A 125 éve született Szabó Lőrinc egy igei metaforájáról.
Úgy olvasok versesköteteket is, mint bibliát, ceruzával széljegyzetelem az összefüggéseket a kötet más oldalain található dolgokkal. Tele van a Szabó Lőrinc-összesem is ilyen „ld. 413. old.” szerű firkákkal. Például észrevettem, hogy ennek a nagy tárgyias költőnek (aki ugye százhuszonöt éve született) nemcsak kulcsszavai vannak, például: „hús”, „anyag”, „fák”, hanem visszatérő képei is. Ezek persze valójában képváltozatok, de jól fölismerhetően egy tőről fakadnak. A halállal szerinte járó teljes megsemmisülést szereti érzékeltetni a „rág” szó igei metaforaként való használatával.
Amit elsőnek említek, sokan ismerhetik, mert egyik legnagyobb versében olvasható, a Kortársakban: „meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké/s akár egy idegen planéta is lehetne,/ahogy tovább forog s viszi/hátán új népeit, míg minket ÖSSZERÁGNAK/puha fekete fogai”.
Így borzongatóbb a szörny, hogy a fogai feketék és puhák, nem?
Lágy állagú, halálosan hatékony ellenség…
De A fákhoz, a költőkhöz című vers vége felé is van hasonló felütés: „S amikor már nem fogok élni,/és mocsokká RÁGOTT a föld”.
Micsoda vád van ebben elrejtve az élet rendjével szemben, hogy egy olyan tünemény, mint az ember, mocsokká válhat! Figyelem, az ateizmusával és materializmusával gyönyörű költeményekben kérkedő Lőrincünk előre, a saját halálára gondolva mocsoknak látja a „szent” anyagot!
Ni, itt meg kívánja, hívja a halált, nem a föld, hanem az éjszaka képében: „Eh, RÁGJ MEG rozsdás-férges száddal,/RÁGJ már szét, örök éjszaka!”
Annál elképesztőbb, hogy még itt is így „rágja” titkosan Szabó Lőrincet a búskomorság, pedig egy olyan kilencrészes versciklus utolsó két soráról van szó, mely egészen e befejezésig elragadtatottan emlékezett meg egész napos repülőutazásáról 1938-ban… Izgalmas nekem ez a „rozsdás-férges” száj, a szervetlen és kemény – korrodálódott vas –, meg újra a puhán félelmetes – ezúttal féreg – „összeötvözése”…
De ha már férgek, akkor még mutatóba egy hasonlót, a Hervadó asszonyok című opuszból. Bár itt nincs rágás, csak csók, mégis érezzük, az előző verssorokkal rokon a következő idézet is: „hogy – mint egykor egymásnak – boldogan/adhassuk át testünk a föld alatt/a férgek megváltó csókjainak.”
Alighanem a költő, lássuk be, kedvenc bűne, a paráznaság – házasságtörés – villan itt föl, korántsem bűnvallásként, de talán nem véletlenül úgy,
hogy e fölvillanásban is a halál a főszereplő.
Eltűnődöm: Szabó Lőrinc félt is a haláltól, meg netán reménykedett is, hogy az majd megváltja az elnyomott bűntudattól? Hogy bár iszonyúak azok a puha fogak, de békét hoznak? De hát miért ne létezhetne, hogy ekkora költészet ekkora tévgondolatokat tudjon görgetni?
Nyitókép: MTI/Horváth Tamás
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Így hódítják meg a fiatalok a költészetet videók és posztok segítségével.
Megkapta a legtöbb nagy díjat, mégis szinte ismeretlen költőként távozott az élők közül. Nekrológ a hat évtizeden át alkotó művészről. Nizalowski Attila írása.
Csoóri Sándor és Petri György verse.
Szabó Balázs őszintén zenéről, gyökerekről és a csend erejéről.
Az est hozadéka az is, hogy találkozom egy beregszászi íróházaspárral, Marcsák Gergővel és Shrek Tímeával, akik régi jó barátaim.
Ez nem csoda, hiszen itt olyan emberekről beszélünk, akik többnyire csak a szavak szintjén ismerik a hazát. Horváth K. József írása.
Az orosz elnök az évértékelőjén nem finomkodott: nyíltan megfenyegette azokat, akik az orosz vagyonhoz nyúlnának, és bírósági harcot ígért.
Súlyos kritikát kapott a német sajtótól, a Die Welt sem finomkodott.
