Miért ne létezhetne, hogy ekkora költészet, mint Szabó Lőrincé, ekkora tévgondolatokat tudjon görgetni?

Úgy olvasok versesköteteket is, mint bibliát, ceruzával széljegyzetelem az összefüggéseket a kötet más oldalain található dolgokkal. Tele van a Szabó Lőrinc-összesem is ilyen „ld. 413. old.” szerű firkákkal. Például észrevettem, hogy ennek a nagy tárgyias költőnek (aki ugye százhuszonöt éve született) nemcsak kulcsszavai vannak, például: „hús”, „anyag”, „fák”, hanem visszatérő képei is. Ezek persze valójában képváltozatok, de jól fölismerhetően egy tőről fakadnak. A halállal szerinte járó teljes megsemmisülést szereti érzékeltetni a „rág” szó igei metaforaként való használatával. 

Amit elsőnek említek, sokan ismerhetik, mert egyik legnagyobb versében olvasható, a Kortársakban: „meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké/s akár egy idegen planéta is lehetne,/ahogy tovább forog s viszi/hátán új népeit, míg minket ÖSSZERÁGNAK/puha fekete fogai”.

Így borzongatóbb a szörny, hogy a fogai feketék és puhák, nem? 

De A fákhoz, a költőkhöz című vers vége felé is van hasonló felütés: „S amikor már nem fogok élni,/és mocsokká RÁGOTT a föld”.

Micsoda vád van ebben elrejtve az élet rendjével szemben, hogy egy olyan tünemény, mint az ember, mocsokká válhat! Figyelem, az ateizmusával és materializmusával gyönyörű költeményekben kérkedő Lőrincünk előre, a saját halálára gondolva mocsoknak látja a „szent” anyagot! 

Ni, itt meg kívánja, hívja a halált, nem a föld, hanem az éjszaka képében: „Eh, RÁGJ MEG rozsdás-férges száddal,/RÁGJ már szét, örök éjszaka!”

Annál elképesztőbb, hogy még itt is így „rágja” titkosan Szabó Lőrincet a búskomorság, pedig egy olyan kilencrészes versciklus utolsó két soráról van szó, mely egészen e befejezésig elragadtatottan emlékezett meg egész napos repülőutazásáról 1938-ban… Izgalmas nekem ez a „rozsdás-férges” száj, a szervetlen és kemény – korrodálódott vas –, meg újra a puhán félelmetes – ezúttal féreg – „összeötvözése”…

De ha már férgek, akkor még mutatóba egy hasonlót, a Hervadó asszonyok című opuszból. Bár itt nincs rágás, csak csók, mégis érezzük, az előző verssorokkal rokon a következő idézet is: „hogy – mint egykor egymásnak – boldogan/adhassuk át testünk a föld alatt/a férgek megváltó csókjainak.” 

Alighanem a költő, lássuk be, kedvenc bűne, a paráznaság – házasságtörés – villan itt föl, korántsem bűnvallásként, de talán nem véletlenül úgy, 

Eltűnődöm: Szabó Lőrinc félt is a haláltól, meg netán reménykedett is, hogy az majd megváltja az elnyomott bűntudattól? Hogy bár iszonyúak azok a puha fogak, de békét hoznak? De hát miért ne létezhetne, hogy ekkora költészet ekkora tévgondolatokat tudjon görgetni?

Nyitókép: MTI/Horváth Tamás