Sokáig „tótnak” hitték őket, de a kutatások is bebizonyították, Derenken egykor lengyelek, gorálok éltek. Kik voltak azok a telepesek, akik Trianonkor is inkább Magyarországhoz akartak tartozni, és mi okozta a településük vesztét? Többek között erről kérdeztük Rémiás Tibort, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatóját.
„1717 volt az az év a vármegyei jegyzőkönyvek szerint, mikor gorálokat telepítettek a szádvári uradalom településére, Derenkre, a történelmi Torna vármegye területére. Erre a lépésre azért volt szükség, mert a Rákóczi-szabadságharc után dúló pestisjárvány szinte teljesen elpusztította ezt az évszázadokon át magyarok lakta települést: a népesség 75 százalékát magával ragadta a kór, a túlélők pedig elmenekültek” – mesélt a lengyel falu születéséről Rémiás Tibor, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatója, akinek felmenői ugyancsak a faluból származnak.
Ez az uradalom akkoriban az Esterházy hercegi családhoz tartozott. Ők adtak utasítást arra, hogy újból be kell népesíteni a korábban jobbágyok által lakott helységet, hogy ne legyen „bevételkiesés”. A dél-lengyelországi gorálok előtt azzal húzták el a mézesmadzagot, hogy négyévnyi adómentességet ajánlottak nekik. Így történt, hogy három szepességi településről – Bukowina Tatrzanskából, Bialka Tatrzanskából és Czarna Górából – érkeztek telepesek az egykori Derenkre.
Rémiás Tibor itt tett egy kis kitérőt a történetben, felidézve, milyen hatások érték, amikor elkezdett kutatni e falvak után, és ellátogatott többek között Bialka Tatrzanskába. Nagyon meghatódott, hiszen a temetőben rögtön az első síron a családnevével találkozott. Ekkor szembesült ugyanis azzal, hogy a faluban még mindig élnek rokonai, és az anyakönyvi kivonatok is arra utaltak, több, Derenkről elszármazott család sarjai ma is fellelhetők Lengyelország e vidékén.
Az újratelepült Derenk aztán izolált településsé vált, és ez így maradt egészen a 20. század elejéig. Kezdetben 10-15 család költözött ebbe az egyutcás, erdőkkel körbezárt faluba. A lakók – mivel máshonnan nem hoztak menyasszonyt, vőlegényt – nagyon vigyáztak rá, hogy rokonok, unokatestvérek ne házasodjanak egymással; úgynevezett endogámiában, belső házasságokban éltek. Más településekre leginkább csak azért jártak, hogy kereskedjenek az állataikkal, mivel juhokat, szarvasmarhákat tenyésztettek. Földműveléssel a kövecses talaj miatt nem tudtak foglalkozni.
A lengyel hagyományokat pedig oly mértékben ápolták, hogy nem is tudtak magyarul, épp csak annyit beszéltek, hogy a vásárokon megértessék magukat”
– magyarázta a múzeumigazgató.
A gorálok vagy gurálok egy szláv népcsoport, akik Lengyelország és Szlovákia határvidékén, a Tátrában élnek. A nagyjából kétszázezresre becsült gorál közösség legismertebb városa Zakopane, és sokan élnek manapság Żywiecben is, ugyanakkor nem szakadtak el a rájuk jellemző pásztorkodástól és földműveléstől. Nyelvük a lengyel egy sajátos dialektikusa, némi szlovák behatással.
A derenki lengyelek számára az első megpróbáltatás az 1717-es országváltás volt, majd egy-egy tűzvészt leszámítva mintegy 200 évig békében éltek, ezután jött Trianon. Ekkor az új határt az egyutcás falu közepén húzták meg, így a település azon része, ahol a templom és az iskola állt, átkerült Csehszlovákiába. Azonban a derenkiek nem hagyták magukat: népszavazást tartottak a témában, és ennek eredményeképp a határmegállapító bizottság – amelynek alapvetően francia és angol tagjai voltak – engedélyt adott a határvonal 600 méterrel feljebbre tolására, így a templom és az iskola is megmaradt. Sőt, még az erdejükből is egy jó nagy terület.
Ebben a népszavazásban az volt a furcsa, hogy egy szláv nép tagjai nem arra szavaztak, hogy egy szláv országhoz tartozzanak.
A derenkieknél így mutatkozott meg többek között a mintegy 1100 éves lengyel–magyar barátság” – hangsúlyozta Rémiás Tibor.
Ezt is ajánljuk a témában
Bár az utóbbi években többen „temették” a magyar és lengyel nép közötti évszázados köteléket, a mindennapok erre rácáfolnak. Olga Lengyel vagy Olka Polka, két Budapesten élő lengyel lány a közösségi médiában is sokat tesz azért, hogy a népek közötti barátság fennmaradjon és még tovább erősödjön. Velük beszélgettünk.
Míg ezt tragédiát sikerült elkerülniük, az 1930-as évek végén azzal kellett szembesülniük, hogy Horthy Miklós kormányzó kinézte magának ezt a térséget vadászterületnek. S mivel a derenkieket orvvadásznak tartották, ezért jobb aranykorona értékű földeket ajánlottak nekik. Sőt, amennyiben egy ház hossza meghaladta a négy métert, plusz egyholdnyi földet adtak az érintett családnak.
Így békés eszközökkel 1938 és 1943 között megtörtént az egykori gorál telepesek leszármazottainak széttelepítése.
Horthyék nem bízták azonban ezt sem a véletlenre, olyan településekre irányították a lengyeleket, ahol korábban zsidó bérlők éltek. Még a házaik – sőt, a templomuk – bontásában is zsidó munkaszolgálatosok segédkeztek: az ablak- és ajtókereteket szintúgy teherautóra pakolták, majd vonattal szállították tovább.
Az ősi derenki lengyel lakosság így szétszéledt, de a rokonok összetartottak: egy-két család Emődön, Mezőnyárádon, Szendrőn, Tiszaszederkényben, Tóharaszton, Vattán; 10-10 család Büdöskútpusztán, Martonyiban, 20-20 család Ládbesenyő-Andrástanyán, Sajószentpéteren; és legtöbben, 50 család Emőd-Istvánmajorban talált új otthonra. Aztán alig, hogy beilleszkedtek az új lakóhelyükre, az ’50-es években, a Rákosi-korszakban kuláknak minősítették őket, így többen közülük börtönbe kerültek.
A helyzetük akkor rendeződött, amikor a ’70-es években a vizsgálatok megállapították, hogy ők nem szlovákok, más néven „tótok”, hanem lengyelek. Ezt követően a goráltudat is megerősödött bennük. A rendszerváltás után pedig amikor létrejöttek a kisebbségi önkormányzatok, az Országos Lengyel Önkormányzat kezdeményezésére Derenken, a szellemfaluban életre hívtak egy búcsút június utolsó előtti hétvégéjén, amelyre
az utóbbi évtizedekben már a magyarországi leszármazottak mellett Lengyelországból is érkeznek résztvevők.
Az egyetlen megmaradt épületben, az iskolában egy tablókiállítást is megvalósítottak Rémiás Tibor koordinálásával. Az egykori porták helyén azt is feltüntették, magyarul és lengyelül egyaránt, hogy melyik család hol lakott, illetve hogy a széttelepítés után merre folytatták az életüket. S mivel a Kéktúra keresztülvezet az egykori településen, így bekerült a köztudatba, hogy egykor, az Aggteleki Nemzeti Park ezen területén lengyelek laktak.
Beszélgetésünk végén a múzeumigazgató megosztott velünk egy megható történetet is. 2017-ben, Derenk újratelepítésének 300. évfordulóján konferenciát szerveztek, melynek a Parlament adott otthont.
Az eseményen az akkori kulturális államtitkár, Hoppál Péter bocsánatot kért a leszármazottaktól Horthy Miklós döntése miatt.
Ez a gesztus vélhetően örökre beleégett a résztvevőkbe – jegyezte meg Rémiás Tibor.
Olga Groszek influenszer – vagy ahogy a legtöbben ismerik Lengyel Olga – egyik videójában ugyancsak előkerült a derenki szellemfalu története.
A beszélgetést alább tekintheti meg:
Nyitókép: Derenk Facebook-oldala
A repülőgép elvontatásáig több órán keresztül szüneteltetni kellett a le- és felszállásokat.
Nagy bejelentést tett a Rheinmetall vezérigazgatója.
Életbe lépett az új törvény, kiderült az igazság.
Az orosz dróntámadás feltüzelte a lengyeleket.
Az intézkedések megelőző jellegűek, céljuk a légtér biztonsága és a polgárok védelme, különösen a veszélyzónák közelében.
A helyi rendőrség közlése szerint a lopással gyanúsított férfit szombat reggel hatkor fogták el, nem sokkal azelőtt, hogy úti célját, Burgaszt, egy másik tengerparti helyszínre cserélte volna.
A kötcsei pikniken Lentulai Krisztián és Hankó Balázs a kultúra és a nemzeti identitás védelméről beszélgetett. Az államtitkár kiemelte: a kultúra nem csupán pénzügyi kérdés, hanem a nemzet összetartó ereje, amelynek megőrzéséért hatalmas harc zajlik az európai woke ideológiával szemben.
Titkos paktumot kötnének a tömeges deportálásról a tálibokkal.
