A nagyközönség a Stuart Little, kisegér című film és egy abban feltűnő Berény Róbert-festmény kapcsán ismerte meg a nevét, a szakmában azonban már előtte is úgy emlegették: a képvadász. Barki Gergely művészettörténész szenvedélyesen kutatja az elveszettnek hitt vagy feledésbe merült magyar életműveket.
A nyomozás izgalmáért lett művészettörténész?
Azért is. A mi munkánk a metódus szempontjából valóban sokban hasonlít egy rendőrére: apró kirakódarabokból próbáljuk összeilleszteni a lehető legteljesebb, legvalósabb képet. A különbség annyi, hogy egy bűnténynél a tettes személye a fontos, mi viszont inkább az alkotásokra fókuszálunk. Ahhoz, hogy biztosan megállapíthassuk valamiről, tényleg az, aminek gondoltuk, ezerféle adatra, információmorzsára van szükség, nem is beszélve a szerencséről. De éppen
ez a megunhatatlan az egészben: kibogozni egy rejtélyt,
amiből aztán a legtöbb esetben újabb rejtélyek bomlanak ki. Soha nem értettem azokat a kollégáimat, akik nem találnak maguknak témát. Egyszerűen el kell indulni egy szálon, és
előbb-utóbb úgyis belefut az ember valami nem várt izgalomba, megfejtendő titokba.
Ahogyan velem is történt a Galimbertik esetében. Akikkel eredetileg nem is akartam igazán foglalkozni.
Ahhoz képest évekre meghatározták az életét, és még messze nincs vége a barátságnak.
Pedig tényleg véletlenül, egyfajta mellékszálként kerültek a látókörömbe. Néhány éve Kaposváron tartottam egy előadást az elveszett képekről, köztük a városhoz ezer szállal kötődő Galimberti Sándoréiról. Utána odajött hozzám egy hölgy, és közölte, ha már ebbe az egészbe így beleástam magam, kutya kötelességem kiállítást rendezni az életműből. Ez a mondat adta meg a kezdőlökést, hogy letérjek a fő csapásirányról, amit előtte tíz-tizenöt évig követtem.