Boldogságadagok túléléshez

Róma a második világháború után, 1946-ban. Nyomor és kilátástalanság mindenütt, de különösen a város peremén, ahol a legtöbb embernek egyetlen vágya maradt: nagyobb viharok nélkül és lehetőleg nem üres gyomorral túl lenni valahogy a napon. Itt, egy levegőtlen, alagsori lakásban él a főszereplő Delia (Paola Cortellesi) a családjával, látszólag belenyugodva a neki rendelt sorsba. Ez a sors pedig több mint ismerős akár a múltból, akár a mából: az asszony hajnaltól éjszakáig robotol, végzi a házimunkát, gondozza a három gyereket és a finoman szólva is uralkodó hajlamú apósát, bagóért elvállal mindenféle munkát. Na meg persze ugyanúgy, zokszó nélkül tűri, hogy a férje, akinek az idegei a két háborúban felmondták a szolgálatot, mintegy levezetésképpen időnként jól odacsapjon neki. Teszi mindezt egy olyan világban, ahol a férfiak szava szent, a nőknek pedig röpke pillanatokba zárt boldogságadagok jutnak; ezt az ellentmondást több más jelenet mellett szépen érzékelteti, amikor Delia és a barátnője kamaszlányos kuncogások közben titokban elszívnak egy cigarettát.

Az élet azonban messze nem ilyen adagokból áll, és Delia egy rejtélyes levél hatására komoly elhatározásra jut. Hogy mi áll ebben az írásban, és miként változik meg tőle nem csupán az ő, de sok hozzá hasonló nő élete is, azt nem árulnánk el. Nem csupán azért, mert esetleg elvenné a kedvet a Miénk lesz a holnap megnézésétől, hanem azért is, mert a film végi csavar is szükséges az utolsó néhány perc katarzisához. Amihez a mozit első rendezéseként is jegyző Cortellesi – aki Olaszország házi szupersztárja – elég biztos kézzel vezeti el a nézőt. Egyrészt a nagy elődökre (Visconti, De Sica, Rossellini és főleg a korai Fellini) való kikacsintással, már csak a fekete-fehér képsorokat illetően is, másrészt a reális és a szürreális furcsa, néha egészen meghökkentő keverésével. Az biztos, hogy családon belüli erőszakot ilyen „szépen” ábrázolva még nem láttunk; a házaspár veszélyes tánca egyszerre rettentő és nagyon is hétköznapi – az aláfestő zenére, csakúgy mint más kulcsjelenetekben, külön érdemes odafigyelni.

És miközben térdig járunk a nosztalgiában, amitől a sztori minden valóságossága ellenére valahogy elemeltté, már-már meseszerűvé válik, Cortellesi arról is gondoskodik, hogy a párhuzamosan felvillantott női és férfiminták révén ne a kor sajátos problémájaként jelenjen meg az alá-fölé rendeltségi viszonyok kérdése; jól tudjuk, nem csak pofonokkal lehet valakit bántani. Ám a végeredmény egyáltalán nem valami harcos, vad feminista munka. Már csak azért sem, mert Delia példamutató és a szűkre szabott keretek között nagy bátorságra valló, sorsfordító tettéhez éppen az anyasága ad erőt. Az, hogy rájön arra, amit a környezetében élők még magukban is alig mernek felvetni: az öröklött sémákból, rossz körökből igenis ki lehet lépni, és ha ő már nem, a lánya egy fokkal szabadabban élhet.

(Miénk lesz a holnap. Olasz vígjáték-dráma. Január 2-ától országszerte a mozikban)

Nyitókép: Mozinet