„Túl könnyed és csapongó”? – Ki volt valójában Jókai Mór, a magyar írófejedelem?

Életének és munkásságának legfontosabb állomásain Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárának főosztályvezetője, Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténész, az ELTE nyugalmazott docense és Hermann Róbert Széchenyi­-díjas történész kalauzolt végig bennünket.

A legendás író legendán túli valósága

Jókai Mór különlegesen gazdag életművet hagyott hátra: regényei, tudományos munkái, lapszerkesztői és közéleti tevékenysége révén a 19. századi magyar kultúra egyik legmeghatározóbb alakja volt. Műveinek összegyűjtése és kiadása máig nem fejeződött be, a kéziratos hagyatékról pedig csak részleges ismereteink vannak. A leírások alapján az író munkarendje rendkívül szigorú és következetes volt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy csaknem kétszáz kötetet hagyott az utókorra. Ami Jókai munkamorálját illeti: 

délután anyagot gyűjtött és politikai kérdésekkel foglalkozott, az estéit pedig a társasági életnek szentelte. „Jókait hatalmas tudásszomj jellemezte, amit részben kiváló iskolái és tanárai alapoztak meg, részben apjától örökölt. Töredékességében is gazdag könyvtára azt mutatja, hogy a legfrissebb természet- és társadalomtudományi eredményeket közzétevő, gyakran idegen nyelvű szakkönyvek sokaságát olvasta. Több ezer kötete lehetett. Ráadásul végigélt egy olyan 19. századot, amelyben az ipari forradalom hatására tudományos és technikai innovációk tucatjai zajlottak le, amire ő – kíváncsi természetéből adódóan – fokozottan érzékeny volt” – fogalmaz Rózsafalvi Zsuzsanna.

Nem elég, hogy beszerzett minden tudományos szakirodalmat, ez az érdeklődése a regényeiben is visszaköszönt. Rendszerint természettudományos leírásokkal gazdagította a történeteit, elég csak a Vaskapu részletes bemutatására vagy a Fekete gyémántokban a Föld fejlődéstörténetére és a kőzetlemezeinkben lévő lenyomatok bemutatására gondolnunk. Ezek a hosszú leírások a mai kor emberének néha megnehezítik a Jókai-szövegek befogadását, ám cserébe páratlan módon rögzítik az egykor létező valóságot – gondoljunk csak arra, napjainkra mennyire átalakult az Al-Duna.

Jókainak az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán hozta meg az igazi írói sikert, s attól kezdve honoráriuma – a kor írói javadalmazásához képest – kiemelkedő volt. Művei gyakran folytatásokban jelentek meg, ami izgalmas történetvezetést követelt meg, hogy fenntartsa az olvasók érdeklődését. Regényei sok esetben valós alapokon nyugszanak, némi fantáziával megtoldva, hősei pedig gyakran több személyből lettek összegyúrva. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert közvélekedés, hogy Jókai írásait romantikus klisék és sablonos karakterek jellemzik.

Azonfelül, hogy Jókai rendkívül aktív és széles látókörű ember volt, a visszaemlékezésekből egy befolyásolható, akaratgyenge személyiség képe is kirajzolódik előttünk. Utóbbit támasztja alá magánélete is: házassága Laborfalvi Rózával, a kor legnagyobb színésznőjével – aki az írónak nemcsak feleség, hanem alkotótárs és inspiráló művész is volt – számos vitát váltott ki. Családja és barátai, köztük Petőfi Sándor is ellenezték az esküvőt. Ugyanis nem elég, hogy a színésznő idősebb volt nála – ami abban a korban szokatlan volt –, de volt egy eltitkolt gyermeke is. Szintén ellentmondásos döntés volt második házassága a nála több mint ötvennégy évvel fiatalabb színésznővel, Nagy (Grósz) Bellával.

Rózsafalvi Zsuzsanna szerint Jókait barátságos, segítőkész embernek ismerték. Olyannyira, hogy többször előfordult, hogy kezességet vállalt ismerősei kölcsönéért, ami miatt időnként eladósodott. Életműkiadójának visszaemlékezése szerint e tendenciának azzal vetettek véget, hogy a Révai Testvérek kiadó egy aranytollat adott neki, amelyet csak külön engedéllyel kérhetett ki a váltók aláírásához, ezzel korlátozva túlzott nagylelkűségét. „Mindenkivel igyekezett jó barátságot ápolni. Kétszer párbajozott életében, Bulyovszky Gyulával karddal, Pulszky Ferenccel pedig pisztollyal, de mindkét esetben a Jókai saját lapjaiban, Az Üstökösben és A Honban megjelent, félreértésre vagy nézetkülönbségre okot adó szövegek miatt, amely jelenség a korszakban nem volt ritka” – meséli az irodalomtörténész.

1861-től országgyűlési képviselő, majd felsőházi tag volt, de igazi szenvedélye az írás maradt. „Újságírói pályafutásában valódi innovátornak számított, hiszen sokféle műfajú sajtótermékkel jelent meg. Pályája elején divatlapokba írt, 1847 júliusától átvette az Életképek szerkesztését, amely a Tízek Társasága orgánuma volt, s amelynek stábjához Petőfi is csatlakozott 1848 áprilisában. Majd a hetvenes évek közepén ugyanezzel a címmel alapított irodalmi-­művészeti és a társasági élet eseményeit közlő lapot. Írt a Vasárnapi Ujságba is, ahol egyfajta tudományterjesztő, ismeretközlő profilt valósított meg, és voltak politikai lapjai is, mint A Hon vagy a Nemzet. Az Üstökös című élclapjával pedig megteremtette a humorisztikus és illusztrált sajtót hazánkban. Szatirikus írói stílusa egyébként páratlan volt: sosem bántó gúnyt alkalmazott, hanem finom humort” – jegyzi meg Rózsafalvi Zsuzsanna.

A forradalmár és politikus

Jókairól köztudomású, hogy a márciusi ifjak egyikeként nagy szerepet vállalt a forradalomban. Ha megnézzük a korabeli tudósításokat, akkor ez a szerep Petőfiével vagy Vasváriéval majdnem egyenértékű. „Ugyan a »szent szövegek« egyike sem tőle származott – hiszen a Nemzeti dalt Petőfi írta, a 12 pontot pedig Irinyi József –, március 15-én Jókai olvasta föl mindenütt azt a kiáltványt, amelynek részét képezte a 12 pont, amivel íróként politikai kockázatot vállalt. Hiszen a 12 pont minden tekintetben kilógott a hatalom által tolerált közbeszédből” – mondja Jókai 1848-as szerepéről Hermann Róbert történész. Szerinte akárhonnan nézzük, ezek a követelések akkoriban bőven kimerítették az izgatás és a lázítás bűntettét. Erre az időszakra tehető az is, hogy Jókai a nevének nemesi y-ját i-re cserélte.

Ha megnézzük a publicisztikáit az 1848 márciusától szeptemberéig terjedő időszakban, azt látjuk, hogy eleinte majdnem olyan radikális hangon írt, mint Petőfi vagy Vasvári – egyértelműen kiállt a polgári jogegyenlőség követelményei vagy az önrendelkezés mellett. Azonban később, amikor a Batthyány-­kormány hatalomra került, ő a konszolidációpárti állásponttal szimpatizált, ellentétben Petőfivel, ami aztán meg is mérgezte kettejük barátságát.

„1848 nyarán az országgyűlés vitázott a magyar hadsereg felállításáról. Három álláspont ütközött: az egyik teljesen független haderőt akart, a másik a császári-királyi hadsereg kereteit használta volna fel, a harmadik pedig egy köztes megoldást javasolt, amely az önállóságot helyezi előtérbe, de nem szakítaná meg a kapcsolatot Bécs haderejével. Utóbbi álláspont került többségbe, amit mások mellett Vörösmarty Mihály is támogatott. Ezen Petőfi felháborodott, és versben támadta meg Vörösmartyt, amelyet az Életképekben közölt Jókai tudta nélkül. Jókai emiatt elhatárolódott tőle, mire Petőfi egy válaszcikkben őt is kritikával illette, személyes sérelmeket, például a Laborfalvi Rózával kapcsolatos feszültségeket is felemlegetve” – meséli Hermann Róbert.

Ezután Jókai részt vett Kossuth Lajos alföldi toborzóútján, majd a harmadik bécsi forradalom kitörése után Kossuth őt és Csernátony Lajost, a Marczius Tizenötödike című radikális lap szerkesztőjét küldte Bécsbe, hogy a felkelőket segítségre szólítsák. „Az kétségtelen, hogy Jókai teljes mellszélességgel kiállt Kossuth Magyarország birodalmon belüli függetlenségét támogató politikája mellett, amit az is mutat, hogy fölkérték a Pesti Hirlap szerkesztőjévé, ami a hivatalos Közlöny megindulásáig a kormány félhivatalos lapja volt” – magyarázza a történész.

A móri ütközet és a főváros feladása után ők is Debrecenbe menekültek, és Jókaira rászakadt a megélhetés minden gondja. Mivel Laborfalvi Róza is vele tartott, elestek a színházi előadásokból származó bevételektől. Jókai hírlapírással próbálta fenntartani magát, elindította az Esti Lapokat az alkotmányos irány független képviseletére.

Jókai politikai nézeteinek változását gyakran félreértelmezik, pedig mindig inkább a politikai középvonalat, egyfajta realista álláspontot képviselt. A radikálisabb nézeteket csak addig támogatta, amíg a törvényhozás megvalósulását segítették. Hermann Róbert szerint tulajdonképpen ugyanazt az ívet járta be, mint a kormányzó elit.

„Talán kevesen tudják, de Jókai volt az első a magyar publicisztika történetében, aki sajtóhadjárattal aktív, hatalomban lévő politikust buktatott meg, ami nem kis teljesítmény volt” – árulja el Hermann Róbert, majd röviden felvázolja a történetet. Miután Zichy Ödön grófot a Soponyánál található őrvonalon elfogták, és a nála talált, Jellačićtól kapott menlevél és nagyszámú nyomtatott kiáltvány miatt kötél általi halálra ítélték, kétládányi befalazott ingóságát a kálozi kastélyból Pestre szállították. A főváros januári kiürítésekor azonban a kincsek is útra keltek – először Szolnokra, majd Debrecenbe, az Országos Rendőri és Postaosztályra kerültek, annak vezetője, Madarász László szállására. „Később a kormány elrendelte, hogy azokat a tárgyakat, amelyeknek nincs muzeális értékük, vagy félő, hogy a minőségük megromlik a hosszú tárolás során, el kell árverezni. Ekkor azonban kiderült, hogy a ládákról le vannak szaggatva a pecsétek, és hiányzik a leltár is, így fölvetődött a hűtlen kezelés gyanúja. Jókai pedig, mint egy pitbull, azonnal ráharapott a történetre, és két-három naponta írta a cikkeket arról, hogy Madarász hogyan nyúlhatott bele a közösbe. Végül a parlament vizsgálatot rendelt el az ügyben, amelynek következtében Madarász kénytelen volt lemondani a honvédelmi bizottmányi tagságáról és a képviselői státuszáról is” – magyarázza a történész.

1861-ben Jókai Siklós városának képviselője lett a Teleki-­féle Határozati Párt színeiben, és egészen 1896-ig volt a parlament tagja. Mikszáth a következőképpen jellemzi országgyűlési tevékenységét visszaemlékezésében: „A parlamentben Tisza Kálmán háta mögé ült, s odaadó hűséggel bocsátotta tollát a keletkező balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bűbájos talentumával.”

Hermann Róbert szerint fontos hangsúlyozni, hogy bármilyen ívet járt is be Jókai a politikában, a szabadságharc örökségének egyik legfontosabb őrzője volt, és sosem tagadta meg 1848 eszméit, csupán realista módon közelített hozzájuk. A forradalom szerepét alkotásai által is megőrizte az utókornak. Műveiben – mint A kőszívű ember fiai vagy az Egy bujdosó naplója – gyakran visszaköszönnek a szabadság iránti elhivatottság és a hősiesség motívumai, amelyekkel emléket állított a magyar forradalom és szabadságharc hőseinek.

Elavult-e mára az egykor ünnepelt szerző?

„A huszonöt éves Jókai, mondhatni, egy csapásra hódította meg az olvasókat, majd évtizedekig, sőt több mint egy évszázadig meg is tartotta közönségét. Ő volt az az író, akit a társadalom szinte minden rétegében olvastak: Erzsébet királynétól a földművesekig. Regényei­nek színes, fordulatos cselekménye, a magyar múlt és jelen politikai küzdelmeinek és társadalmi konfliktusainak változatos bemutatása éppúgy vonzóvá tette műveit, mint szíveket dobogtató szerelmi történetei” – fogalmaz Fábri Anna. Szerinte mindezeken kívül az is nagyban hozzájárult Jókai népszerűségéhez, hogy a történetei zömmel magyar történetek voltak, amelyek egy letisztult, ugyanakkor hatalmas szókincset mozgató magyar nyelven szólaltak meg. 

E nyelv éppúgy magába foglalta az egyszerű emberek beszédmódját, mint a tanultakét, a városlakókét éppúgy, mint a vidéken élőkét, és tartalmazta az egyházi és politikai szónoklatok vagy a szaloncsevegések fordulatait is. Olyan új irodalmi nyelvet teremtett, amelyet az olvasók ismerősnek, sőt részben vagy egészben a sajátjuknak is érezhettek.  

Jókai megítélése kezdettől fogva kettős volt, és ez ma sincs másként. Noha nyelvi és elbeszélői tehetségét mindenki elismerte, akadtak nagy tekintélyű kritikusai – Gyulai Pál és társai –, akik azzal vádolták, hogy túl könnyed és csapongó, kevéssé felel meg a műfaji, esztétikai és erkölcsi elvárásoknak. Úgy vélték, Jókai nem ábrázolja elég hitelesen a valós életproblémákat, helyette idealizált és népszerűséget kereső megoldásokat alkalmaz, szereplői pedig eltúlzott, kitalált alakok: vagy tökéletesek és mindenben jók, vagy mindenestől rosszak és gonoszak.

Fábri Anna szerint ezek a vélemények nem állják meg a helyüket, hiszen a Jókai-regényekben nem mindig kikezdhetetlen elit hősök a központi alakok, hanem – és idővel egyre gyakrabban – esendő emberek. És mint ilyenek, nem illeszthetők be a sokat bírált jó-rossz, angyal-ördög felosztásba. Több Jókai-regény olyan jellemeket és helyzeteket tár az olvasók elé, amelyek megjelenítik az élet bonyolultságát, a sorsdöntő választások nyomasztó súlyát és nemegyszer kétes kimenetelét.

Timár Mihály, Az arany ember főhőse például egyértelműen ilyen összetett, esendő karakter. „Lehet-e azt mondani, hogy ő makulátlan pozitív hős? Nem lehet, hiszen egy csomó elítélendő dolgot követ el: gazdagságát lopott kincsen építi, házasságtörő, sőt voltaképpen bigámista, aki végül egy másik ember halála révén kezd új életet. Végtére is az »arany ember«, azaz 

– érvel Fábri Anna. 

Első nagy sikereit a szabadságharc bukása után, az elnyomatás korában aratta, olyan regényekkel, amelyek a reformkor nagyszerű eseményeinek felidézésével enyhülést kínáltak a gyászra, vigaszt a veszteségekre, segítséget a megrendült egyéni és nemzeti önbizalom helyreállítására. E regényeit – ahogy a későbbieket is – hangnemi többszólamúság jellemzi; nemegyszer egymás mellett, egymást értelmezve jelenik meg bennük érzelmesség és szarkazmus, pátosz és humor. Mindez nemcsak elbeszélői, hanem újságírói munkásságára is igaz. A Kakas Márton álnéven publikált humoros-parodisztikus írásai éppúgy az újságolvasó közönség kedvencévé avatták, mint határozottan ellenzéki szellemű publicisztikái.

„A kiegyezés utáni évtizedben – akárcsak a mi életünkben oly nagy jelentőségű rendszerváltást követően – zavarba ejtő események, átalakulások és árulások, csalódások és kiábrándulások, új lehetőségek sorozatával, szertefoszló illúziókkal kellett megbirkózniuk az embereknek. Természetesen Jókainak magának is. Szembe kellett néznie a modernizáció keserveivel, a veszteségekkel éppúgy, mint számos új lehetőséggel. Ötvenévesen, pártja kormányra kerülését követően pedig fel kellett hagynia az ellenzéki politizálással is. Ennek az új állapotnak a visszásságait és a terhét azután a politika valódi természetét feltárni igyekvő regények egész sorában jelenítette meg. Ezt a Jókait ugyancsak érdemes felfedeznünk, újraolvasnunk” – mondja Fábri Anna.

Jókai műveit napjainkban sokszor éri az a kritika, hogy elavult és nehézkes az értelmezése a fiatalok számára. Persze általánosítani, mint oly sok mindenben, ebben a kérdésben sem lehet, de az tény, hogy egyre több olyan hangot hallani, hogy Jókait le kellene venni a kötelező olvasmányok listájáról, mert nehezen olvasható, és kedvét szegi a diákoknak. Ennek több – valószínűleg egymással szorosan összefüggő – oka van. „Az egyik talán az, hogy a képzelőerő sokkal kisebb szerepet játszik ma az olvasásban, mint korábban. Hiszen a mai gyerekeknek (persze a felnőtteknek is) a digitális világban szinte tökéletes képi kiszolgálásban van részük. Egy másik ok lehet a nyelvi elszegényedés, a szókincs folyamatos zsugorodása. Egy harmadik a figyelem összpontosításának egyre fokozódó nehézségeiből fakadó olvasói türelmetlenség” – sorolja Fábri Anna. Szerinte ennek ellenére Jókainak ma is megvan és meglehet a maga olvasótábora, hiszen 

hanem eszményeit, gondolkodásmódját és érzelmi kultúráját is. Az örökségünket.

Nyitókép: Wikipédia