Apa volnék, éveken át mindennap hosszú órákon keresztül játszottunk a kisfiammal, semmihez se foghatóan szép volt. Férj is vagyok, szeretem a feleségemet. Egyáltalán: ki hitte volna, hogy ilyen kincseim lehetnek? Egy család. A családom. Hanem már babakocsi-tologatás közben is felfigyeltem, hogy ide se meg oda se megyünk már fel, nem az én embereim élnek azokban a lakásokban. Nem örülhetnek nekik már, akik nem élnek. S mind kevesebben élnek azok közül, akik között felnőttem. Persze, hogy hiányoznak napra nap.
Elmúlt a rendszer – felnőtté válásommal egy időben –, amit gyűlöltem, ami annyi félelemmel szőtte át gyerekkoromat. Persze, hogy ennek örülök napra nap.