Mi rosszabb, mint egy gyilkos randi? Egy bántalmazó zaklató!

Ott ülsz az asztalnál, veled szemben pedig álmaid nője vagy épp pasija, aki minden jel szerint rendes, intelligens, jó a humora, és lényegében minden passzol. Lényegében, mert ott van az a fránya „de”. Mert mindig van egy „de”. Egy pszichológiai rendellenesség; egy agresszív és a nyomában járó ex; egy rossz szokás; netán valamiféle elviselhetetlen viselkedésforma képében. Vagy egy olyan zaklatóként, aki 10 másodpercenként küldi ismeretlenül az üzeneteket a telefonodra, melyekben halálosan fenyegeti a kisfiad és a testvéred. Hacsak nem teszel mindenben a kedvére, kívánságai szerint. Akár azt is bántva, aki éppen szemben ül. A moziba kerülő Gyilkos randi koncepciója pedig pontosan ez a „de”.

Senkiben sem bízhatsz

Mert mit teszel egy felhőkarcoló tetején álló puccos étterem, a Palate asztalánál, mikor az idegen zaklató kiköti, hogy senkihez nem fordulhatsz segítségért? Nem ismered a személyzetet, nem ismered a vendégeket. Valaki azonban folyamatosan figyel és küldi a kéretlen üzeneteket. Nem tudhatod, hogy mire képes a zaklatóddal összeköttetésben lévő maszkos alak, aki fegyverrel a kezében egy légtérben tartózkodik családtagjaiddal.

Azt tudod, hogy nem szólhatsz a rendőrségnek. Hogy nem kérhetsz segítséget. És bár kiugrik a szíved a helyéről, ártani pedig végképp nem szeretnél senkinek, tenned kell, amit elvárnak tőled, mert a kisfiad számít rád. Őt nem akarod elveszíteni.

Gyilkos randi

Biztos van olyan rossz egy-egy ismerkedős találkozás, hogy az ember azt válaszolja, mikor valaki rákérdez, hogy „te, ez egy gyilkos randi volt!” De ettől még persze nem valójában gyilkos, inkább csak átvitt értelemben: annyira rossz, hogy az már szinte halálos, de az egyik fél minimum halálra unta magát, vagy csak borzalmasan szenvedett. Jillian Jacobs és Chris Roach íróktól a 2018-as Felelsz vagy mersz, és a 2020-as A vágyak szigete után hasonlóan „gyilkos” filmet vártam, egyetlen komoly reményem pedig a rendező személyében volt.

Persze egy jó filmhez jó sztori is kell, sőt egy jó karakter, a Boldog halálnapot! főszereplője, Tree (Jessica Rothe) pedig jellemfejlődésével együtt tökéletesen megfelelt erre a célra. És hogy Violet szerepében Meghann Fahy képes-e hasonló bravúrra? Nos, gyorsan megkedveljük az okos, őszinte és talpraesett nőt, ahogy már-már túl megértő és kicsit idealizált partnerét is, de Henrytől mondjuk nem is várunk mást, miután az őt alakító Brandon Sklenar a gyenge Velünk véget ér alatt már szembeszállt az akkor kicsit komolytalanabb módon tálalt bántalmazással.

A Gyilkos randi csavaros, jól néz ki, nagyjából próbál olyan látszatot kelteni, mintha kifejezetten okos volna – de annyira azért nem az. Az átlagnál mindenképpen jobb, de miután véget ért, messze nem éreztem olyan hatást, mint Landon korábbi filmjeinél, melyeket egyből szívesen újranéztem volna. Kicsit túl „sok hűhó a semmiért” érzetünk lehet, és bár tény, hogy az alkotók igyekeznek minden szálat elvarrni és mindent megmagyarázni, de mélyen belül érezzük, hogy ennél elegánsabban is meg lehet mindezt oldani. De legalább jobb a végeredmény, mint a Felelsz vagy mersz, ami nem utolsó szempont.

Legalábbis a Boldog halálnapot! után azt gondolnám, hogy Landon megtette mindazt, amit lehetett, a hibák és lyukak pedig leginkább Jacobs és Roach forgatókönyvének köszönhetőek. Ha tévedek, akkor persze elnézést, de az tény, hogy a minőség itt-ott hullámzó, sőt néha mintha nem is ugyanazt a filmet néznénk. Viszont a Gyilkos randi átlagban még így is egy feszes, feszült thriller, amely képes lekötni a nézőt, hogy az tátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámulva őszintén aggódjon Violetért és kisfiáért, közben azt latolgatva, hogy ki a zaklató.

Nyitókép: UIP Duna / Universal