Idilli béke, napfény, madárcsicsergés, méhzümmögés, csendben csordogáló folyó, magyar táj, magyar ecsettel. Milyen szépek a fák is a Tisza túlpartján! Ami már Ukrajna.
A Tisza középvonala errefelé egyben az EU és a NATO határvonala is, globális geopolitikai tömböké, ami világokat, egyéni és nemzeti életlehetőségeket, kilátásokat választ el egymástól.
A túlparti magyar tájban kezdődik egy ország,
amelynek a messzi túlvégén, innen olyan brüsszelnyi távolságban ugyanebben a pillanatban egy elviselhetetlen, értelmetlen, igazságtalan, hiábavaló 21. századi európai háborúban még mindig orosz és ukrán katonák – köztük a szemben lévő falvakból származó kárpátaljaiak, magyarok – harcolnak egymással, ölik egymást talpalatnyi szántóföldekért, faluvégekért, útkereszteződésekért, kremlbeli örök szuperhatalmi ambíciókért, soha meg nem talált megfelelő határvonalakért.
Próbálom a gyerekeimnek elmondani,
életünkben először Ukrajnát látva (szégyenszemre nem jártam még Kárpátalján): milyen szerencsések, hogy e határvonal innenső oldalára születtek, hogy az ő és a mi életünk is egész eddig szabadságban, bőségben és békében, szabadon átjárható és lassan feloldódó határok között telt – hogy e határ innenső oldalán minden megvan, amire valójában szükség van. Mindaz, ami egy ide, a magyar Tisza közepére húzott mesterséges határvonal miatt a közeli túlparton túl élőknek hiányzik.
Egykor itt egy olyan birodalom kezdődött, ami Vlagyivosztokig meg az Alaszkával szembeni partokig ért.
Milyen szürreális, hogy pár lépésnyire kezdődött ez az idegen, ellenséges, elnyomó, nagyanyánkat többévi rabszolgaságba hurcoló birodalom a szatmárcsekei református temető fekete fejfáitól és a Himnuszunk itt élt szerzőjének szép, klasszicista síremlékétől.
Hogyan türemkedett ide, ebbe a magyar tájba ez az idegen birodalom? Miért kellett ennek öröksége miatt az akaratukon kívül idegenbe született magyar embereknek a 2020-as években a távoli frontra, két szláv nép kegyetlen és megnyerhetetlen háborújába sodródniuk és felőrlődniük a darálóban?
Meddig tart még ez az őrület?
2014-ben, amikor a mostani ukrajnai tragédia első (első?) felvonása kezdődött, amikor „kis zöld emberkék” beszivárogtak és elfoglalták Ukrajna keleti végeit és a Krímet, már egy nagyobb rettenet sejlett föl a kelet-európai levegőben, írtam a Mandinerre egy cikket. Nem örülök, hogy pesszimista és szkeptikus jóslatom bejött. A jövőre nézve talán mindig jobb a rosszabbra tenni. „Most, 2014 vége felé azt látjuk: hétről hétre, eseményről eseményre süllyedünk bele a világ aktuálisan talán legnagyobb geopolitikai konfliktusának frontvonalába. […] De ennél még kétségbeejtőbb helyzetbe kerülhetünk, ha nem eszmélünk időben, ha magunktól mászunk ki a frontvonalak közé, a senki földjére. Mert odakint hideg van. Odakint Ukrajna van.”
Most még bent vagyunk, minden értelemben.
Benne a békében, a biztonságban, a legélhetőbb kisvilágban a nagyvilágon belül.
És Isten óvjon minket attól a jövőben is, hogy a senki földjére kerüljünk, hogy újra nagyhatalmak ide-oda pöccintgethető játékszerévé váljunk! Erre tanít minket a magyar történelem is.
Isten, áldd meg a magyart, de most már az ukránt meg az oroszt is, hogy véget érjen ez a szörnyűség, és újra a béke otthona legyen ez a táj, innen a szatmárcsekei Tisza-parttól Vereckéig, a Krímig, Doneckig, Vlagyivosztokig. Elég volt Kelet-Európa 21. századi véráldozatából. Is.
Nyitókép: Rajcsányi Gellért
Berlini politikusok attól tartanak, hogy az Ukrajnából Németországba érkező férfiak számának hirtelen emelkedése csökkenti a Kijevnek nyújtott katonai támogatás iránti lelkesedést.
Az ukrán elnök Orbán Viktorról is beszélt.
A European Conservative arról számolt be: miközben Nagy-Britannia szolidaritásból fegyverezte fel Ukrajnát, védelmi ipara – és Boris Johnson szövetségesei – a háborút lehetőségként fogták fel.
Mindkét fél kifejthette álláspontját.
Az EU bővítése nem politikai szimpátia, hanem stratégiai felelősség kérdése. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az nem a jövőt építi, hanem kockára teszi Európa egységét és biztonságát.
Az ukrán elnök kijelentette, országa nem fog évtizedekig háborúzni, valamint hangsúlyozta, hogy a helyreállításhoz és a katonák fizetéséhez is komoly forrásokra van szükség.
Párizs ügyésze szerint nincs bizonyíték arra, hogy az elkövetők belső segítséget kaptak a rablás során.
Itt az UEFA bizonyítványa.
