„Térkép nélkül is megtalálom az 56-os forradalom helyszíneit” – ismét Budapestre jön az egyik legnagyobb brit punk-rock sztár

Nyitókép és fotók: Facebook

Német Dániel, a Magyar Krónika magazin munkatársa írása

Közel háromezer koncertet adtál már a pályád során, hogy bírod az iramot?

Huszonéves koromban simán felléptem akár harminc egymást követő napon is pihenő nélkül, most viszont már sok lenne ez a tempó: ha zsinórban adok három koncert, érezni kezdem a hangomon, hogy nem az igazi. Szóval ahogy öregszem, egyre nehezebb tartani az ütemet. Ugyanakkor azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amit igazán szeretek és amiben a legjobb vagyok, az a koncertezés. Ez motivál, ebből élek, és nem igazán szeretnék soha mással foglalkozni.

Névrokonod, a szintén a punk-rock világában mozgó Frank Carter épp most jelentette be, hogy a jelenlegi turné után pihenőt tart, annyira intenzív volt számára az elmúlt időszak. Te sosem gondolkoztál ilyesmin?

Épp a minap olvastam a bejelentését, és szomorú voltam, Frank Carter nagyon kedves srác, és tiszta őrület, hogy jelenleg a Sex Pistols új énekese. Egyébként én is sokszor gondolkoztam azon, hogy tartok egy kis szünetet. Aztán az élet megoldotta a dilemmát: a járvány ideje alatt két évig nem koncertezhettem, és elképesztően utáltam, szóval nem szándékozom ilyesmit tenni mostanában. A jelenlegi turnézási terveim 2026-ra is átnyúlnak, és ez rendkívül boldoggá tesz.  

Négyszer láttalak élőben, és mindig elképesztően intenzív koncertet adtál, miközben áradt belőled a pozitív energia. Képes vagy erre a nehéz időszakokban is?

Egyrészt nem mindegyik dalom pozitív, és ezeket talán hitelesebben is adom elő, ha rosszabb a kedvem, másrészt több olyan számom van, amelyeknek az eljátszásától jobban érzem magam, így átlendítenek a pocsék hangulaton. Mint mondtam, szeretek a színpadon állni a közönség előtt, és nem állítom, hogy sosem volt még rossz koncertem, hogy ne lett volna, mindenkivel megesik, de általában, ha én vagyok a főfellépő, és érzem a teremben, hogy mindenki szeret, és alig várták, hogy végre láthassanak, az feltölt energiával. Épp nemrég beszélgetettem erről egy barátommal, hogy ha rossz napom, hónapom vagy akár évem is van, akkor pont a koncertezés segít. Ez tesz boldoggá, és hálás vagyok az életnek, hogy lehetőségem van minderre.

A rengeteg turnézás során gondolom számos extravagáns élményben volt részed. Mesélnél ezek közül néhányat?

Épp a múlt hétvége is egészen őrültre sikeredett. A NOFX búcsúkoncertjén játszottam Los Angelesben, órási megtiszteltetés volt részt venni ezen az eseményen. Ott volt Tim Armstrong a Rancidből, Brett Gurewitz a Bad Religionből és Fletcher Dragge a Pennwise-ból, aki összetört néhány gitárt a színpadon. Teljes káosz volt az egész show, de jó értelemben. 

És volt néhány koncertem, amelyek más szempontból voltak emlékezetesek. Együtt dolgozom egy jótékonysági szervezettel, nekik köszönhetően számtalan alkalommal jártam a nyugat-afrikai Sierra Leonéban, és egyszer én voltam az első fellépő közvetlenül egy nagy rapcsata előtt. Kérdeztem is magamtól, hogy mi a francot keresek itt? Alapvetően kicsit ijesztő volt a közönség, csomó kemény arc, fegyveresek őrizték a biztonságot. Ebben a közegben finoman szólva sem éreztem komfortosnak az akusztikus gitárommal, senki sem tudta, ki vagyok, néhányan be is kiabáltak, ezt kérdezgetve tőlem. De aztán eljátszottam a műsorom, és egész jó móka volt.  

Miként szerettél bele egyébként a punkzenébe?

Elsőként a metál fogott meg, rengeteg Iron Maident, Metallicát és hasonló együtteseket hallgattam. A punk a Nirvanan keresztül lépett be az életembe, mert bár nem ebbe a stílusba tartoztak, de Kurt Cobain számos interjúban beszélt punkzenekarokról. Aztán pont tizenéves voltam, azaz a legfogékonyabb időszakomban jártam, amikor berobban a Green Day meg az Offspring, és teljesen megragadott a műfaj energiája és az üzenete. Ki merem jelenteni, hogy a punkdaloknak sokkal több a mondanivalója általánosságban, mint a metálszámoknak. Ráadásul olyan korszakomat éltem, amikor magányosnak éreztem magam, és tele voltam dühvel. Nyolcéves koromban a szüleim bentlakásos iskolába küldtek, amit gyűlöltem, és úgy általánosságban utáltam mindenkit, a punk viszont értelmet adott mindennek. Jelenleg negyvenkettő vagyok, rég nem tinédzser, de örökké hálás leszek ennek a műfajnak, amiért átsegített a gyerekkoromon.

Miben különbözik az, ahogyan gyerekként elképzelted a zenészéletet, és a valóság, amit később megtapasztaltál?

Amikor nagyon fiatalon AC/DC-t vagy Iron Maident hallgattam, és elhatároztam, hogy egy zenekarban fogok majd játszani, nyilván még fogalmam sem volt arról, milyen is lesz ez valójában. Aztán nagyjából tizenhat éves korom körül a kezembe került a Black Flag egykori frontemberének, Henry Rollinsnak a Get in the Van című könyve, amiben elképesztően brutális, borzalmas sztorik vannak, és nagyon nem fest romantikus képet a turnézásról – a barátaim, akik szintén olvasták, azt mondták, sosem akarnának ilyen életet. Rám azonban fura módon éppen ellenkezőleg hatott, úgy éreztem, hogy pontosan erre vágyom. Nem voltak nagy elvárásaim, sosem álmodoztam róla, hogy majd nagy rocksztár leszek, csak egy punkként szerettem volna járni a világot. Utóbbi persze az öregedéssel egyre fárasztóbbá válik. Most például öt órája szálltam le a repülőgépről Amerikából jövet, szóval elég kimerült vagyok, négy nap múlva pedig már kezdődik is a turné, holnap próbálok. Gyerekként arra semmiképpen nem számítottam, hogy mindez idővel olykor ennyire megterhelő lesz.

Nemrég jelent meg az új albumod, az Undefeated. Mi inspirálta a friss dalokat?

Ez már a tizedik lemezem, ami nem kevés, és egyre jobban ügyelek rá, hogy ne ismételjem magam. És hogy olyan üzenetet tudjak átadni, amit érdemes meghallgatni, ne csak butaságokat kiabáljak. Sokat gondolkoztam azon is, az idő előrehaladtával hogyan maradjak kellőképpen dühös, és őrizzem meg a punk énemet. De, legfőképpen azon – és ezzel visszatérek az előző kérdésedre –, hogy milyen volt, amikor gyerekként beleszerettem ebbe a műfajba, hogyan változott meg azóta minden körülöttem. Gyakran beszélgetek a saját magam fiatalabb verziójával a jelenlegi életemről, a tizenöt-tizenhat éves énem az agyamban lakik, és néha teljesen kiakad rám. Olykor igaza van, néha butaságokat beszél, s hiszen mégiscsak egy tinédzser. Ezek a párbeszédek ihlették számos dalomat, illetve azok a kérdések, miként maradhatok releváns és aktív a zenei életnek ezen szegletében.

Ha nem jött volna össze a zenei karrier, mivel foglalkoznál?

Semmivel, tétlenül és gazdagon ülnék otthon. A viccet félretéve, valószínűleg tanár lennék, hiszen pedagóguscsaládba születtem.  

És mit oktatnál?

Történelmet. A London School of Economicson mesterfokon Közép-Európa 20. századának történelmét tanultam, szóval sokat tanulmányoztam a ti múltatokat is. Ennek kapcsán mindig nagyon érdekes magyarokkal beszélgettem.

Talán nem is véletlen, hogy immár hatodik alkalommal lépsz fel Budapesten. Mi jut először eszedbe erről a városról?  

Emlékszem, amikor először koncerteztem nálatok az A38 hajón, ami egy nagyon menő koncerthelyszín, imádtam. Aznap korán felkeltem, mert még sosem jártam előtte Budapesten, noha mint mondtam, rengeteg olvastam róla. Különösen az 56-os forradalomról; térkép sem kellett hozzá, hogy bejárjam a helyszíneit. A zenekarom többi tagját mindez nem hozta annyira lázba. Félre ne értsd, szeretik a várost, de ennyi. Én viszont mint egy stréber, egész nap csak rohangáltam ide-oda, hogy minél többet lássak. Jó élmény volt.

Játszottál már szerte a világon rengeteg helyen, felléptél a londoni Wembley-ben, kiadtál egy csomó lemezt, maradtak még céljaid?

Idén decemberben megyek először fellépni Japánban, ami miatt nagyon izgatott vagyok, évek óta szerettem volna eljutni oda. Ahogyan Dél-Amerikába is, és úgy fest, jövőre ez szintén összejön. Amikor olyanokat olvasok, hogy a Metallica az Antarktiszon játszott, elképesztően féltékeny tudok lenni, szeretnék minél több olyan helyen koncertezni, ahol korábban még soha nem volt lehetőségem. Hosszú távon gondolkozom. Megjelent már ugye tíz albumom, ami nagyon sok, na de az olyan előadók, mint Elvis Costello vagy Nick Cave harminc-negyven éve tartó karrierrel a hátuk mögött is képesek még nagyszerű lemezeket kiadni – ez elképesztő számomra. Az ő példájukat követem, remélem, nekem is sikerül hasonló pályát befutnom.