Próbálom a gyerekeimnek elmondani, életünkben először Ukrajnát látva: milyen szerencsések, hogy e határvonal innenső oldalára születtek

A Tisza középvonala errefelé egyben az EU és a NATO határvonala is, globális geopolitikai tömböké, ami világokat,  egyéni és nemzeti életlehetőségeket, kilátásokat választ el egymástól.

amelynek a messzi túlvégén, innen olyan brüsszelnyi távolságban ugyanebben a pillanatban egy elviselhetetlen, értelmetlen, igazságtalan, hiábavaló 21. századi európai háborúban még mindig orosz és ukrán katonák – köztük a szemben lévő falvakból származó kárpátaljaiak, magyarok – harcolnak egymással, ölik egymást talpalatnyi szántóföldekért, faluvégekért, útkereszteződésekért, kremlbeli örök szuperhatalmi ambí­ciókért, soha meg nem talált megfelelő határvonalakért.

életünkben először Ukrajnát látva (szégyenszemre nem jártam még Kárpátalján): milyen szerencsések, hogy e határvonal innenső oldalára születtek, hogy az ő és a mi életünk is egész eddig szabadságban, bőségben és békében, szabadon átjárható és lassan feloldódó határok között telt – hogy e határ innenső oldalán minden megvan, amire valójában szükség van. Mindaz, ami egy ide, a magyar Tisza közepére húzott mesterséges határvonal miatt a közeli túlparton túl élőknek hiányzik.

Milyen szürreális, hogy pár lépésnyire kezdődött ez az idegen, ellenséges, elnyomó, nagyanyánkat többévi rabszolgaságba hurcoló birodalom a szatmár­csekei református temető fekete fejfáitól és a Himnuszunk itt élt szerzőjének szép, klasszicista síremlékétől.

Hogyan türemkedett ide, ebbe a magyar tájba ez az idegen birodalom? Miért kellett ennek öröksége miatt az akaratukon kívül idegenbe született magyar embereknek a 2020-as években a távoli frontra, két szláv nép kegyetlen és megnyerhetetlen háborújába sodródniuk és felőrlődniük a darálóban?

2014-ben, amikor a mostani ukrajnai tragédia első (első?) felvonása kezdődött, amikor „kis zöld emberkék” beszivárogtak és elfoglalták Ukrajna keleti végeit és a Krímet, már egy nagyobb rettenet sejlett föl a kelet-európai levegőben, írtam a Mandinerre egy cikket. Nem örülök, hogy pesszimista és szkeptikus jóslatom bejött. A jövőre nézve talán mindig jobb a rosszabbra tenni. „Most, 2014 vége felé azt látjuk: hétről hétre, eseményről eseményre süllyedünk bele a világ aktuálisan talán legnagyobb geopolitikai konfliktusának frontvonalába. […] De ennél még kétségbeejtőbb helyzetbe kerülhetünk, ha nem eszmélünk időben, ha magunktól mászunk ki a frontvonalak közé, a senki földjére. Mert odakint hideg van. Odakint Ukrajna van.”

Most még bent vagyunk, minden értelemben.

És Isten óvjon minket attól a jövőben is, hogy a senki földjére kerüljünk, hogy újra nagyhatalmak ide-oda pöccintgethető játékszerévé váljunk! Erre tanít minket a magyar történelem is.

Isten, áldd meg a magyart, de most már az ukránt meg az oroszt is, hogy véget érjen ez a szörnyűség, és újra a béke otthona legyen ez a táj, innen a szatmárcsekei Tisza-parttól Vereckéig, a Krímig, Doneckig, Vlagyivosztokig. Elég volt Kelet-Európa 21. századi véráldozatából. Is.

Nyitókép: Rajcsányi Gellért