A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás.
Nyitókép és fotók: JUNO11
Biztosan sokak számára ismerős James Matthew Barrie Pán Péter című könyve, illetve az abból készült mesefilm. Pán Péter az a figura, aki gyerek akar maradni, nem akar felnőtt lenni, Sohaországban szeretne élni, ahol örökké tart a gyerekkor. A fantázia és a rögvalóság rendhagyó keveredése sokszor megrendítő összecsengésekhez vezet, így volt ez a Pán – A belső sziget című, új olasz filmdráma esetében is. Egy észak-olaszországi első világháborús emlékhelyen a film alkotói ugyanis rábukkantak egy névre az áldozatok emléktábláján. Pán Péternek hívtak egy húszas évei elején meghalt fiút, aki a Bánságból, Temesvár környékéről származott. Egyszerű névegyezés, mondhatnánk, de a film alkotói nem voltak ilyen földhözragadt figurák, és meglátták ebben azt a jelképes jelentést, amiből aztán kibomlott ez a rendhagyó film. Mert tényleg a szó szoros értelmében rendhagyó alkotás született ebből a különös összecsengésből. Többféle módon is értendő ez a rendhagyás. A filmben alig beszélnek, és amikor mégis beszélnek, azok is inkább költői ihletésű szövegek. Mintha egy ballada részleteit hallanánk. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy keveredik benne a film és az animáció, ráadásul az animációnak több fajtája (festészet, képregény) is megjelenik. Pán Pétert, a pásztorgyereket barátjával együtt besorozzák, és az olasz frontra viszik. A barátja meghal, ő dezertál, az erdőben bujkál, és egy titokzatos szigetre akar eljutni, ahol csend van és béke. A Pán meditatív film, hosszú, lassú természeti képekkel is dolgozik. A fenséges Alpok, szalamandra a patakban, csigák, hangyák, vadvizek. Pán Péter – mai szóhasználattal – traumatizált állapotban bolyong a vadonban. A bolyongást nosztalgikusan fényképezett jelenetek tarkítják az elveszett gyerekkorból. A fiú múltja elveszett, a jövőre gondolni nem képes, emlékei, félelmei és vágyai erőterében lebeg. Az esztelen öldöklés apró darabokra tépte a lelkét. A Pán vádirat a háború, a mindenkori háborúk ellen, egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás.
(Pán – A belső sziget. Gianfilippo Pedote és Giliano Carli filmje. Országszerte a mozikban)
Az ember elengedheti Magyarországot, de Magyarország nem engedi el az embert – e szavak kíséretében vette át Robert Lantos, a Hunyadival nagy ismertséget szerző filmproducer a Magyar Filmakadémia életműdíját a Moz.Go – Magyar mozgókép fesztiválon, ahol életéről és munkásságáról beszélgettünk vele.
A Magyar Mozgókép Díjjal frissen kitüntetett Kriskó Ancsa smink- és maszkmesterrel beszélgettünk szakállakról, sebekről és arról, szabad-e megfiatalítani Táncsics Mihályt.
Az elismert kanadai sztárrendező legutóbbi három filmjét hazánkban forgatta. Sőt, a negyedik is itt készül.
Az erdőn akkor történhet az emberrel valami lényeges, ha felveszi a tempóját. Erről szól lényegében Végh Attila A belső őserdő című könyve.
A zsinórban háromszor olimpiai bajnok Kemény-legények meneteléséről szóló dokumentumfilmet két éve mutatták be, és a műfajban szinte példátlan, százezren felüli mozis nézőszámot hozott. Mostanra elkészült A nemzet aranyai hétrészes tévésorozat-verziója, amely messze többet ad szimpla újrahasznosításnál.
A magyar mozgóképnek nemcsak több mint egy évszázados múltja van, de sok műfajban egyre virágzóbb jelene is. Ezt ünneplik június 18-ától 21-éig Veszprémben, Balatonfüreden és Balatonalmádiban.
Anna Bryłka szerint az ukrán csatlakozásba az EU úgy sétál bele, mint dodó a kihalásba.
Ukrajna háborúja végzetes fordulóhoz érkezett: Trump türelme elfogyott, a front recseg-ropog, a nyugati segélyek elapadnak, a hadsereg kimerült.
