A nagyközönség a Stuart Little, kisegér című film és egy abban feltűnő Berény Róbert-festmény kapcsán ismerte meg a nevét, a szakmában azonban már előtte is úgy emlegették: a képvadász. Barki Gergely művészettörténész szenvedélyesen kutatja az elveszettnek hitt vagy feledésbe merült magyar életműveket.
A nyomozás izgalmáért lett művészettörténész?
Azért is. A mi munkánk a metódus szempontjából valóban sokban hasonlít egy rendőrére: apró kirakódarabokból próbáljuk összeilleszteni a lehető legteljesebb, legvalósabb képet. A különbség annyi, hogy egy bűnténynél a tettes személye a fontos, mi viszont inkább az alkotásokra fókuszálunk. Ahhoz, hogy biztosan megállapíthassuk valamiről, tényleg az, aminek gondoltuk, ezerféle adatra, információmorzsára van szükség, nem is beszélve a szerencséről. De éppen
ez a megunhatatlan az egészben: kibogozni egy rejtélyt,
amiből aztán a legtöbb esetben újabb rejtélyek bomlanak ki. Soha nem értettem azokat a kollégáimat, akik nem találnak maguknak témát. Egyszerűen el kell indulni egy szálon, és
előbb-utóbb úgyis belefut az ember valami nem várt izgalomba, megfejtendő titokba.
Ahogyan velem is történt a Galimbertik esetében. Akikkel eredetileg nem is akartam igazán foglalkozni.
Ahhoz képest évekre meghatározták az életét, és még messze nincs vége a barátságnak.
Pedig tényleg véletlenül, egyfajta mellékszálként kerültek a látókörömbe. Néhány éve Kaposváron tartottam egy előadást az elveszett képekről, köztük a városhoz ezer szállal kötődő Galimberti Sándoréiról. Utána odajött hozzám egy hölgy, és közölte, ha már ebbe az egészbe így beleástam magam, kutya kötelességem kiállítást rendezni az életműből. Ez a mondat adta meg a kezdőlökést, hogy letérjek a fő csapásirányról, amit előtte tíz-tizenöt évig követtem.
Mi volt ez a csapásirány?
Legelsőnek a magyar fauvistákkal foglalkoztam, utána fordult az érdeklődésem a magyar kubizmus felé.
Ami elvileg nem is nagyon létezett.
Hát ez az! Sokáig én is ezt hittem. Szép lassan kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy talán érdemes lenne e téren mégis jobban benézni a felszín alá. Először a Musée d’Orsay-ban 2013-ban megrendezett, a magyar modernizmus művészetét és Bartók Béla munkásságát bemutató Allegro Barbaro kiállítás kapcsán merült fel bennem az ötlet, ami egy évre rá egy amerikai meghívás során kapott megerősítést. A New York-i Metropolitan Museum of Art vezető kurátora, Rebecca Rabinow kért fel arra, hogy az akkoriban nyílt nagy kubista tárlatukhoz kapcsolódó konferencián beszéljek az irányzat magyar vonatkozásairól. Én meg mondtam, hogy szívesen megtenném, csak az a bökkenő, hogy nem nagyon van miről.
Majd kiderült, hogy mégis?
Az derült ki, hogy amit akkor állítottam, a szakmával nagyjából egyetértésben, az egyszerre igaz is, meg nem is.
Vagyis?
Az első világháború előtt tényleg kevés karakteresen kubista alkotás született hazánkban, ám Párizsban már egészen más volt a helyzet. Ott, a magyar Vadak nyomában megjelent egy új, szintén jellemzően magyar állampolgárságú nemzedék, amelynek a laza baráti társaságot alkotó tagjai egyértelműen kubistaként határozták meg magukat. Ráadásul nem egyszerűen másolták a franciákat, saját stílusjegyeik is voltak, főleg az intenzívebb színesség.
Kiket tudunk ide sorolni?
Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos, Berény Róbert nevét már azért régebb óta jól ismertük, de nekik csak a korai munkáik táplálkoznak a kubizmusból, és nem tartoztak ehhez a párizsi diaszpórához. A kétezres évek közepén aztán kezdtük felfedezni a pályájuk egy részében karakteresen kubista alkotókat, elsőként Szobotka Imrét, majd lassanként mások mellett Réth Alfréd, Csáky József, Miklós Gusztáv, Farkas István, Késmárky Árpád, Kóródy Elemér és Bossányi Ervin neve is bekerült, ha nem is a széles, de legalább a szakmai köztudatba. Az életművek feldolgozása azóta tart, de a feladatot nagyban nehezíti, hogy rengeteg alkotásuk elveszett, köztük olyanok, amelyeket még a szakirodalom is csupán lábjegyzetekben említ, ha egyáltalán.
Miért szóródtak szanaszét vagy lettek rosszabb esetben az enyészeté ezek – a nemcsak számunkra, de a nemzetközi kubizmussal való egyenrangú voltuk miatt – a világ számára is fontos művek?
Ennek számtalan oka volt. Az első világháború kitörése a franciaországi magyar kubisták számára is végzetesnek bizonyult. A műtermeket ugyanis lefoglalta a francia állam: a tulajdonosoknak, bérlőknek sokszor mindössze pár óra jutott, hogy mentsék, ami menthető. Ezekben a hetekben, hónapokban rengeteg minden elkallódott, és ami megmaradt, azok egy részének a sorsáról a mai napig nem vagy alig tudunk valamit. Az egyéni lehetőségektől, rátermettségtől is függött, a világégést követően mennyire eredt valaki a munkái nyomába. Csáky József például a galeristájával összefogva már az 1920-as években igyekezett a szobrai nyomára bukkanni, igaz, mindössze egyet sikerült fellelniük. Egy másik ok, hogy akadtak, akik túllépve a kubista korszakukon önszántukból semmisítették meg vagy festették át a korábbi műveiket. Rengeteg alkotás Amerikában ragadt egy nagy kubista „turné”, illetve az 1915-ös San Franciscó-i világkiállítás után – többek között Késmárky kubista olajképei is vagy ott, vagy Franciaországban lehetnek valahol. Akár múzeumok raktárában, akár galériásoknál, akár magánembereknél, gyakran anélkül, hogy a tulajdonosok, pláne szignó hiányában, egyáltalán tudnák, milyen kincsek vannak a birtokukban.
Nem véletlen tehát, hogy Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című, régóta „körözött” festményét is éppen egy amerikai családi filmben fedezte fel a kétezres évek végén – díszletként a falon.
Igen, ez volt az elhíresült Stuart Little, kisegér-eset. Lola lányom még kicsi volt, amikor karácsonykor, hogy a feleségem nyugodtan díszíthesse a fát, ezt néztük a szomszédban a tévében. Nem mondom, hogy óriási izgalommal töltött el a sztori, egészen addig, amíg Hugh Laurie és Geena Davis filmbeli nappalijának a hátterében meg nem pillantottam a magyar avantgárd akkor kilencven éve keresett Berény-festményét, amelyet én is nyilván csak egy fekete-fehér fotóról ismertem, a Magyar Nemzeti Galéria archívumából. Mint később kiderült, a mozi kellékes asszisztense egy pasadenai régiségboltban akadt rá a festő második feleségét, Breuer Etát ábrázoló műre. A forgatást követően ismét nyoma veszett, végül újabb szövevényes nyomozást és rengeteg levélváltást követően, 2014-ben személyesen is láthattam egy washingtoni parkban. A közeli hotdogostól kölcsönkért csavarhúzóval lefejtettem a kép hátoldalát borító védőlemezt, és a vászon hátoldalán látható pecsét biztosítékot adott
a mű eredetiségével kapcsolatban. Sok-sok évvel később hazakerült, és rekordáron adták el.
Ekkor indult be az azóta is tartó képvadászat?
Nem, ez a szenvedélyem már jóval hamarabb elkezdődött, csak ez az ügy hozta el a nagyobb nyilvánosságot. Már a diplomamunkám írása közben – Berény Róbert korai korszakát dolgoztam fel – szembesültem vele, hogy az életmű e része meglehetősen hiányos; számos kép létezéséről tudunk, de arról nem igazán, merre lehetnek. Majd valamivel jobban utánanézve rájöttem, ez nem is olyan ritka dolog, a 20. századi magyar festészetben számtalan hasonló lyuk tátong. Ezen felindulva még a kétezres évek elején elindítottam a lappangó magyar művekkel foglalkozó Wanted című rovatot az Artmagazinban, már az első írásban húsz hiányzó festmény reprodukciójával, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a kollégáimat is nyomozásra biztassam. Amikor 2006-ban a Magyar Nemzeti Galériában megrendeztük a nagyszabású Magyar Vadak kiállítást, ott már volt egy külön Wanted-fal fotókkal, azóta pedig két hazai magángalériában és külföldön is csináltam hasonló koncepciójú tárlatokat.
Lett ezeknek bármilyen, az előbbihez hasonló, kézzelfogható eredménye?
Hogyne,
körülbelül ötszáz tételből áll az elmúlt több mint húsz év alatt megkerült műtárgyak listája,
beleértve a második világháború közben és után eltűnteket is. Sok más mellett előkerültek jelentős Czóbel-képek és a Nyolcak csoport más alkotóitól is keresett művek, a párizsi Magyar Kulturális
Intézet 2021-es, Wanted / Lost & Found – Az elveszett magyar kubizmus nyomában című kiállítása után pedig szintén előbukkant néhány régóta keresett magyar kubista alkotás.
Sőt, ezen a tárlaton, illetve két év múlva a Magyar Nemzeti Galériában már olyan kuriózumokat is lehetett látni, amelyeket ugyancsak ön „vadászott le”. Hogyan?
Vannak a kutatásnak a hagyományos formái, amikor a megszállott művészettörténész múzeumok félhomályos raktáraiban húzogatja a fiókokat, vagy mindenféle archívumokban böngészi aprólékosan a katalógusokat, leveleket, cikkeket, monográfiákat. Ezt sok esetben nem lehet megspórolni, a Késmárky Árpáddal kapcsolatos kutakodásaim során a nyomokat követve én is elmentem Bretagne-ig. És van a 21. század, ami mindent, így ezt a metódust is felülírta kissé.
A virtuális tér adta lehetőségekre gondol?
Arra is, hiszen például Huszár Vilmos egyetlen ma ismert, elképesztően modern, De Stijl-korszakából származó szobrára az eBayen akadt rá a tulajdonosa. De az internet nyilvánossága másra is nagyon jó. Ha szenzációfaktorban nem éri is el a Stuart Little, kisegér-eset szintjét, azért az sem éppen érdektelen sztori, hol akadtam Csáky József egy színes terrakottaszobrának a nyomára. Ami ráadásul kulcsmű, mert ugyan még bőven mutat kubista stílusjegyeket, amolyan átmenetként már az art déco felé is kacsint.
Hol?
Az influenszer sztár Kajdi Csaba, azaz Cyla budai otthonában.
„Piff, anyukám”, hogy idézzük az ő egyik szavajárását.
Úgy bizony. Ráadásul a családom, különösen a kamasz lányaim derültségére, fogalmam sem volt róla, ő kicsoda.
Hogyan került kapcsolatba vele?
A Stuttgartban élő testvérem, aki szintén művészettörténész – ez lett a következménye, hogy a nagyszüleink minden hétvégén múzeumba vittek min-
ket – egyszer csak küldött egy üzenetet, hogy talán nem ártana elolvasnom egy interjút ezzel az érdekes emberrel, aki többek között efféle izgalmas dolgokról mesél: „Olyan környezetben nőttem fel, ahol körbevett a divat, a művészet. A dédnagyapám Bálint Rezső festőművész, a dédnagyanyámnak képgalériája volt Párizsban. A család baráti köréhez tartozott Ady Endre, Czóbel Béla, Joseph Csaky, az egyik legnagyobb magyar kubista szobrászművész. Sok időt töltöttem a nagymamámnál Párizsban és az ő nagynénjénél, Révai Évánál, aki kiegészítőket tervezett nagy divatházaknak.” Rögtön vérszemet kaptam persze, és írtam Cylának egy terjedelmes bemutatkozó levelet a Facebookon, javasolva a személyes találkozót. Amikor néhány hét múlva erre sor került, mintha csak megnyitottam volna egy csapot: ömlött belőle a rengeteg, állítása szerint addig senkit nem érdeklő történet. Ahogyan később az édesanyjából, Básti Annamáriából is, ő számtalan dokumentumot, tárgyi emléket is előszedett a kedvemért. Nem lehetek elég hálás nekik azért a sok időért, türelemért, amivel az immáron második évtizede folytatott kutatásaimat segítették.
Mindez azt is jól mutatja, hogy tényleg nem árt az embernek minden helyzetben nyitva tartania a szemét és sutba dobnia az esetleges előítéleteit. Ha visszakanyarodunk a Galimbertikhez: azt mondta, ők is mellékszálként kerültek a látókörébe. Mégis, hogyan kapcsolódnak a kubistákhoz, és egyáltalán, miért a többes szám?
A mellékszálat úgy értettem, hogy bár az apja révén félig olasz származású, kilencgyerekes kaposvári családban felnövő Galimberti Sándor és szintén festőművész második felesége, az Henri Matisse-tanítvány Dénes Valéria a kubistákkal egy időben élt Párizsban, és nyilvánvalóan ismerték is őket, illetve hasonlóak voltak a törekvéseik, szigorúan véve nem tartoztak az irányzat művelői közé.
Hanem hova?
Sehova és mindenhova, hiszen a tevékenységük a plein air naturalizmustól a szecesszión, a fauvizmuson, kubizmuson át már-már az absztraktig ívelt, nagybányai, párizsi és holland megállókkal, mindezen ráadásul egy bő évtized alatt száguldottak végig, aminek aztán korai haláluk vetett véget. A Magyar Nemzeti Galériában február végéig még látható tárlat nemcsak ezt a rendkívül izgalmas utazást és kettejük tökéletesen egyenrangú művészetét, alkotótársi viszonyát mutatja be hiánypótló jelleggel, hanem az 1915-ben kettős tragédiával végződő szerelmüket is. Ahogyan Simon Jolán írta róluk nagyon kifejezően: „Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek fel egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól.” De a többes szám más miatt is indokolt. Láthatunk műveket Galimberti Sándor édesapjától, a családban a szép lassan az absztrakt felé forduló fiúnál jóval nagyobb tehetségnek tartott, valójában elég középszerű Luigi Galimbertitől, illetve az első feleségtől, a cseh Lanov Máriától is; utóbbi szintén nem érdektelen művész és személyiség.
A hiánypótló ebben az esetben nem csupán arra utal, hogy Galimberti Sándor és Dénes Valéria munkásságát ez idáig senki nem tárta a közönség elé átfogó jelleggel, hanem arra a szomorú tényre is, hogy a házaspár életművének nagyjából négyötöde ugyancsak elveszett.
Ezért is szerettem volna annyira, hogy ez a kiállítás létrejöjjön. Egyrészt, hogy visszahozzuk ennek a két csodálatos, a korukat egy lépéssel szinte mindig megelőző festőnek a nevét a köztudatba, másrészt abban reménykedem makacsul, hogy újból történik néhány csoda, és ahogyan már korábban is előkerültek váratlanul Galimberti- és Dénes-képek, a tárlat hatására ismét előjön néhány. A huszonnegyedik órában vagyunk e téren, és persze az sem lenne utolsó dolog, ha a hozzájuk hasonlóan arra érdemes, mégis feledésbe merülni látszó magyar alkotók műveit nemcsak hogy megtalálnánk valahogy, de haza is tudnánk hozni őket.
Miért olyan fontos ez?
Mert jól mutatják, hogy a magyar művészetnek igenis voltak olyan kimerevített pillanatai a 20. században is, amikor nem üldözni próbáltuk a nemzetközi élvonalat, hanem a részei, sőt fontos alakítói voltunk. Ez szerintem mindenféle pátosz nélkül, magától megemeli a nemzeti önbecsülést, tartást ad, egyben elfogadásra, megértésre, nyitottságra nevel. Tudom, mert személyesen is
átéltem annak idején a Musée d’Orsay-ban, milyen érzés elsőrangú magyar teljesítményeket büszkén a világ elé tárni.
Amit aztán okosan és vonzón meg kell mutatni magunknak is, különös tekintettel a fiatal nemzedékekre; nem vehetjük el a kedvüket a képzőművészettől unalmas tanórákon és kötelező, de ötlettelen múzeumi foglalkozásokon.
A mintáért nem kell messzire mennünk. Elég, ha körbenézünk Ausztriában, ahol néhány évtizede kitalálták, hogy Gustav Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka hármasával erősítik kívül-belül az országimázst. És bejött nekik, sőt, ezzel úgy általában is sikerült megemelniük a 20–21. századi osztrák képzőművészek ázsióját, értékét.
Ha ön választhatna három magyart e célból, kik lennének azok?
Hú, nem könnyű a dolog. Előbb a szisztematikus kutatásoknak kellene lezajlaniuk és még rengeteg műnek előkerülnie, hogy tisztulhasson a kép. De ha most kapásból kell válaszolnom, akkor első körben, a már meglévő nemzetközi beágyazottságuk miatt is, talán Galimberti Sándor legjobb barátját, Rippl-Rónai Józsefet, valamint Moholy-Nagy Lászlót és Hantai Simont mondanám.
***
„Az olasz temperamentum és somogyi bicskás keveréke” – állította Ferenczy Béni Galimberti Sándorról, akivel a nagybányai művésztelepen töltöttek együtt az előkerült fotók és levelek alapján nem csupán művészeti, de emberi szempontból is igen termékeny időket. Sok más mellett erről az időszakról is mesél a Magyar Nemzeti Galéria A Galimbertik című tárlata, amely a 20. századi magyar képzőművészet két meghatározó alakja, Galimberti Sándor és Dénes Valéria munkásságát állítja fókuszba. A kiállításon nyolcvanöt festmény és grafika, valamint számos dokumentum látható, és a házaspár életének más fontos helyszíneit is megismerheti a közönség a már említett Nagybányától Kaposváron, Franciaországon, Olaszországon és Belgiumon át Hollandiáig.
A több mint ígéretesen induló művészek karrierjének az első világháború vetett véget. 1915 tavaszán visszatértek Magyarországra, ahol Dénes Valéria hamarosan meghalt tüdőbetegségben, harmincnyolc évesen. A budapesti temetést követően két nappal Galimberti Sándor a Műcsarnok mögött szíven lőtte magát, árván hagyva hároméves kisfiukat. Életművük ezután szinte széthullott, képeik jó részét csak leírásokból ismerjük. Amelyeket igen, azok keletkezési körülményeit is alaposan helyre kellett tenni, a dátumot, a helyszínt, esetenként az alkotót tekintve. Például az idáig Galimberti Sándor egyik fő művének tartott Amszterdam című műről kiderült, hogy nemcsak hogy egy másik holland város volt az ihlető helyszín, de szinte biztosan nem is az ő, hanem Dénes Valéria munkája.
Ha tehetjük, ne szalasszuk el a kurátor Barki Gergely tárlatvezetéseit, aki óriási élvezettel és lendülettel, sok izgalmas személyes történetet is megosztva villantja fel ennek az elképesztő korszaknak és ezeknek az elképesztő embereknek a mindennapjait.
Nyitókép és képek: Földházi Árpád
A Múzeumok Éjszakáján nem csak erről tudhat meg mindent, az is kiderül, hogyan győzhető le a modern világ káosza tíz egyszerű pásztortrükkel. De jönnek még Picasso magyar barátai és Walter Rózsi asztala is. Programajánlónk június 20-ára.
Szemerey Samu országos főépítész és Sári Zsolt államtitkár az Üllői úti Lechner-palota rekonstrukciójának elindulását ígérik, és hogy minisztériumaik „házmesterség” helyett támogatóként állnak majd az önálló és független Iparművészeti mögött. Mindez a nulla forintból összehozott épülettörténeti tárlat megnyitóján hangzott el.
Dupla örökségvédelem Fejér megyében: a pusztulástól megmentett Meszleny-kastélyban lelt otthonra a Fischer Emil Múzeum, amely a múlt századforduló legjelentősebb magyar kerámiagyárosának és -gyárának állít emléket.
A közel másfél száz művet felvonultató életmű-kiállítás izgalmas játékra hívja a nézőt, „merj perspektívát váltani” mottóval.
Az új vezető az Országgyűlést egy új székről fogja irányítani.
Itthon is szeretnék növelni a világhírű, magyar-francia származású festőművész ismertségét.
A rapper 1956-hoz hasonlította az idei választásokat.
Vasárnap reggel 6 órára is jut egy találkozó a napi programban.
