Minden gyermek, aki állami gondozásba kerül, egy-egy tragikus sors, de ez nem jelenti azt, hogy reménytelen is – vallja Deák Péter, aki a népi hagyományok segítségével több mint négy évtizede a szolnoki gyermekotthonban élő gyerekek nevelője és életútjuk kísérője.
1960-ban született Jászberényben. Szövő, népi iparművész, a népművészet ifjú mestere, a magyar kultúra lovagja, fejlesztőtanár, mentálhigiénés szakember, drámapedagógus, hagyománykutató. Több mint negyven éve a szolnoki gyermekotthonban élő gyermekek nevelője, fiatalok mentálhigiénés segítője, lelki támogatója, életútjuk kísérője, támasza. Komplex személyiségfejlesztő kézműves-foglalkozások feltételeinek megteremtője, kézműves- és életúttáborok szervezője. Mindennemű tevékenységét a keresztény értékekre alapozva szolgálatként éli meg. Az ökológiai szemlélet elkötelezettje, tanítványait a természettel való szerves kapcsolatra neveli. Nemzetközi ifjúságvédelmi tehetséggondozó program elindítója, a tárgyi és szellemi hagyományok interaktív módszerekkel való átadásának szorgalmazója, ez irányú szakmai programok kidolgozója. Vezsenyben él feleségével, egy fiuk és egy unokájuk van.
Jól emlékszem rájuk, pedig azóta eltelt majdnem huszonöt év. Négyen voltak. Mint egy sorminta, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. A legkisebb három, a legnagyobb tizenkettő, a kicsi még nem látott húst, a nagy már profin fosztogatta egy meghajlított dróttal az aluljárók automatáit. Szombaton érkeztek, álltak dacosan a nappaliban, kezükben nagy fekete szemeteszsák, bennük alig megkezdett életek romjai. Én húszéves voltam, a világból nem sokat értettem, azt pláne nem, hogyan nem kell ez a négy gombszemű gyerek senkinek. Néhány év gyerekotthoni munka azonban megtanított sok mindenre. Legfőképpen arra, hogy a dolgok nem mindig ilyen egyszerűek; hogy ítélkezni tényleg csak Istennek van joga; és hogy a múltat megváltoztatni nem, de a jövőt átírni mindig lehet.
Ez utóbbira tette fel az életét Deák Péter népi iparművész, gyermekotthoni nevelőtanár is, aki több mint négy évtizede igyekszik minden rendelkezésére álló eszközzel elhitetni az állami gondoskodásban nevelkedő gyerekekkel, ők is érnek annyit, mint családban felnövő társaik. Ezek az eszközök pedig amilyen egyszerűek, olyan jól működnek. Talán éppen az egyszerűségük miatt, talán mert a gyökerük a múltba vezet:
a kétkezi munka, az alkotás öröme, a természet közelsége önmagában gyógyít.
A gyógyításra, a sokszor elképzelhetetlen fizikai-lelki traumák elsimítására jött létre sok éve az általa vezetett szolnoki gyermekotthon népművészeti alkotóháza is, ahol agyaggal, nemezzel, festékkel, jó szóval, határozott szelídséggel és a rengeteg gyermeki nehézség, kudarc ellenére sem fogyó hittel folyik rendületlenül a sorsátírás kísérlete.
„Mondhatnám, hogy véletlenül kerültem erre a pályára, ha nem tudnám ma már biztosan, hogy nincsenek véletlennek, csak a Teremtő cselez ki minket időnként az esetlegesség látszatával. De az tény, hogy fiatal koromban nem éppen a pedagógusságról ábrándoztam” – emlékezik vissza Deák Péter a kezdetekre. A víz alatti világért volt oda, különösen rajongott a halakért, halbiológus akart lenni. Az egyetemre nem vették fel, ezért előbb másfél évig Szarvason harcolt a haltelepen; vékonydongájú kölyök a hatalmas szlovák parasztgyerekek között, jó kis kiképzés volt az élethez. Majd édesapja az újabb sikertelen felvételi után, megunva a szerinte céltalan útkeresést, szépen hazaparancsolta.
„Kiképeztek rádió- és tévéműszerésznek, jártuk a mesteremmel a környező településeket, én olykor-olykor felkéretőztem a padlásra, erősen vonzottak a letűnt idők tárgyai. Akkoriban főleg a régi textiles eszközök után kutattam, nagyon érdekeltek a régi szőttemények” – mesél Deák Péter az életében először tapasztalt isteni cselről. Ami azért nem teljesen a semmiből jött, hiszen mindenféle családi előzmény nélkül kamaszkora óta vonzódott a népi hagyományokhoz. Szarvason például eljárt az egyik kollégája nagymamájához szőni tanulni, majd megismerte Székely Évát, aki a nomád nemzedék egyik meghatározó tagjaként óriási hatást gyakorolt rá, és Erdélybe, a Felvidékre, a Délvidékre is többször eljutott.
A sokáig széttartónak tűnő szálakból aztán Szolnokon gombolyodott színes fonál. Deák Péter a fentiek hatására és a pedagógia iránti vonzalma okán is beiratkozott a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolára, majd egy jó barátjával folytatott utcai beszélgetés hatására úgy döntött, szerencsét próbál az az idő tájt létrehozott helyi gyermekvárosban.
Mint meséli: a nyolcvanas évek elején ebből a szempontból is merőben más világ volt. A gyermekotthonok zárt társadalomként működtek, megalomán és keményen uniformizált struktúrában, részben elavult pedagógiai módszerek mentén, nem csak szimbolikus rácsokkal körülvéve. Egyedül Szolnokon háromszázhúsz gyermeket, fiatalt próbáltak úgy felvértezni a hamar elérkező önálló életre, hogy a mindennapjaikban főképpen szabályok és utasítások voltak, sikerélmény viszont, leszámítva néhány sporteseményt, alig. „Az én ifjonti hevületem ezt nem bírta el, és a fiatal pedagógustársaimmal együtt mihamarabb változást akartam. Hogy a gyerekek fájdalmait, indulatait valahogy enyhítsem, és így a saját munkámat megkönnyítsem, és hogy végre megtaláljam a magam értelmes és célra tartó helyét is e sajátos létben; ez mindannyiunk legnagyobb feladata az életben” – gombolyítja tovább a történetet az akkor már nem csupán a szőttesekbe szerelmes, de az egykori paraszti életmód minden elemét lassanként felfedező és kipróbáló Deák Péter. Az első „lazító, motiváló” gyermekotthoni kézműves-foglalkozások próba szerencse alapján működtek. Vitte a tenyérnyi bőröket, szerszámokat, madzagsodrót, szalagszövőt, természetes anyagokat. Leült, elkezdett velük dolgozni, és várta, hogy a kezdeti visszahúzódásukat, bizonytalanságukat legyőzve köréje gyűljenek a gyerekek. Jöttek is, mint szelíd csillagok a József Attila-versben.
A Deák Péter-féle módszer – ha lehet egyáltalán módszernek nevezni ezt az ösztönszerűen követett és máig formálódó utat – második fokozata hasonlóan az egyszerű példamutatásra épült: gyerünk ki a természetbe, hadd nyíljon a külső-belső világok ajtaja. „S lettünk egyre többen. Túráztunk, szalonnát sütöttünk, jurtát építettünk, tanultuk a növények, állatok életét, és vittük haza a talált kincseket, kukoricaszárat, mogyoróvesszőt, nádat. Ezekből mind alapanyag lett a benti »feldolgozóban«, ahol a kötelező nevelési időn túl folyamatosan bütyköltünk, játékot készítettünk, gyertyát mártottunk, faragtuk, szőttünk, bőröztünk, kovácsoltunk.” Nem maradtak el a sikerek sem, sorra jöttek a szakmai díjak, amelyek, szárnyakat adván a gyerekeknek, minden belső és külső kényszer nélkül erősítették a folyamatok dinamikáját. Alkotás közben meg persze ment a beszélgetés, a régiek hogyan éltek, ettek-ittak, játszottak, ünnepeltek. Évről évre felidézték a hajdani népszokásokat is, évtizedekig mentek például betlehemezni, egyszer egy börtönben is megfordultak a műsorukkal – emlékszik vissza Deák Péter. Eközben folyamatosan járta a maga gyűjtőútjait is szerte a Kárpát-medencében, hogy mint közvetítő észrevétlenül átadjon még egy nagyon fontos üzenetet: kik vagyunk mi, magyarok itt, a földnek ezen a táján.
Ennek a tudása különös jelentőséggel bírhat azok számára, akiknek az identitása amúgy is ingatag. Nem feltétlenül azért, mert nem tudják, honnan jöttek, hanem mert a közeg, ahonnan érkeztek, nemhogy szilárd talajjá nem válhatott a lábuk alatt, de bármikor újra elsüllyedhettek benne. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a gyermekvédelem már régóta nem az árva gyerekek mentsvára, Deák Péter például egész pálya-
futása alatt mindössze egy-két olyan fiatallal találkozott, aki azért került állami gondoskodásba, mert mindkét szülője meghalt, sőt félárva is csak elvétve akadt. Az ok általában a család életvitelében rejlik – alkoholizmus, kábítószer, egyéb függőségek, pszichés betegségek, családon belüli erőszak, szélsőséges elhanyagolás és a többi –, ami miatt a hatóságok kénytelenek kiemelni a gyereket. És bár a kilencvenes évek eleje óta jelentősen javult a gyermekotthonok infrastrukturális helyzete, attól még minden egyes ide kerülő fiatal ma is „egy-egy tragikus sors”, több kudarc-, mint sikertörténettel a kimeneteli oldalon.
„A rendszerváltozás után a nagy intézeteket megszüntették, helyette kisebb egységekben maximum tizenkét fős lakásotthonok működnek, és továbbtanulás esetén huszonéves korig tarthat az utógondozás. A kézműves-alkotócsoporttal a kilencvenes évek közepén költöztünk ide, Szolnoknak ebbe a félreeső utcájába, amely az egyik első lakásotthona volt a megújuló gyermekotthonnak. Édesanyám tősgyökeres szolnokiként emlékezett rá, hogy a házban a háború előtt egy zsidó családnak volt szatócsboltja. 1996-tól a magyarországi gyermekvédelemben egyedülállóan itt működött népművészeti-kézműves-terápiás közösségi alkotóház. Ma már csak raktár, a súlyos állagromlás miatt valószínűleg másik helyszínt kapunk” – folytatja Deák Péter. A raktár szót azonban kéretik jelképesen érteni, mert a falak és a tárgyak – legyen ez bármilyen közhelyes is – itt tényleg elevenen mesélnek. Nincs olyan négyzetcentiméter, amit ne borítanának el mindenféle munkák a szőttesektől kezdve a festményeken, rajzokon át a megszámlálhatatlan agyagfiguráig, bőrtárgyakig, a kirándulások, táncházak, utazások, táborok fotóiról nem is beszélve.
Arra a kérdésre, hány gyerek érezhette itt végre jól, biztonságban magát az évek során, a gondosan vezetett, kézzel-géppel írt, fényképekkel és újságcikkekkel, dokumentációval teli füzetek sokasága ellenére sincs pontos válasz. Már csak azért sem, mert rengeteg a visszajáró és a „külsős”, többek között annak az alapítványnak köszönhetően, amelyet művészetterapeuta feleségével közösen hoztak létre 2001-ben a Szolnok Város Pedagógiai Díja mellé járó pénzből.
„Amikor megkaptam a kitüntetést, egyszerre jutott eszünkbe, hogy ebből valami olyat dolgot kell elindítanunk, amelynek a célja, hogy személyre szabottan segíteni tudjuk a gyermekotthonból kikerülő fiatal tehetségeket, illetve hátrányos helyzetű alkotó gyerekeket. Voltak, akiknek eszközt és anyagot vettünk a munkájukhoz, másokat a tanulmányaikban támogattunk, és szakszerű lelki-mentálhigiénés ellátást is nyújtottunk, kinek mire volt éppen szüksége. Ezzel közösségépítés is kezdődött, a fiatalok elkezdtek maguktól visszajárni az alapítvány programjaira. Ezért
olyan eklektikus és sugárzó ez a kis szolnoki alkotóház: tele van felhalmozott szeretettel”
– mutat körbe, a szemével szinte simogatva a falakat.
Végső soron pedig ez, a közösség megteremtése és építése az origója mindennek – jegyzi meg –, amire ma is óriási szükség van. Sőt, ha lehet, még inkább, hiszen az egyre atomizálódóbb társadalmunkban kallódó gyerekek a régieknél is jobban szomjazzák a figyelmet – azt, hogy belekapaszkodhassanak valamibe, amitől értékesnek érezhetik magukat, és nem gondolják hiábavalónak az életüket.
„Ezért nem elég a népi kézművesség hagyományait csupán őrizni, élővé is kell tenni őket; legalábbis én mindig erre törekedtem. Ahogyan az alkotóházban, úgy az évenkénti tiszavárkonyi alapítványi táborunkban sem csak régi mesterségeket tanulunk. Vannak kulturális programok, lelki beszélgetőkörök és millió dolog, amelynek révén a résztvevők sorstársként, testvérként kovácsolódnak össze.
Hívő emberként ez idáig mindig kaptam erőt a folytatáshoz,
hiszem, hogy ez így marad. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy ha csökkentett üzemmódban is, de afféle pótnagypapaként tovább kísérhessem és támogathassam annak a rengeteg fiatalnak az életét, aki a gondoskodásom alatt nőtt fel. És persze szeretnék jó nagypapája lenni a saját unokámnak is” – mondja.
És azt is szeretné, hogy minél többen lássák, milyen szép, embert próbálóan nehéz, de erkölcsileg-anyagilag ma sem kellően értékelt szakma az övék. Ha utóbbin javítani lehetne, talán nem volna annyi pályaelhagyó sem. Ez óriási probléma, mert az amúgy is instabil állami gondozott gyerekek még bizonytalanabbá válnak, ha gyakorta új gyerekfelügyelők, nevelők veszik körbe őket. Nagy a felnőttvilág felelőssége, hiszen „minden gyermek egy csodálatos birodalom. Az átélt szörnyűségeik okán nekünk a gyermek lelkével kell legfőképpen dolgoznunk, azt kell kibányászni valahogy a traumák alól. Ehhez sok idő, rengeteg türelem, szeretet és elfogadás szükséges. De amikor látod, hogy becsülettel megállja a helyét abban a világban, amely a születése után nem bánt éppen kesztyűs kézzel vele, ahhoz az érzéshez semmi nem fogható”.
Deák Pétert 2024-ben Highlights of Hungary díjra jelölték Borbás Marcsi nagyköveti ajánlásával. A Highlights of Hungary egy nonprofit platform, amely évente kategóriák nélkül díjazza a legkiválóbb magyar teljesítményeket. A cél, hogy a tehetség, szorgalom, bátorság, lokálpatriotizmus és hazaszeretet ötvözeteként létrejövő magyar történetek széles körben ismertté váljanak, minél többeket inspirálva a cselekvésre. A kezdeményezés tavaly rekordévet zárt: a 25 jelöltre több mint 110 ezer szavazat érkezett 1500 településről. A díjat és a vele járó kétmillió forintos pénzjutalmat ezúttal Gáll Levente és Tímea, a Magyar Hospice Alapítvány, valamint Szabadfi Szabolcs pék vehette át. A díjátadóval egy időben megjelent a Highlights of Hungary kiadásában az Inspiráló magyarok – 24 lebilincselő siker-
történet című interjúkötet, amely az utóbbi tíz évben bemutatott ötszáz kiemelkedő magyar teljesítményből válogat.
Fotó: Mandiner/Ficsor Márton
Jól emlékszem a műteremre, a konyhára, a verandára. De leginkább az atmoszférára, a miliőre. Olyan ház volt és olyan kert, ahol jó lenni. Somogyi munkássága összetéveszthetetlenül karakteres, ezer közül is felismerni egy-egy festményét vagy grafikáját. Győrffy Ákos írása.
Amikor az egész világban jelentős kataklizmák történnek, nem nézhetünk lehúzott redőny mögött egy végtelenített Netflix-sorozatot, mert a valóság ránk rúgja az ajtót.
Hagyományteremtő szándékkal szervezte meg a Tulipántos Napokat az MCC Folk Kolija.
„Minden sérült kollégánk hazatérhetett családjához a kórházból, és otthon folytathatják a rehabilitációs időszakot” – tájékoztatott közleményében a MOL.
Toroczkai László arra figyelmeztetett felszólalásában, hogy totális diktatúra épül Magyarországon. Míg Gulyás Gergely és Rétvári Bence a migrációs paktum részleteit szerette volna megtudni a miniszterelnöktől és kormányától.
A Telexnek több olyan munkatárs is nyilatkozott, aki nem végzett politikai munkát, mégis távoznia kellett, pedig a Tiszára szavazott.
Az is kiderült, hogy az ETO idegenben, a másik három magyar együttes pedig hazai pályán kezdi-e a párharcot.
Azért az sok mindent megmutat egy kormányzatról, ha...
