

„E kis gyűjteménnyel nemzedékek dalkincseiből nyújtunk át számotokra gondosan válogatott gyöngyszemeket – ha összejöttök és énekszóval szeretnétek mesélni egymásnak a közösség felemelő erejéről, a világról, érzéseitekről, legyen miből meríteni” – írja a könyv előszavában Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős miniszter. 

Mondom, eredetileg nem erről a könyvről akartam volna írni, hanem Végh Attila nemrég megjelent A belső őserdő című remek könyvéről, de attól tartok, kicsit most mégis beleragadok ebbe a dologba. A lehúzó kritikák elsősorban azt kérték számon, hogy miért szerepelnek ilyen hangsúlyosan a könyvben a Kárpátia dalai. Miközben a Kárpátia, ugye, egy szélsőjobbos, homofób zenekar. Én nem vagyok a Kárpátia rajongója, nem ismerem az életművüket, de erről elég ennyi, nem kell ezt túlragozni. Zenei ízlésről amúgy sem érdemes vitát nyitni, annak soha nem lesz vége. Szóval van ez a közmegegyezés a piacvezető portálokon arra nézvést, hogy a Kárpátia rasszista, kirekesztő, homofób meg mittudomén még, hogy milyen zenekar, és ebből következik az, hogy egy ilyen zenekart ilyen látványosan propagálni egy efféle könyvben vállalhatatlan. 

Szerintem egyrészt nem ez a fő probléma ezzel a könyvvel, másrészt nem hiszem, hogy a ballagó diákok elsöprő többsége ismerné egyáltalán a Kárpátiát. A tizennégy körüli gyerekek nem Kárpátiát hallgatnak, hanem Pogány Indulót, Beton.Hofit, Azahriah-t, Manuelt meg mindenféle olyan előadókat, akikről életemben nem hallottam. A gyerekeim nagyjából ennek a korosztálynak a tagjai, valamelyest rálátok a zenei ízlésükre. Az ő ízlésük nem egészen egyezik a fenti névsorral (bár átfedések vannak azért), de hogy se Beatricét, se Kárpátiát nem hallgattak soha, az egészen biztos. Quimbyt talán igen. Ákos Ilyenek voltunk című slágere a ballagások rendszeres hangulati eleme, ezt nyilván jóval többen ismerik. 

Mélyen megértem ezt a vágyképet, én is szeretném, ha a mai tizenévesek népdalokat és évtizedekkel ezelőtti slágereket énekelnének a tábortűz mellett, gitárkísérettel. Az évtizedekkel ezelőtti slágerekhez nem ragaszkodom, inkább a népdalokra szavaznék. A magyar népdalkincs legalább részleges ismerete nagyon is jót tenne ezeknek a nemzedékeknek. De a népdalok szeretetét és ismeretét nem egy ilyen könyv hozza el a számukra, ez egészen biztos. Azt leginkább az hozhatná meg, ha az általános iskolában behatóan foglalkoznának a magyar kulturális hagyománnyal. De nem foglalkoznak vele behatóan. Mindenféle szirszarral foglalkoznak behatóan, de ezzel nem. Népdalok éneklése ezen generációk számára ciki, ez a szomorú helyzet. Drogos, a nőket tárgyként kezelő, sportkocsikkal és ékszerekkel menőző rapperek számait kívülről fújják tömegesen, de ha népdalt hallanak, hülye vihogásban törnek ki. Ez van, nem érdemes szépíteni. Hogy miként jutottunk idáig, az most messzire vezetne. Ha rövidre zárnám, annyit mondanék csak, hogy kulturális globalizmus. 

 A világnak abban a kevés zugában, ahová mindez nem hatolt be és nem tarolt le mindent, úgynevezett diktatúrák működnek, amelyek mindezt vallási vagy egyéb hatalomtechnikai okokól megakadályozták, amennyire tudták. De ugye nem szeretnénk diktatúrában élni? – teszem fel a költői kérdést azoknak, akik mostanában előszeretettel diktatúráznak. Máris hallom a választ, hogy nem, és ezzel a kérdést lezártnak is tekintem. Nem élünk diktatúrában, és ennek súlyos ára van. A szabadon áradó kulturális globalizmus az ára, többek között. Az, hogy a rendszerváltozás óta Magyarország is a kulturális globalizmus felvonulási terepévé változott, tény. Ezzel viszont az járt, hogy a hagyományos magyar kultúra (amit már az ezt megelőző szocialistának nevezett izé is erőteljesen pusztított) az ebek harmincadjára került. Az nem vigasztal senkit, hogy a nyugati civilizációban mindenütt ugyanez a helyzet. A mindenkori magyarországi jobboldali kormányoknak akkor sem lett volna igazán esélye ellene tartani ennek a folyamatnak, ha minden erejüket latba vetették volna ezért. 

Messzire kavarodtam az énekeskönyvtől, de talán csak látszólag. Ez az énekeskönyv erősen anakronisztikus kiadvány, egy olyan feltételezésre épül, aminek sajnos nincs valóságalapja. Mondhatnám úgy is, hogy köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mert azt nem állítom, hogy ne léteznének Magyarországon olyan tizennégy év körüli gyerekek, akik szeretnek népdalokat énekelni, de hogy nagyon kevesen vannak, az biztos. Százból kettő ilyen gyerek biztosan akad. 

Azt viszont állítom, hogy a fennmaradó kilencvennyolc soha életében nem fog belelapozni ebbe a könyvbe, talán már haza se vitte az iskolából, vagy ha mégis, akkor jó esetben az otthoni szelektív hulladékgyűjtőben fogja végezni. (Olyat is hallottam, hogy néhány iskolában már a tanárok se akarták kiosztani.) Nagyon rosszul hangzik mindez, tudom, de nem szeretnék mellébeszélni. A piacvezető portálok e könyvvel kapcsolatos fanyalgásait úgy osztom, hogy mégsem osztom. Ez kvantumállapot, nem vitás. Mert nem azzal van itt a baj, hogy kiosztottak egy jobbára népdalokat tartalmazó énekeskönyvet a ballagó diákoknak, hanem sokkal inkább azzal a világgal, amelybe ez a könyv érkezett. 

Nyitókép forrása: Hankó Balázs Facebook-oldala