Kutya kötelességünk jobbra és balra is játszani – Lukács Sándor a Mandinernek

Az első időpontot elhalasztottuk, mert orvosi kontrollra kellett mennie. Hogy érzi magát?
Minden a legnagyobb rendben. Tavaly kiderült, hogy van egy kis szívritmuszavarom, de gyógyszerekkel tökéletesen karbantartható, teljesen jól vagyok. Leszámítva egy kis tegnapi bosszúságot.

Mi történt?
A feleségem meg a kis unokám a pesti lepkemúzeumból próbáltak hazajutni Budára, és a hidak lezárása miatt ez több órába telt. Elkeserítő, sőt inkább felháborító látni ezeket a tüntetéseket. Hogy csúcsidőben egy nagyváros négy hídján is lehetetlenné teszik a közlekedést, azt politikai hova­tartozástól függetlenül csak elítélni lehet. Csakúgy, mint a mocskos, trágár beszédet, ami kifejezi a résztvevők szellemi színvonalát. Nem azt mondom, hogy ne lehessen politikai akaratot, nemtetszést kinyilvánítani. Lehessen. De ne így, és ne ilyen eszközökkel. Én már éltem a Rákosi-időkben, ezért pontosan tudom, milyen a diktatúra. 

Máskor is bosszantja magát ilyesmikkel? Figyeli az aktuálpolitikát?
Magánemberként nagyon, de mint színész nem igazán szoktam megnyilvánulni ilyen ügyekben. Azt meghagyom az ezt életfeladatuknak érző fiatalabb kollégáimnak. Én más felületeken szeretem kifejezni, amit a világ állapotáról gondolok. Ott vannak például a verseim, és persze egy színész a szerepein keresztül is mindig állást foglal valamelyest. 

Nem tart tőle, hogy egy-egy ilyen mondásának mégiscsak lehetnek következményei?
Mindjárt hetvennyolc éves vagyok, több mint fél évszázada a pályán, humorosan azt mondhatnám, ez idő alatt kiprovokáltam, hogy önmagam lehessek. Dolgoztam Major Tamás és Várkonyi Zoltán keze alatt, 

Mitől, kitől és miért tartsak? És nem is gondolom ízlésesnek, ha valaki az egyébként magánügy világnézetét folyamatosan ország-világ elé tárja.

Mert az nem tesz jót a színháznak sem?
Pontosan. Mesélek egy történetet ezzel kapcsolatban. Darvas Ivánnal kilenc évig öltöztünk együtt. Nem kell elmagyarázni, micsoda óriás volt, ráadásul a közönség is rajongott érte. Csak hogy egy példát mondjak a népszerűségére: amikor a Pesti Színház 1967-ben megnyitotta a kapuit a Gogol Egy őrült naplója című művéből készített monodrámával, amit Horvai István rendezett, és Darvas játszott, évekig nem lehetett rá jegyet kapni. Amikor viszont eljött a rendszerváltozás, és Darvast becsábították az SZDSZ-be, sőt kép­viselőként még a parlamentben is ott ült négy éven át, hirtelen lefeleződött az előadásai közönsége. Egy színész nem engedhet meg magának ilyet. Nekünk kutya kötelességünk jobbra és balra is játszani, vagyis mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy bejön miattunk a színházba. Én, úgy érzem, több mint ötven éve tudom ezt tisztességesen csinálni, soha nem voltam és valószínűleg már soha nem is leszek semmilyen párt tagja. És még egy megjegyzés, vagy inkább tapasztalat: manapság jellemzően azok a színházi emberek állnak a barikádokra, akiknek a pályáján nincs rendben valami. Mivel az exhibicionizmusuk nem tud kielégülni, harcosan elkezdik más irányba terelni.

Merthogy aki a színpadot választja, alapvetően exhibicionista?
Továbbmegyek, mindenkiben van egy adag exhibicionizmus; hogy megmutatom, érvényesítem magam, legyőzöm az összes gazfickót. A színészben persze több, hiszen ő ezt estéről estére a nyilvánosság előtt teszi.

Ön mikor érte tetten magán először mindezt?
Harmadikos lehettem, amikor a tüneményes tanító nénink Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjét olvasta fel nekünk. Egyszer csak bejött a pedellus bácsi, vagyis az iskolaszolga, hogy az igazgató hívatja Kati nénit az irodájába. Ő erre körbenézett az osztályban, és valahogy rajtam akadt meg a szeme; „gyere, Lukács Sanyi, folytasd, amíg vissza nem jövök”. Kicsit váratlanul ért a dolog, mert ugyan nem voltam mulya gyerek, de az sem, akit a szünetben körülálltak és tátott szájjal hallgattak a többiek. Ráadásul fiúosztályba jártam, el lehet képzelni, pillanatok alatt hogy fel tudott bolydulni minden. Ebben a hangulatban kezdtem el olvasni, majd néhány perc múlva arra lettem figyelmes, hogy egyre kevesebb a mozgás és a zaj, még a legnagyobb vagányok is elcsendesedtek. Fenséges érzés, remegésszerű őrület futott át rajtam, aminek nyilván még nem értettem az okát, de felnőtt fejjel visszagondolva biztosan állítom, abban a negyedórában dőlt el, hogy színész leszek.

A szülei mit szóltak ehhez?
Mindig mindenben támogattak. Apám eleve erős szociális érzékenységű, nyitott, irodalomszerető ember volt. Így történhetett, hogy 

ezeket rengetegszer elmesélte nekem.

Ő mivel foglalkozott?
Az abszolút humán beállítottsága ellenére – fiatalkorában filmrendező akart lenni – számviteli főiskolát végzett, majd egy életen át számokkal bíbelődött. Utálta, de csinálta becsülettel, munka után meg rohant haza, hogy foci- meg atlétikaedzést tartson nekem és a barátaimnak a házunk mellett. Nagyon szerettem, ahogy az eredetileg tanító végzettségű anyukámat is, aki jóval praktikusabb és racionálisabb gondolkodású volt, ezért remekül kiegészítették egymást.

Hol volt ez a ház?
Miskolcon. A szüleim a háború utáni zűrzavaros időkben keveredtek oda, mindketten a kelet-bükki erdőgazdaságban dolgoztak. Nagy szerencsémre, mert így varázslatos, idilli környezetben nőhettem fel, ahol a mindennapjaink része volt a kirándulás, az erdő, a hegy. A városban laktunk, de nem bér-, hanem családi házban, a kötelező diófával az udvaron, hátul hosszú telek nyúlt el. Ott, a Győri kapunál két világ találkozott össze. Ha a nagyszobai, homlokzati ablakon néztem ki, a városi forgalmat láttam a jövő-menő villamosokkal, ha pedig hátul, a konyha felől lementem a lépcsőn a kert végébe, a Vászonfehérítő utcában a csupa szív szlovák gazda, Utrata bácsi tehéncsordája kolompolt. Biztos vagyok benne, hogy ez a tapasztalat, két életforma alapos ismerete nemcsak a személyiségemet formálta erősen, de később színészként is mindig segített.

Miért költöztek mégis Budapestre tizenhat éves korában?
A szocializmusban nem olyan ritka történet eredményeként. Az erdőgazdaság igazgatója egy korábbi edénygyári munkás volt, öntelt kommunista káder, akinek nyilván szemet szúrt a szolid, értelmes, vallásos apám, és folyamatosan mószerolta, üldözte valamivel. Ő második gimnazista koromig tudta tűrni ezt a bánásmódot, akkor szerencsére sikerült másik állást találnia, így kerültünk a fővárosba. Nem volt könnyű váltás, legalábbis nekem, hiszen szerettem a miskolci iskolámat és társaságomat, a kamaszkor meg amúgy is érzékeny időszak a beilleszkedés szempontjából. Az első néhány hónapot meg is szenvedtem, de aztán megszoktam a nagyvárosi ritmust, ma pedig már semmi pénzért nem mennék el innen. Tizenöt éve az Attila út az otthonunk a feleségemmel, ami csuda egy környék, közel a piac, a bolt, villamossal vagy busszal villámgyorsan bent vagyok mindkét munkahelyemen, a Vígben és a Pesti Színházban is. Arról nem is beszélve, kik laktak itt errefelé előttem: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor; büszkeség és öröm, hogy mindennap a lábnyomukban lépdelhetek.

Tegyük hozzá, hogy költőként is. Mi volt előbb, a színészet vagy a vers?
Tevőleges értelemben a vers. Az első négyszer négy soros művemet kilencévesen írtam, egy kockás füzetbe körmölve.

Mi volt az ihlető?
A Lenin Kohászati Művek dolgozóinak vonulása 1956. október 22-én. A pesti eseményekről már szállingóztak a hírek, ezért anyámék természetesen nem engedtek ki az utcára. Az ablakunkba kikönyökölve viszont jól láttam a menetet, a kohótól koszos, szürke arcokból kiragyogó optimista szempárokat. Ha nem tudtam is pontosan, mi az, éreztem, hogy valami sorsfordító dolog történik a szemem láttára. Ezen felbuzdulva rögtön kiszakadt belőlem a Zászlók című vers. Azért ez lett a címe, mert a munkások a lyukas zászlókat a magasba emelve vonultak végig a miskolci főutcán. Innentől nem volt megállás, apám és később a gimnáziumi magyartanáraim is bátorítottak, a versírás a mai napig létszükségletem, egyenértékűen a színpaddal. Utóbbiból egyébként ugyancsak kijutott már a középiskolai éveim alatt, amikor színjátszó körbe jártam, beszédeket mondtam, ünnepségeken szerepeltem. És minden ilyen alkalommal újra átéltem és ma is átélem azt a szívet remegtető érzést, amit annak idején a Kincskereső kisködmön felolvasása közben.

Megvan még ez az első vers?
Őriztem több évtizeden át, aztán sajnos valamelyik költözéskor elveszett.

És a kockás papír maradt?
Igen. Ugyanúgy kézzel, papírra írok, majd ha már sokszori javítás után késznek érzek egy verset, elkezdek kopácsolni a negyvenéves írógépemen. A fiam szokott is élcelődni az ódivatúságomon, de én már csak ilyen maradok, az íróasztalomon is szigorú helye van mindennek. Egyik részen a könyvek, amiket éppen olvasok, most éppen Tompa Gábor Hamlet homloka című verseskötetét bújom, másik felén az íráshoz szükséges dolgok. Szeretek ott üldögélni. A tévét már kevésbé szeretem, bár a feleségem kedvéért hajlandó vagyok belenézni néhány sorozatba. Az M5-ön szoktak még lenni jó műsorok, például az Ez itt a kérdés, amely szerintem mindegyik műsorvezetővel zseniális. Egyébként csak a hírcsatornákra kapcsolok, meg persze a sportra. Fanatikus Real Madrid-drukker vagyok, akárcsak Hirtling Pista barátom felesége; együtt szoktunk infarktust kapni a meccsek közben.

Ha nem veszik fel a Színművészetire, az is lehet, hogy kizárólag irodalommal foglalkozna?
Nem tudom. Soha nem jutott eszembe más. Nagyon akartam, hogy felvegyenek. Olyannyira, hogy négyszer is nekifutottam. Ha negyedszerre nem sikerült volna, elvisznek katonának, és mivel ez éppen 1968-ban volt, nagy valószínűséggel bevonulok Csehszlovákiába. De hála Istennek nem így alakult.

A főiskolán Simon Zsuzsanna és a legendás beszédtanár és versmondó Gáti József osztályába került, majd rögtön Várkonyi Zoltán szerződtette a Vígszínházba – kívülről úgy tűnik, a sors bőven kárpótolta a kezdeti döccenőkért.
Mindig szerencsésnek éreztem magam. Azért is, mert már a Színművészeti előtt fantasztikus helyeken pallérozódhattam. Például a Thália Színházban, ahova protekcióval jutottam be fellépti díjas segédszínésznek, közismert nevén statisztának. A színházat az a Kazimir Károly vezette, akinek, mivel tagja volt a budapesti pártbizottságnak, mindent elnézett a hatalom, olyan darabokat csinálhatott, amelyek mások számára szigorúan tiltva voltak. Így vihettük színpadra többek között Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámáját, ebben már beszélő szerepet is kaptam. Hatalmas, életre szóló élmény volt az is, hogy testközelből nézhettem olyan legendákat, mint Latinovits Zoltán. Éppen akkor futott óriásit a Mario és a varázsló Cipollájaként, legalább negyven előadáson keresztül ültem közvetlenül mellette, és figyeltem, ahogyan az eszelős testi-lelki koncentrációtól megállás nélkül folynak le az izzadságcseppek a homlokán. Hozzá fogható színész azóta sincs egy sem. Ha rosszul játszott, és ez időnként megesett, akkor is minden szem rá szegeződött; veleszületett, szédületes, katartikus kisugárzása volt.

Ezután pedig már jött a Víg?
Nem, előbb még, szintén a felvételizések ideje alatt, eltöltöttem néhány évadot a Nemzeti Színház stúdiójában. Az igazgató, Major Tamás összeveszett a főiskolai tanári karral, és dacból kitalálta, hogy saját képzést indít, ahova meghívja a második rostán átjutókat, így engem is. Valóban iskolaszerűen foglalkoztak velünk, és gyakorlatban megismertük az összes háttérszakma működését, ráadásul minden előadásba betettek minket. Délelőtt tíztől este tízig a színházban voltunk, és még utána hazafelé is arról beszéltünk. Szomorúan nézem, hogy ma már egyre kevésbé divat az ilyesmi, a nemzedékek egy intézményen belül is alig ismerik egymást, a színészbüfé kong az ürességtől, a fiatalabbak ezerfelé szaladnak.

Mi lehet az oka?
Részben a megélhetési kényszer. Tény, hogy a mostaniak messze nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint mi voltunk, tele feladatokkal, és még a zöldségestől is szebb árut kaptunk, ha előző este látott minket a tévében. És nem celebműsorokban meg egyéb hülyeségekben szerepeltünk, hanem történelmi sorozatokban, filmekben. Ehhez járul a személyes kapcsolatokat háttérbe szorító virtuális világ és, akármilyen furcsa, a sok autó is. A mi időnkben szó sem lehetett róla, hogy egy fiatalnak saját kocsija legyen, azaz nem ültünk be rögtön a volán mögé a függöny legördülése után, hogy egyedül hazavezessünk. Ha alkalom adódott, bekéretőztünk az idősebbek mellé, és az út alatt tátott szájjal hallgattuk a történeteiket. Így esett például, hogy amikor a fiam megszületett, 1979-ben, egy vasárnap délután Ruttkai Éva vitt be a kórházba. Aznap éppen az Orfeusz alászáll-ban játszottunk együtt mint a főszereplő Val és Lady Torrance, a szeretője. Volt egy előadás háromkor, egy este hétkor, közben jött a hír telefonon, Éva meg ellentmondást nem tűrően közölte, hogy akkor most beszállunk szépen az 1500-as Ladájába, és elrohanunk megnézni a gyereket. Reménykedem benne, hogy van még hasonló emberi szolidaritás a kollégák között.

A Vígszínháznak ötvenkét éve a tagja, csak Halász Judit és Kern András előzi meg a képzelet­beli dobogón. Soha nem jutott eszébe elmenni?
Őszintén mondom, hogy nem. De ez nem ilyen magasztos dolog. A hűség – hivatáshoz, színházhoz, házasságban – mindig kétoldalú dolog. Mert mikor tud hű maradni az ember? Ha jól érzi magát, ha megbecsülik, ha méltó feladatokat kap, ha értéknek tekintik a személyiségét, kíváncsiak a tudására, véleményére. És velem a Vígszínházban összességében mindig így volt. Nem állítom, hogy nem akadtak nehezebb időszakok, vagy amikor kicsit mellőzve éreztem magam, de előbb-utóbb mindig jött egy újabb jó feladat, szerep, ami túllendített a holtpontokon. Most is kedvemre való előadásokban játszom, például A diktátorban vagy a friss bemutató Büszkeség és balítéletben, amelyben én vagyok a híres Bennet lányok papája. Filmezni is szeretnék még, legutóbb a Most vagy soha! forgatásán is, amiben Lederer tábornokot játszottam, nagyon jól éreztem magam. Profi volt a stáb, a díszlet, a körülmények, a végeredményről meg mindenki azt gondol, amit szeretne.

Ne felejtsük el A két pápát se, amelyet ötödik éve játszanak töretlen sikerrel a Rózsavölgyi Szalonban. Ez hol helyezkedik el a kedvencek sorában?
Jutalomjáték a XVI. Benedeket alakító Jordán Tamásnak és nekem is. És látja, vissza is értünk az eredeti témánkhoz. Ez az elő­adás mindennél jobban megmutatja, hogy két teljesen különböző hátterű, mentalitású és habitusú személyiség sok beszélgetéssel és humorral hogyan tud eljutni egymás értékeinek felfedezéséhez, sőt megértéshez. Érdemes lenne a politikusoknak is oda­figyelni az üzenetre. Van Ferenc pápának egy mondata, amit ugyancsak ajánlanék megfontolásra: „Nekünk mindenki mellett ott kell állnunk. De az embereknek nem kell mellettünk állniuk, ha nem érzik úgy jól magukat.”

Húsvét közeledik. Van még bármilyen üzenete ennek az időszaknak?
Számomra mindenképpen. Mélyen belém ivódott a családi minta, ahogy például édesapámmal együtt tartottuk a nagyböjtöt, és mentünk a templomba. Utóbbi nem volt újdonság, hiszen a szüleim minden veszély ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy elsőáldozó, majd ministráns legyek. A nagyanyám a bokrok alatt kísért a reggel hat órai misére, mert így kevésbé volt feltűnő, az iskola ugyanis éppen a Szent Anna-templommal szemben állt, a párttitkár orosztanár szívét az sem lágyította meg, hogy a háború előtt még ugyanennek a templomnak a kántora volt. Szóval nekem ma is különleges, nagy ünnep a húsvét, amelynek a lényegét és igazi tartalmát már gyerekkoromban fölfoghattam. És amennyire lehet, igyekeztem a családomnak is átadni. Most már kevésbé a fiamnak, hanem az unokámnak. Édes kis pofa, még csak ötéves, de minden elfogultság nélkül mondom, különös érzéke van az égi világhoz. Anélkül, hogy erőltettük volna bármire, odavan a harangokért, és imádja nézni a kereszteket, hallgatni a Jézus-történeteket. Nagyon szép kis lelke van, drukkolok, hogy ne rontsa meg a világ.

Nyitókép: Földházi Árpád