Régóta kísért a gondolat, hogy egyre kevesebb olyan embert látok, aki valamilyen – aki határozott karakterrel bír

Tegnap hallottam egy ismerőstől, hogy a régi postásunk, akit már jó ideje nem láttam, meghalt. Csendes, úgynevezett magának való ember volt. Elég hülye kifejezés ez a magának való, sosem értettem igazán. Mit jelent ez? Mi az, hogy magának való? Valami olyasmit, hogy elég neki önmaga társasága, beéri azzal, hogy a saját, külön bejáratú univerzumában időzik? Nyilván valami ilyesmit jelent. Figyelmes volt, sokszor még azt is megtette, hogy amikor látta, hogy megyek lefelé a hegyről, odakanyarodott a motorjával és odaadta a leveleket.

Soha nem beszélgettünk, mégis rokonszenves volt, talán pont azért, mert nem erőltette a beszélgetést. Nem akart jópofa lenni, nem akart üres szócsépléssel fárasztani, ami a tapintat csalhatatlan jele, és mint ilyen, egyre ritkább jelenség. A legszükségesebbekre szorítkozott, de ebben a kevésben már ott volt valami, ami rokonszenvessé tette. Többször láttam a Duna-parton horgászni. Ahogy horgászott, abban is benne volt ez a magának valósága. Külön, a többiektől távol álldogált a térdig érő vízben, mögötte, a homokon az elmaradhatatlan motorja.

Régi megfigyelésem, hogy a horgászat lényege nem a halfogás, hanem az, hogy az ember együtt legyen a vízzel. Vagy ahogy a német író, W. G. Sebald fogalmazott (igaz, ő a tengeri horgászokról írta): azért ülnek a parton, hogy mögöttük legyen a világ és előttük a határtalanság. A végesnek és a végtelennek ezen a metszéspontján érzik jól magukat. Nem kell ahhoz tenger, hogy ezen a metszésponton időzzünk. A hajnali vagy az alkonyati Duna ugyanúgy megfelel hozzá. Ha sokáig bámuljuk a hömpölygő vizet, hamar kiszakadunk abból, ami mögöttünk van. Erről a régi postásunkról nagyon is el tudom képzelni, hogy leginkább ezért járt horgászni. Amibe persze az is belefért, hogy olykor fogott ezt-azt.

Meghalt, ezt írtam, de nem ez a teljes igazság. Ugyanis ez az ismerős halkan, szinte suttogva tette hozzá, hogy megölte magát. Nem is akárhogy. Szíven szúrta magát. De nem azért, mert csillapíthatatlan szerelmi bánata volt, vagy mert tetemes adósságba keveredett, és nem is azért, mert a lényéből áradó melankólia végül legyűrte, hanem a betegsége miatt. Gyógyíthatatlan beteg volt, és nem akarta megvárni a végét, a szenvedések heteit és hónapjait, hanem elébe ment a dolgoknak, rövidre zárta, ahogy mondani szokás.

Ahogy most visszagondolok erre az emberre, azt kell mondanom, hogy nem állt távol az alkatától ez a drámai befejezés. Amely befejezést nem akarom minősíteni sem innen, sem onnan nézve. Márai Sándor sokat ír az utolsó naplójában erről. Ahogy pisztolyt vásárolt jó előre, ahogy a fegyverboltban dolgozó eladó megmutatta neki a használatát. Az öngyilkosság olyasvalami, amivel a társadalom nem tud mit kezdeni. De a nyugati civilizáció se nagyon. A keresztény praxis határozott véleményt alakított ki róla, ami respektálandó és komoly vélemény. De vannak másféle vélemények is, nem kevésbé komolyak és respektálandók. Aztán vannak figyelmen kívül hagyható vélemények is.

Itt és most nem ezekkel a véleményekkel szeretnék foglalkozni, inkább csak elmerengtem ezen a hajdani postásunkon. A parton láttam utoljára, a tavalyi nyár végén vagy kora őszén. Üldögélt a kisszékén, talán egy dobozos sör is pihent mellette a homokon, mögötte, a támfal tövében a szolgálati motorja. Odabiccentett, visszabiccentettem, nem is volt szükség további interakciókra. Figyeltem egy ideig, ahogy csöndesen néz maga elé. Talán a csillogó vizet nézte, talán a saját, külön bejáratú univerzumában kóborolt.

Lehetséges, hogy igazságtalan vagyok, de régóta kísért a gondolat, hogy egyre kevesebb olyan embert látok, aki valamilyen. Aki határozott karakterrel rendelkezik. Aki mintha egy csak rá jellemző, kezdettől fogva viselt bélyeggel bírna. Ez az ember ilyen volt, legalábbis ilyennek láttam, mióta ismertem. Persze nem ismertem, ezek csak homályos benyomások, de szívesen adok a homályos benyomásaimra. Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, tehát az istenek postása, emellett többek között az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz. Mert mindketten Hermész oltalma alatt álltunk. 

Nyitókép: Shutterstock