Régi megfigyelésem, hogy a horgászat lényege nem a halfogás, hanem az, hogy az ember együtt legyen a vízzel. Vagy ahogy a német író, W. G. Sebald fogalmazott (igaz, ő a tengeri horgászokról írta): azért ülnek a parton, hogy mögöttük legyen a világ és előttük a határtalanság. A végesnek és a végtelennek ezen a metszéspontján érzik jól magukat. Nem kell ahhoz tenger, hogy ezen a metszésponton időzzünk. A hajnali vagy az alkonyati Duna ugyanúgy megfelel hozzá. Ha sokáig bámuljuk a hömpölygő vizet, hamar kiszakadunk abból, ami mögöttünk van. Erről a régi postásunkról nagyon is el tudom képzelni, hogy leginkább ezért járt horgászni. Amibe persze az is belefért, hogy olykor fogott ezt-azt.
Meghalt, ezt írtam, de nem ez a teljes igazság. Ugyanis ez az ismerős halkan, szinte suttogva tette hozzá, hogy megölte magát. Nem is akárhogy. Szíven szúrta magát. De nem azért, mert csillapíthatatlan szerelmi bánata volt, vagy mert tetemes adósságba keveredett, és nem is azért, mert a lényéből áradó melankólia végül legyűrte, hanem a betegsége miatt. Gyógyíthatatlan beteg volt, és nem akarta megvárni a végét, a szenvedések heteit és hónapjait, hanem elébe ment a dolgoknak, rövidre zárta, ahogy mondani szokás.
Ahogy most visszagondolok erre az emberre, azt kell mondanom, hogy nem állt távol az alkatától ez a drámai befejezés. Amely befejezést nem akarom minősíteni sem innen, sem onnan nézve. Márai Sándor sokat ír az utolsó naplójában erről. Ahogy pisztolyt vásárolt jó előre, ahogy a fegyverboltban dolgozó eladó megmutatta neki a használatát. Az öngyilkosság olyasvalami, amivel a társadalom nem tud mit kezdeni. De a nyugati civilizáció se nagyon. A keresztény praxis határozott véleményt alakított ki róla, ami respektálandó és komoly vélemény. De vannak másféle vélemények is, nem kevésbé komolyak és respektálandók. Aztán vannak figyelmen kívül hagyható vélemények is.