A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás.
Nyitókép és fotók: JUNO11
Biztosan sokak számára ismerős James Matthew Barrie Pán Péter című könyve, illetve az abból készült mesefilm. Pán Péter az a figura, aki gyerek akar maradni, nem akar felnőtt lenni, Sohaországban szeretne élni, ahol örökké tart a gyerekkor. A fantázia és a rögvalóság rendhagyó keveredése sokszor megrendítő összecsengésekhez vezet, így volt ez a Pán – A belső sziget című, új olasz filmdráma esetében is. Egy észak-olaszországi első világháborús emlékhelyen a film alkotói ugyanis rábukkantak egy névre az áldozatok emléktábláján. Pán Péternek hívtak egy húszas évei elején meghalt fiút, aki a Bánságból, Temesvár környékéről származott. Egyszerű névegyezés, mondhatnánk, de a film alkotói nem voltak ilyen földhözragadt figurák, és meglátták ebben azt a jelképes jelentést, amiből aztán kibomlott ez a rendhagyó film. Mert tényleg a szó szoros értelmében rendhagyó alkotás született ebből a különös összecsengésből. Többféle módon is értendő ez a rendhagyás. A filmben alig beszélnek, és amikor mégis beszélnek, azok is inkább költői ihletésű szövegek. Mintha egy ballada részleteit hallanánk. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy keveredik benne a film és az animáció, ráadásul az animációnak több fajtája (festészet, képregény) is megjelenik. Pán Pétert, a pásztorgyereket barátjával együtt besorozzák, és az olasz frontra viszik. A barátja meghal, ő dezertál, az erdőben bujkál, és egy titokzatos szigetre akar eljutni, ahol csend van és béke. A Pán meditatív film, hosszú, lassú természeti képekkel is dolgozik. A fenséges Alpok, szalamandra a patakban, csigák, hangyák, vadvizek. Pán Péter – mai szóhasználattal – traumatizált állapotban bolyong a vadonban. A bolyongást nosztalgikusan fényképezett jelenetek tarkítják az elveszett gyerekkorból. A fiú múltja elveszett, a jövőre gondolni nem képes, emlékei, félelmei és vágyai erőterében lebeg. Az esztelen öldöklés apró darabokra tépte a lelkét. A Pán vádirat a háború, a mindenkori háborúk ellen, egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás.
(Pán – A belső sziget. Gianfilippo Pedote és Giliano Carli filmje. Országszerte a mozikban)
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Jobb félni, mint megijedni.
Ivan Krastev szerint 1989 már nem tűnik a liberalizmus fénypontjának.
